Tamás Amaryllis
Agnès Varda – 1985-ben Velencében Arany Oroszlán díjat nyert – filmjének hősnőjéről, Monáról nem derül ki, miért vesz vándorbotot a kezébe, semmit sem tudunk meg magányos kóborlásának indítékairól. Agnès Varda filmje ugyanis az „úton levő Monáról” szól. Így hát azok, akik az indítékokra várnak egyenes, netán szociografikus igényű választ, lehet, hogy türelmetlenül és értetlenül szemlélik a lány csendes kálváriájának stációit, s megrendülést sem fognak érezni „értelmetlen” fagyhalála miatt.
Mona útra kelését fel lehet fogni az emberi szabadságszükséglet szimbólumának, de pótcselekvésnek is – úgy, ahogy szipuzó, bandákba verődő, sok ezernyi kortársáét. Intellektuális és érzelmi kíváncsisága mögött azonban meg kell húzódnia valami másnak is. Bolyongásai közben – a többször végiggondolható tapasztalatokra épülő – tudás, gondolkodás biztonságát, az emberi érzések térképének fehér foltjait keresi. De csak szétbomlott közösségeket, szétmart családokat, „önmegvalósító” komor „őszintéket” talál, amikor fogódzók után kutat. Próbálkozásainak létjogosultsága teljes értékű még akkor is, ha erre a társadalom hol manipulatív ál-együttérzéssel reagál, hol közönnyel.
A büszke, erőteljes egyéniségű, de fizikailag teljesen legyengült Mona (Sandrine Bonnaire játssza nagy visszafogottsággal és hitelesen) váratlan halálának és sorsának tanulságai messze túlmutatnak magán a történeten: a vele együtt végigjárt út megrázó beavatás is: a másik emberre utaltságé, színészé, rendezőé és nézőé egyaránt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5139 |
