Szemadám György
Ritkán láthat az ember olyan opuszt, mely annyi meglepetéssel szolgálna, mint ez a kínai film. Már maga a cím is csupa keleti titokzatosság, csupa meglepetés, hisz az első két percben azt kell látnunk, hogy – várakozásunkkal ellentétben – nem rafinált keleti erotikát vagy hasonlóképpen rafinált keleti gyilkolászást leplez, hanem egy selyemgyár igazgatójának mindenféle tanulságokkal szolgáló munkahelyi konfliktusait. Ez a kínai magányos hős pedig csak annyiban emlékeztet nyugati rokonaira, hogy ő is viszolyog a borotválkozástól és a nyakkendőviseléstől. A feszültségkeltést sem afféle kommersz látványosságok szolgálják, hanem az összeszűkített szemmel kimondott vezetői döntések. De nem is az a fajta film ez, mely jók és rosszak szembenállásává sablonosítja a történetet, hanem olyan dialektikát prezentál, ami a legrutinosabb hegeliánusokat is megizzasztaná. Példának okáért az egyik – amúgy ártalmatlan külsejű – fiatal lányról tudnivaló, hogy apja a Négyek Bandájának „kiszolgálója” volt, ám ő mégis arany keresztet visel a KISZ-jelvénye mellett, s mintha még ez sem lenne elég, szerelmes egy „individualistába”, akinek igazi, nyugaton élő rokonai vannak, s aki hol a selyemgyár megmentőjeként, hol sértődött fagylaltárusként viseli ugyanazt az egy szakadt inget.
A korszerűség igénye diktálta férfiasan kemény őszinteség közepette a Régi Szép Idők nosztalgiáját is kielégíti a film. Mily meghatóan ismerős például a már nyugdíjazott és a még aktív párttitkár duettje, akik mindketten intézkednek! Mily imponáló a Központból Jött Elvtársnő szigora, aki ugyan a főhős felesébe, de adott esetben el tudta tőle határolni magát! Mily emberi, hogy a negyven körüli vezérigazgatót „Luo bácsinak” szólítják a gyár dolgozói, míg ő atyás szigorral, s tegezve oktatgatja őket a demokráciára! Mily jólesően meghitt érzés újra filmen találkozni azzal az Öntudatos Munkással, aki szűk látókörű, pénzéhes, kispolgári társai közül az egyetlenként ingvásárlás helyett is arra költi a pénzét, hogy a szomszéd város selyemgyárába utazzék „tapasztalatcserére”! Mily ismerősen hangzik, hogy mindenfajta meghurcolást „szigorú bírálat”-ként emlegetnek a szereplők!
De nincs hiány itt nyíltságban, őszinteségben, kritikában és önkritikában sem, Luo bácsi egyszer például olyan karakán önkritikát gyakorol, hogy a munkások végül vörösre (!) tapsolják a tenyerüket, s rohanva, dalolva mennek teljesíteni a tervet. Többen sírnak is, amikor Luo bácsi azt mondja: „Mi rosszul végeztük a munkánkat!”
Mert Luo bácsi nemcsak magányos hós, hanem közösségi ember is, aki nem szívesen használja az egyes szám első személyt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5102 |
