Láttuk még
A misszió
Nagy Zsolt
Roland Joffé Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotása pazar kiállítású, monumentális, sztárokat felvonultató, kicsit moralizáló, enyhén társadalomkritikus, de tömegfogyasztásra is alkalmas „nagy mozi”. A harcos egyház úgyis reneszánszát éli Dél-Amerikában, a közönség kedveli az egzotikumot, a romlatlan természet lágy ölén titokzatos, öntörvényű életüket élő indiánokat, adjunk hát neki egy jól megírt, nem túl csavaros, szelíden könnyfakasztó filmet, amely a fent említett közegben játszódik. Az áthallások elkerülése végett a történetet célszerű a XVIII. század derekára helyezni, aki pedig mégis az aktualitást keresi, figyeljen fel arra, hogy a filmet Benigno Aquino emlékének ajánlják készítői. A történet maga nem túl eredeti: a testvérgyilkos rabszolga-kereskedő Mendoza kapitány vezeklésképpen a jezsuiták közé áll, akik a „vízesések fölött” missziót építettek, hogy az őslakos indián törzset katolikus hitre téríthessék. A spanyol-portugál nagyhatalmi vetélkedés, világi és egyházi hatalom küzdelme azonban áldozatokat követel, és a pápai nuncius saját meggyőződése ellenére a misszió „taktikai” feláldozása mellett dönt, ami egyben az indiánok és a mellettük harcoló jezsuiták fizikai feláldozását is jelenti. Látványos tömegjelenetek és festői szépségű tájképek váltakoznak Chris Menges kamerája előtt, Morricone filmzenéje ismét külön mű a műben, Mendoza szerepében Robert de Niro, Gábriel atyaként pedig Jeremy Irons nagy átéléssel alakítja a jezsuiták két – egymástól gyökeresen eltérő személyiségű – vezéralakját. Nem ők tehetnek arról, hogy a nézőn úrrá lesz a „déjá vu” érzése. Más korszakba helyezve, más szereplőkkel, jobb-rosszabb kivitelben variálva a témát – „láttuk már”. Hiába a közreműködők legjobb igyekezete, A Misszió megmarad látványos utánérzésnek, a giccs határán egyensúlyozó, színes, szélesvásznú, érzelgős műmesének.
Kulcsszavak:
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1086 átlag: 5.53 |
 |
