Létay Vera
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A locarnói fesztivál öntetszelgés nélkül ünnepelte negyvenedik évfordulóját, nagyvonalú házigazdaként gazdag szellemi menüvel kívánta megvendégelni közönségét. A múlt, a jelen és a jövő egyaránt kirajzolódott az okosan, bőkezűen, de nem tékozlóan összeállított választékból. A hajdani díjazott fesztiválfilmek ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotói, az archív fotók vékony nyakú, félszeg fiatalemberei az idők múltával filmtörténeti figurákká nőttek; a mai versenyprogram ifjú debütánsai, másod- vagy harmadfilmesei talán az elkövetkező évtizedek legendáriumába tartoznak majd. Az év legnevesebb, legszínvonalasabb filmjeiből a versenyen kívüli műsor adott áttekintést, az érdeklődésre mi sem jellemzőbb, mint hogy Wim Wenders Az ég Berlin felett című, kicsiny művészmozikba utalt filmesszéjét a Lago Maggiore melletti városka piacterén egyetlen este több mint hétezer ember nézte meg, a környező házak erkélyein, ablakaiban szorongó lakókról s azok vendégeiről már nem is beszélve.
A nemzedékek feltűnése, áttűnése és eltűnése jelentette a fesztivál igazi drámai témáját, ez a megújuló halálos árnyjáték hagyott leginkább nyomot képzeletünk vetítővásznán. Jönnek a fiatal rendezők, és elmennek nagy öregekként – a tehetség és a természet rendje megszabta vonulás azonban magától értetődő. Ennél sokkal megdöbbentőbb az a szenvedély nélküli, fásult elégedetlenség, amellyel az új filmek jelentős részében, méghozzá a legérdekesebbekben, a kifelé tartó generáció elhagyja a terepet, és amellyel a befelé jövők átveszik a dicstelen örökséget.
Theo Angelopoulos filmje, A méhész, Marcello Mastroiannival a főszerepben, a távozásnak ezt a cseppet sem elégikus, inkább apátiába forduló drámáját mutatja be. Ami itt történik, nem egyéni tragédia: reflexió egy korszak tragikus leépüléséről. Az ötvenvalahány éves tanító hátat fordít családjának, felnőtt gyerekeinek, egész addigi életformájának, s apja méhész-felszerelését elővéve teherautóra ül, hogy méheivel kövesse a virágok nyílásának útját. Közben találkozik egy útszéli virágszállal, ide-oda vetődő, mai leányzóval, s az utolsó, kétségbeesett szerelmi mézszedésben próbál visszakapaszkodni az életbe. A megváltás persze elmarad. Folytatja útját egészen a maga választotta halálig: méhei agyoncsípik. S ebben az elmúlásban nincs semmi rettenetes, mert a világon, amit itt hagy, nincs semmi sajnálnivaló. Görögország elvesztette fényét, elvesztette emlékeit, a gyökerek kiszakadtak, a dobozos coca-colák és sörök konzumtársadalma légüres térben lebeg.
A fiatalok készítette, fiatalokról szóló filmekből ugyanez a tompa idegenség, dühtől, cselekvőkészségtől mentes szemrehányás árad, függetlenül attól, milyen világrészben, milyen országban, milyen korszakban, milyen társadalmi rendszerben játszódnak. Távol-keleti újkeletű csodaállamokban éppúgy pusztít a kór, mint az amerikai alsó- vagy középosztály ifjúságának körében, vagy a grúz külvárosban, neveltetéstől, kulturális háttértől függetlenül. Még a terrorizmus fáradt gesztusai is a személyességet, a társadalmi konkrétságot nélkülöző elrendeltetésből születnek, valami távoli, megmagyarázhatatlan lépéskényszerből, amelynek néma tekintetű alvajárók engedelmeskednek. A portugál José Alvaro Morais A bohóc című, Arany Párduc-díjjal kitüntetett filmjére ugyanúgy jellemző ez, mint az Ezüst Leopárdot nyert tajvani Edward Yang A terror című művére.
José Alvaro Morais hat esztendeig készítette első játékfilmjét, amelynek artisztikus megoldásaiban, komplex, irodalmias feldolgozásában világosan felismerhető az idős mester, Oliveira hatása. Fiatal színészek a régi lisszaboni stúdióban a múlt század nagy nemzeti írójának, Alexandre Herculano A bohóc című történelmi regényéből forgatnak filmet. A portugál múlt és jelen különös módon felelget egymásnak, s közben szinte hallani a hagyományok kiszakadó gyökerének recsegését. A főhős New Yorkba akar utazni, hogy ott élje tovább életét.
A terror ábrázolta társadalmi betegség skizofrén módon egyesíti a szabadság tudatának felfokozott képzetét a körülmények, az életforma láthatatlan külső rabságával. Ebből szükségszerűen következik a hősök egyensúlyvesztése, mindenféle frusztrációja. Edward Yang szerint hazájában a személyiség belső fejlődése nem tudja követni a hihetetlenül felgyorsult technikai és gazdasági fejlődést. Az emberi kapcsolatok – amelyek minősége valaha fontos és meghatározó volt – sorra összeroppannak, mindenki csak a sikert hajszolja megszállottan. A világ a belső és külső káosz színterévé változott. Ugyanerről az értékválságról beszél kevesebb művészi invencióval a hongkongi Stanley Kwan alkotása, A szerelem pazarlása is. A fiatalok mohón több és több pénzt akarnak keresni, hogy mielőbb emigrálhassanak Hong-Kongból Európába, de leginkább Amerikába.
A japán Maszasi Jamamoto első játékfilmjében a bolondos, független hősnő nem Európába, nem is Amerikába, hanem egy elhagyott külvárosi gyárépületbe és elvadult kertjébe emigrál a túltechnicizálódott, fogyasztási tárgyakkal dugulásig ellepett nagyváros külső és belső környezetszennyeződése elől. Robinzon kertje a menekülés, az ember és a természet közötti újra megtalált, kissé misztikus kapcsolat kertje, de egyben a magány és a pusztulás kertje is.
A Locarnóban több díjat is nyert Gregg Araki Három elveszett ember az éjszakában című filmjének fiataljai már az ígéret földjén születtek, ők az összetartozás érzésének törékeny biztonságában próbálják megtalálni a maguk belső Amerikáját. Két tétova, saját nemi érdeklődésével még nem egészen tisztában lévő fiú és egy sápadtka leány a szerelem, a barátság, a homoszexualitás körtáncában kapaszkodnak össze. Gregg Araki a hiperprofesszionalizmus szellemében végezte tanulmányait az egyik legjobb amerikai egyetemen, amit ő „Spielberg Művek”-nek nevez, mivel Spielberg csillogó technikájú közönségfilmjei jelentették az oktatás eszményképét. A készen kapott formulák üres tökélye azonban csak ellenérzést keltett benne, s első munkáját „gerilla stílusban” forgatta a minimális anyagi lehetőségek szabta korlátok között. Kezdetleges kamerával, világítás nélkül, szuperérzékeny filmmel dolgozott, stílusjeggyé emelve a kényszerű tökéletlenséget.
Az amerikai alkotmány szellemének ellentmondó gyakorlati politika bürokratizmusát és rasszizmusát támadja egy példa értékű helyzetben az Iránból emigrált Parviz Sayyad Átkelőhely című alkotása. Az iráni túszdráma idején Carter elnök televíziós beszédében közölte, hogy iráni állampolgárok attól a pillanattól kezdve nem léphetnek Amerika földjére. A detroiti egyetem különbusza diákokat vitt Kanadába egy koncertre, s visszafelé az iráni útlevéllel rendelkező hallgatókat nem engedik be a határon. Kanadában sem maradhatnak, hiszen oda szóló vízumuk sincs. Bár az amerikai diákok szolidaritást vállalnak iráni barátaikkal, az autóbusz utasai között, a két országot elválasztó senkiföldjén mint valami miniatürizált világszínházban lejátszódik a politikai megosztottság, a vakhit és az ésszerűség minden árnyalatát bemutató drámája. Sayyad higgadt bölcsességet tanúsít az elszabadult szenvedélyek ábrázolásában, a didaxis azonban módszeresen fertőtleníti a történetet a művészet baktériumaitól.
Mint mostanában minden magára valamit adó nemzetközi fesztiválnak, Locarnónak is megvolt a maga aduásza a mind ez ideig némaságra ítélt szovjet filmek köréből. A grúz Aleko Tzabadzé 1986-ban készült első munkája (a televíziós filmek versenyében kapott díjat) már jellegzetesen az új idők terméke, korábban még a „polcra” felkerülése is elképzelhetetlen lett volna. Kábítószer és rockzene, a tbiliszi alvilág és a fiatalok kapcsolata – a tematikai szentségtörés minden bűnében vétkesnek találtatik. Alekszander Szokurov 1978-ban forgatott, el nem fogadott diplomafilmje, Az ember magányos hangja azonban igazi felfedezés. Tarkovszkij fiatal pártfogoltja Andrej Platonov egy novelláját vitte vászonra, igyekezvén próbálva hidat verni a húszas évek megszakadt filmirányzatai és a hagyományos narrációtól eltávolodó, zaklatottabb, vizionárius, mai elbeszélő mód között. A képzettársításokra, kihagyásokra, visszautalásokra támaszkodó sötét történet maga is a húszas években játszódik; két nemzedék, az apáé és a fiúé néz aggódva és idegenül egymásra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5133 |
