Hirsch Tibor
Disney egész estés rajzfilmjei közül a klasszikus mesefeldolgozások általában megkövetelték a történet cifrázását, földúsítását: a Hófehérkében a törpéket ajándékozza meg a forgatókönyv írója vicces magánszámokkal, hozzá leheletnyi személyiségjegyekkel; a Hamupipőkében pedig az állatok – az eredeti mese szerény statisztái – jutnak csillogó epizód-szerepekhez. Az eredeti Grimm-mesék persze úgy klasszikusak, hogy egyszerűek is: szép, arányos történetek, tiszta ősforrásai a belőlük születő mitológiának. Nem így az egész estés rajzfilmfeldolgozások: Disney mesterséges feszültséggel tölti föl a szelíd kisepikát és ráadásul az eredeti históriából terebélyes ágbogakat növeszt. A történet fő sodrától függetlenül mókáznak elkülönült epizódjaikban a törpék, állatkák; mindezek azért, hogy oldják a gyerekek szorongását, és hogy – akár Shakespeare bohócai – az olyan apró nézők figyelmét is lekössék, akik ha akarnák sem tudnák követni a mesehős élet-halál harcát.
A Pinocchio esetében a „dramaturgiai elv”, a mese adaptálóinak stratégiája éppen fordított. Disney korai opusza ez – sorrendben rögtön az egészestés animáció őspéldányának tekintett Hófehérke után következik. A legfontosabb különbség: ezúttal az eredetit nem kellett földíszíteni és fölpörgetni, a szertelen történetet a szerzők inkább lágyítani, egyszerűsíteni, „klasszicizálni” igyekeztek.
Az olasz mese világában kemény az élet: a vásott fiúgyereket mindenféle felnőtt veszélyekkel ismerteti meg – halállal, éhséggel, elzülléssel. Ráadásul az öreg Jepetto teremtménye a lelkiismeret próbáinak közepette nem egyszerűen gyenge, hanem ellenszenves és megátalkodott; egy-egy különösen rossz pillanatában kis híján megöli jótevőit. Disney Pinocchiója ehhez az eredeti – mondhatjuk: európai! – rosszcsonthoz képest ártatlanul pislogó csecsemő. Olyan lágyan, magától értetődően enged a kísértéseknek, hogy a tiszta aggódáson kívül aligha vált ki más ellentmondásosabb indulatot a nézőben. A látvány maga sem háborgatja lelki békénket: Disney sokat dicsért, sokat szidott rajzfilm-naturalizmusa itt csakis önmagukért szép képeket teremt, és nem áll a mesehorror szolgálatában. Az óriás cethal, a Pinocchio-történet legrémisztőbb szereplője is csak egyetlen széles ívű hullám, kellemes pasztellszínekkel, kicsit túl nagyra nőtt gömbölyűség, amit – az apró nézők feltétlen megkönnyebbülésére – össze sem lehet hasonlítani Disney boszorkányainak, gonosz mostoháinak rémisztő szögletességével, hosszúkás, tűhegyes körvonalaival.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5144 |
