Székely Gabriella
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Alkalomhoz illően elegáns, jól szabott történetekkel mulattatta közönségét a lidói mozipalota. A szívhez szóló filmmesék vagy a csiklandósan borzongató gengsztersztorik alkotói ügyeltek a legapróbb részletekre is. Nem hagytak elvarratlan fércszálakat. A kellemdús mozizás mesteri fazonjában igazán mindenki jól érezhette magát. Kedvére meghatódhatott vagy izgulhatott, legfeljebb azt a különös, bizsergető, megmagyarázhatatlan érzést nem tapasztalhatta meg, ami a művészet közelségekor villanyozza föl az embert. A velencei moziműsor a filmes mesterség diadalát hirdette, az art-kino elvakult hívei idén kielégítetlenül távozhattak.
Kinek Bonnet, kinek Antoine
Louis Malle pedig győzött, elnyerte az Arany Oroszlánt és a közönség szívét. A tapsorkánnal fogadott Viszontlátásra, fiúk! a rendező személyes gyerekkori élményeit idézi föl, az első barátság születését meséli el, az első tragikus szembesülést a felnőtt világgal, a történelemmel. A történet egy Párizs környéki katolikus líceumban játszódik, 1944-ben, ahol első tanévét kezdi a tizenkét éves Julien, Malle kamasz-alteregója. Német megszállás, fűtetlen hálószobák, hideg víz, soványka koszt az örökké éhes fiúk ebédlőasztalán, kegyetlen humorú diákviccek, spártai szigor, melyet a rendfőnök, Jean atya szeretetteljes, kemény erkölcsisége sugároz át. Az okos és tehetséges Julien, aki unja társait, nincs kivel beszélgetnie, hirtelen méltó ellenfélre talál, három különös tekintetű, zárkózott fiú kerül közéjük, az egyikük, Jean Bonnet, az ő osztályába. Bonnet jobb matematikus, jobb irodalomdolgozatot ír, jobban zongorázik, egyáltalán mindent jobban csinál, csak éppen megközelíthetetlen. Nem mesél magáról, a családjáról, nem utazik haza karácsonyi szünetre, nincsenek látogatói, csak sejthető szörnyűséges titkai. Julien szép lassan megfejti a titkot; Bonnet bújtatott zsidó, szülei koncentrációs táborban. Kettejük iskolás versengéséből szép barátság szövődik, amilyen csak szenvedélyes kamaszszívekben fogan, egyszer az ember életében. A történelem azonban természetesen behatol a líceum vastag kőfalai közé is. Bonnet-t és a többi zsidó fiút, meg Jean atyát, elhurcolja a Gestapo. A csonka iskolaév fájdalmas emléke negyven év után elevenedik fel a Viszontlátásra, fiúk!-ban. A kamaszszív-specialista Malle, a francia új hullám taraján sikeresen révbe vitorlázott filmrendező, a Zazie a metrón, a Szívzörej alkotója saját „filmiskolás” tanulmányait is felidézi új filmjében. Julien és Bonnet meg a többi térdnadrágos közé szinte odavarázsolja Antoine-t is a Négyszáz csapásból. Szeretetéhségük, nyughatatlanságuk, gyökértelenségük osztály-sorstárssá kovácsolja őket.
Louis Malle, persze, bölcs filmrendező. Tudja, hogy még a nosztalgia divatjában sem fordítható vissza igazából sem a történelmi, sem a filmtörténeti idő kereke. Megható meséjébe, igen ügyesen, csak annyi szálat sző a nouvelle vague gombolyagából, hogy a termék biztos sikert arasson bármilyen divatbemutatón. Azok a keményszívűek, akiket nem könnyeztet meg Julien és Bonnet sorsa, kedvükre visszasírhatják Antoine-t.
A kóbor kutya hűtlensége
Kifogyhatatlan részvétünkre apellál Giuliano Montaldo is a Giorgio Bassani regénye nyomán készült Az aranykeretes szemüvegben. A filmokuláré is kegyetlen történelmi időket láttat a harmincas évek végének olasz kisvárosában. Fadigati doktor úr – Philippe Noiret elegáns alakításában – Ferrara köztiszteletben álló polgára. Kényes ízlése, finom modora előtt fejet hajt a kikapós ügyvédfeleség és a lázadó egyetemi ifjúság is. Egészen addig, amíg a doktor úr nem veszti el a fejét, és nyíltan nem vállalja az egyik diák iránti szégyenletes szerelmét. A tomboló előítéletek uralkodásának idején, amikor az egyetemről kiseprűzik a professzorokat és diákokat, csillagos házba zárják Ferrara zsidó polgárait, Fadigati is magára marad. Kiközösített magányában csak egy kóbor kutya a társa, s amikor az is visszatér eredeti gazdájához, a tanár úr öngyilkos lesz. Aranykeretes szemüvege ott marad sárba taposva a folyóparton, az elszabadult indulatok, a gyilkos előítéletek mementójaként.
Montaldo is keményen megdolgozik a nézői rokonszenvért. A gettóbeli szomorúszemű zsidógyerek-tekintetek, a kóbor kutyájától is megfosztott, magányos öregember fájdalmának olcsó csillogását impozáns keretbe foglalja. Az aranykeretes szemüvegben a retro szépen szűrt fényei ragyognak. Az utolsó békeévek vonzóan dekadens világa tárul elénk, melybe szinte észrevétlenül kúszik be a fasizmus, annak is a „kifinomultabb”, rafináltabb olasz változata, mely egyelőre nem a testeket, hanem a lelkeket mérgezi. Hiába, a mesterség az mesterség. Alaposan meg kell tanulnia annak a filmrendezőnek, aki manapság Velencében állítja ki portékáját.
Ki nem fulladásig
A hetvenegy éves Luigi Comencini sem maradt alul a versenyben. Kalábriai srácának sikeréért együtt izgult a lidói mozipalota. Mert Mimi, a szegény parasztfiú azt vette a fejébe, hogy futóbajnok lesz. Semmi más nem érdekli az életben, csak a futás, fut az iskolába, fut haza, fut erdőn, mezőn, flaszteren, mégpedig mezítláb, a ki nem fulladásig. Szembeszáll családjával, az apjával, aki valami értelmes foglalkozásra kényszerítené jó szóval és pofonnal, bunkósbottal és zárkával. Egyetlen bátorítója akad csupán, a részeges, sánta, falusi buszsofőr, Gian Maria Volontè. Ő tartja benne a lelket, titokban edzi, s közben Olaszország az 1960-as olimpiára készülődik. És persze Mimi, az esélytelen, mezítlábas, mesebeli legkisebb fiú átszalad az akadályokon és győzedelmeskedik. Mindenki elnyeri méltó jutalmát, Mimi a nyakába akasztott medált, a közönség a történet boldog végét, Comencini pedig életmű-elismerést.
Comencini optimista gyerektörténete egyébként kivételnek számított a velencei mezőnyben. A Lidón idén szomorú sors jut osztályrészül a gyerekeknek. A koreai Kwon-Taek Im Szerződéses anya című filmjében született csecsemő, például, sohasem fogja megismerni igazi édesanyját. Ebben a középkori mesében ugyanis Mészáros Márta Örökségének története elevenedik meg. A gazdag nemesi családot kihalás veszélye fenyegeti, fiuk felesége meddőnek bizonyul. Az ősi módszerhez folyamodnak tehát, parasztlányt hozatnak egy messzi faluból, szülje meg ő a gyereket, aztán a keleti isten hírével, meg néhány holdnyi rizsföld birtoklevelével útjára bocsátják majd. A terv sikeresnek bizonyul, a szép falusi vadvirág szíve alatt hordja már az ősi család várva várt sarját, csak apró kis hiba csúszik a család számításába. A szerződéses anya és a leendő apa egymásba szeretnek. A szerelmes asszonnyá érett kis vadóc természetesen nem akarja odaadni gyermekét, szívszaggató jelenetekben követeli anyai jussát, a gyermekét. Reménytelenül. Az egzotikus díszletek, jelmezek, viselkedésformák és rituálék rendjében játszódó szuperhollywoodi filmben végül is csak a szépséges színésznő, Kang Szu-jin vigasztalódhat, ő kapta a fesztivál legjobb női alakításának díját.
Az orosz alvilág
A Pljumbum avagy veszélyes játék című Vagyim Abdrasitov-film címszereplőjére viszont valahogyan nem figyelt föl a nemzetközi zsűri. Pedig igencsak különös figura. Koravén arcú, tizenegy-két éves orosz fiúcska, finom szőrmegalléros kabátjában és kucsmájában, felnőtteskedő gesztusaival először csak megmosolyogtató. Jól szituált család egyetlen gyermeke, jó tanuló és engedelmes, akivel nincs gondja sem az iskolának, sem apjának. E Pljumbum becenevű kis stréber szép lassan, a szemünk láttára, félelmetes szörnyeteggé növekszik. Pedig az igazság, az erkölcs bajnokaként kezdi. Egy másik srác elvette tőle a magnóját. Pljumbum meg akarja torolni a törvénytelenséget. A bűnüldözés megszállottjaként koslat a rendőrség nyomában, beépül a csalók, hamiskártyások, prostituáltak bűnös világába, hogy lebuktathassa őket. Fizetetlen, megbízás nélküli ügynökként, tálcán kínálja a nyomozóknak a bűnözőket. Egyre kíméletlenebb, még a hivatásos felügyelő is megrémül tőle. Ártatlan mosolya hideg fejjel szabályozott indulatokat takar.
Abdrasitov az elhatalmasodó erőszak természetrajzát tanulmányozza Pljumbum, a konszolidáció gyermekének lelkében. De különös története, melyben egy furcsa kisfiú forgolódik a mozivásznon ritkán látható orosz alvilág figurái között, inkább csak külsőségeiben bizarr, nemigen alkalmas arra, hogy a deformálódott gyereklélek veszélyes játékait elénk tárja. Kár, mert a rendező jól sejti: a hétköznapi fasizmus békeidőben is mindenfelé szedi áldozatait.
Svájci napfogyatkozás
Alain Tanner és Claude Goretta a svájci völgylakók behavazott lelkét olvasztgatta a napsütéses Lidón. A két elkötelezetten művészfilmes rendező is, láthatóan, a fényes mozipalota közönségének próbált kedvezni, természetesen a maga módján. Tanner Szellemvölgyének főhőse a kiégett filmrendező – Jean Louis Trintignant játssza –, aki ihlető filmszínésznő híján képtelen megírni új filmjének forgatókönyvét. Próbafelvétel próbafelvételt követ, amatőrök és hivatásosak vonulnak el kamerája előtt, a sztori csak nem születik meg. Egy frissen végzett filmiskolás fiú asszisztenséül szegődik, és egy régi fénykép emlékétől felajzva a rendező azzal a feladattal bízza meg, hogy keresse meg az olasz lányt, akivel valaha Rómában találkozott. Talán majd Dara, az ő különleges egyénisége szolgáltatja az inspirációt. A dialógusokban kifejtett filmfilozófiai, filmesztétikai értekezéseknek vége, a fiú elindul Olaszországba, mulatságos városnéző kalandjaival belophatja magát a néző szívébe.
Claude Goretta – Ramuz regénye nyomán forgatott – filmje, a Ha a nap nem kel fel többé a legelkeseredettebb szíveket is felvidítja, reményt csöpögtet a kiürült lelkekbe. Akármilyen nyomorúságosnak látszik is a világ jövője, ha akad akár csak egyetlen bátor fiatalasszony, aki szembeszáll a fenyegető fantomokkal, nem törődik bele a megjövendölt világvég elkerülhetetlenségébe, képes visszacsalogatni a kis hegyi faluba a napfényt. Goretta a népmeséknél is naivabb tanmeséje túlságosan könnyű megváltást ígér.
Errefelé a szegényember lánya csak felszalad a hegyre, és máris kisüt a nap. Se hétfejű sárkány, se gonosz boszorkány nem állja útját. Boldog vidék, ahol a napfogyatkozás is szabályozható.
A megvesztegethetetlen Hollywood
Az amerikaiak magabiztosan vonultak be a mozipalotába. Nem hajtottak illedelmesen fejet a művészet oltáránál. David Mamet és Brian De Palma, a Játékterem és a Megvesztegethetetlenek rendezői nem a filmművészet ítészeinek véleményére voltak kíváncsiak. A győzelmet nem a fesztiválvisszhangtól, hanem a mozipénztár egyenlegétől várják. És a kasszasiker-adatok szerint nem is reménytelenül. Mindkét filmet Mamet írta (aki egyébként a legjobb forgatókönyvíró díját is elhozta Velencéből), a sajátját talán furfangosabban, de hiszen Brian De Palma sztárparádéjához kevesebb invenció is elegendő.
A Játékterem remekül elgondolt és kivitelezett izgalmas gengszter-krimi, egy bestseller pszichológus-írónő kalandjait meséli el, aki egy páciense érdekében alászáll a New York-i alvilágba. Értelmiségi krimi, meglepetésekkel szolgál a műfaj legavatottabb szakértőinek számára is.
A bűnös örömök rendezője, Brian De Palma, aki ismeretlen a magyar mozinézők előtt, hiszen egyetlen filmjét sem játszották nálunk, a Megvesztegethetetlenek című Al Capone-maffiatörténettel jelentkezett Velencében. A harmincas évek Chicagójában, az alkoholtilalom idején néhány elszánt rendőr összeszövetkezik, hogy lebuktassa az Al Capone-konszernt. A feladat szinte kivitelezhetetlen. Ismervén a műfaj szabályait, előre kiszámíthatjuk az elfolyt vér és a jól célzott lövések füstjének mennyiségét. De Palma, persze, nem a Keresztapa remake-jét rendezte meg. Filmjét egy csipetnyire kimozdította a klasszikus gengszterfilmek stíl-realitásából, csak annyira, hogy a néző azért még belül maradjon a történeten, követhesse a fordulatok izgalmát, és közben folyton érezze, hogy egy stilizált mesét lát, melyben egy csapatnyi professzionalista filmes élvezi mestersége tudását. A kényes egyensúly e perverz játékát hibátlanul játsszák végig, rendező és társai: Robert De Niro, az élveteg, enyhén debil és mégis félelmetes Al Capone szerepében, Sean Connery, Eliot Ness és Andy García a megvesztegethetetlenek megszemélyesítői.
Halotti torok
John Huston, Hollywood veteránja már nem élhette meg A halottak velencei premierjét. Különös életmű-búcsúztatóvá vált a James Joyce-novella filmadaptációja, mely a Dublini emberek egyik lírai darabját meséli el. Két idős vénkisasszony testvér utókarácsonyi vacsorára hívja meg rokonait és barátait, a lelkes ír patrióta szüfrazsettet és a részeges unokaöcsöt, a házi koncerteken jeleskedő zongoraművész unokahúgot és az arrafelé vendégeskedő híres operaénekest, helyi hírességeket és hódolóikat. Ki tudja, talán utoljára ülik körül így, együtt az ünnepélyes vacsoraasztalt, hogy emlékezzenek a fiatalságukra, egy máig fülükbe csengő tenorhangra, az első szerelemre; arra a megtartó, biztos szépségre, ami feltehetően kiveszik majd az elkövetkező, a kíméletlen huszadik század életéből. Kevesünknek adatott meg, hogy ilyen stílusosan búcsúzzanak életüktől, mint John Huston.
Ermanno Olmi Isten éltesse a Signorét! című filmjének különös groteszk vacsoráján az idős Buñuel szelleme kísért. A kísértetkastély-szerű luxushotel éttermében az olasz felső tízezer panoptikumfigurái gyülekeznek a Signore tiszteletére évenként megrendezett díszvacsorára. Készülődik a személyzet a parancsoló tekintetű, titokban konyakot kortyolgató direktrisz felügyelete alatt. A tapasztalt, elegáns fő- és alpincérek seregéhez néhány vendéglátó-ipari iskolás fiú és lány csatlakozik, akik osztályuk legjobbjaiként kitüntetésből gyakorolhatják a magas helyen mesterségüket. És a pompásan terített asztal mellett helyet foglalnak a vendégek, majd az asztalfőre bevonul a Signore, múmia-arcát fátyol takarja, karmos kezét csipkekesztyűbe bújtatta, hangját nem is halljuk, segédjének fülébe suttogja parancsait. Én elkezdődik a vacsora. A Signore kegyetlen tréfát űz vendégeivel. Szörnyűséges tengeri herkentyűket szolgálnak fel elegáns szervírozásban. A finom hölgyek és urak rémülettől eltorzult mosollyal próbálják lenyelni a gusztustalan ínyencségeket, hiszen ennél az asztalnál, a Signore jelenlétében enni kell. Hiszen nagy megtiszteltetés számukra, hogy meghivattak.
Aki számít valamit az országban, itt ül és elegánsan öklendezik. A tanoncpincérek tágra nyílt szemmel lesik ezt a valószínűtlen tort, melyet a csipkekesztyűs, tüllfátyolos halál rendezett diszkrét bájjal. A vacsora végeláthatatlannak bizonyul. Az egyik vendég belehal a legyőzendő undor feletti küzdelmébe. A hierarchikus rendben felsorakozott szolgasereg tudja a dolgát. Senki sem lepődik meg, a szertartás zavartalanul folytatódik. Csak az egyik pincérgyakornok, egy különös, álmodozó tekintetű fiú fogja magát, és elmenekül a fogadóból. Kifut a parkból, az erdőből, maga mögött hagyja az egész lidérces vacsorát.
A súlyos betegségéből felgyógyult Olmi más szemmel látja és láttatja a világot maga körül. A facipő fája érzelmes realizmusát másfajta filmes szemlélet váltja fel. Ebben a pontosan megkoreografált haláltánc-etűdben csak a menekülő fiú figurája régi ismerős, aki Az állás főszereplőjének tekintetével figyeli ezt a groteszk, abszurd világot.
Ermanno Olmi filmes vacsoráján a néző bezzeg jól érezhette magát. A tálalás könnyed és szellemes, a fulladozó társaság szórakoztató. Az egyetlen este, amelyre szívesen emlékezünk vissza Velencéből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5132 |
