Nyírő András
A digitális forradalomnak nincsenek nagy ünnepélyei, nem emel emlékműveket. Magyar Pavilon az Interneten.
Irigylésre méltóan könnyű dolguk volt a századfordulós ipari forradalom agitátorainak. Bepöfög a gőzmozdony, színes forgatag, virágok, libbenő selyemszoknya, kackiás bajusz, agitátorunk ott cövekel az állomásfőnök oldalán, tekeri a filmfelvevő kurbliját. Megörökítette, amit látott. Térdig gázolhatott a látványban: minden híd hosszabb, mint az előző, a pezsgősüvegek egyre monumentálisabb hajókon robbannak szét, a toronyházak az égbe nyúlnak, hétről hétre tálalható a világ legnagyobb valamije, éljen az ipari forradalom! A mozik közönsége tátott szájjal bámul, a képeslapok példányszáma rekordokat dönt, a nép lelkesen csodálkozik. Mi, utódok, digitális forradalmárok vesztes helyzetben vagyunk. A mi forradalmunk arról szól, hogy minden kisebb lesz. Nem szervezhetünk népünnepélyt azért, mert valami mütyür mostantól még kisebb lett. Nincsenek látványos események, napjainkban egy nagy fesztivál akkor sikeres, ha sokan tolonganak a képernyők körül. Ez látvány ugyan, de unalmas. Hogyan is versenyezhetne a laptop és a mozdony? Virtuális világ: Clinton és Gore kísérleteztek azzal, hogy egy arkansasi általános iskolában fényképeztetik magukat, miközben a világháló újabb szálát feszítik ki. Látványban eltörpül ahhoz képest, amikor Kádár János megjelent Komlón a Zobák aknában, a munka frontján, bányászsisakkal a fején. A digitális forradalomnak nincsenek nagy ünnepélyei: apró, jelentéktelennek látszó, önmagukban érdektelen kis színes híreket tud produkálni, ilyesmivel legfeljebb az újságok Technika rovatát lehet megcélozni, de a címlapról, kérem, mondjunk le. Az ipari forradalom könnyedén emelhetett magának emlékműveket: ott az Eiffel-torony, már a banlieu-ből is látszik, micsoda technikai bravúrra voltak képesek száz évvel ezelőtt. Ott áll Párizs közepén, kikerülhetetlenül, fel kell rá néznünk, a szó szoros értelmében. Felnézünk, fejet hajtunk, vesszük a beléptijegyet, megmásszuk, körbehordozzuk a tekintetünket, és megállapítjuk: ez igen, tudtak a régiek. Ilyet mi, maiak nem tudunk nyújtani. A mi forradalmunknak nehezebb emlékművet állítani, megkerülhetetlent, monumentálisat építeni. Minden hitünk és reményünk ellenére sem bízhatunk abban, hogy unokáink is látni fogják azt, amit csináltunk: az ő számítógépeikkel nem leszünk kompatíbilisak. Mi legfeljebb gyermekeinknek, de inkább csak húgainknak, öcséinknek dolgozhatunk. Az Interneten nem tudunk kikerülhetetlent alkotni. A Magyarok Cselekedetei című műsor, akár esik, akár fúj, ott van a híradó és a főműsor kőzött. Az Interneten nem egy, hanem sok ezer híradó van, a főműsorok számát ne is bolygassuk. Hová iktassuk hát a mi emlékművünket? Úgy járhatunk, mint a boldog telefontulajdonos, akit éppen bekapcsoltak a hálózatba, és most várja, hogy a világ többmillió telefonosával kapcsolatba kerüljön. De csak nem akar megszólalni az a rohadt készülék. A digitális és az ipari forradalmár sok mindenben különbözik, de törhetetlen optimizmusuk és az emlékművek iránti vonzalmuk összekapcsolja őket. Amerikában Carl Malamud fejében született meg az a bizarr ötlet, hogy tartsunk az Interneten világkiállítást. A gondolatot felkarolta az amerikai és a japán kormányzat, néhány világcég, és így összeállt a megvalósításhoz szükséges politikai tőke és anyagi háttér. A kezdeményezés Magyarországon különösen jó visszhangra talált: az elmaradt expo helyett ígérkezett valami látványos, előremutató, fontos esemény a millecentenáriumi ünnepségsorozatban. Újabb kapcsolódási pont, és ráadásul azzal az ígérettel, hogy itt nem számít, ki hol van földrajzilag. Amikor megbíztak a Magyar Pavilon elkészítésével, körlevelet írtam az Internetre, ötleteket, javaslatokat kérve a legnagyobb hazai hálózati újság, az INteRNeTTo olvasóitól. Sokan válaszoltak, többnyire olyasmit, hogy mutassuk be a magyar történelmet, a híres magyarokat, volt, aki azt tanácsolta, hogy mutassuk meg a világnak a neves magyar orvosokat. Nyomtatott kiadványban minden bizonnyal megtehettük volna, hogy kiváló magyarokat mutatunk be, hadd lássa a világ, mit tettek a magyarok érte. A könyvet kinyomják kétezer példányban, abból ezret szétküldenek a követségeknek, és szépen szétosztogatják. Aki kapja, örülhet is, az ilyen kiadványok díszesek, a könyvespolcon jól mutatnak, és az elején ott kacskaringózik a nagykövet úr szíves dedikációja. De egy internetes kiadványt sajna nem lehet osztogatni. Még kevésbé dedikálni. Itt kérem, nincs tiszteletpéldány, hivatalos címlista, követi mosoly. Az Interneten a Magyar Pavilont csak az fogja felkeresni, akit érdekel. Márpedig nekem itt Pesten életemben nem jutna eszembe „felkeresni” a bolgár orvosokat bemutató kiadványt és órákat eltölteni vele. És a csehek vagy az amerikaiak sem lesznek kíváncsiak arra, hogy milyen nagyszerű mérnökeink, kertészeink voltak. Az Internetet ma elsősorban az amerikai diákok nézik, olvassák. Olyan kiadványt kellett készítenünk, amely formai megoldásaiban, mondandójában az ő számukra érdekes, nekik vonzó. A médium az üzenet, mondta Marshall McLuhan, a médium a médium, mondhatjuk mi, húsz évvel később. Az internetes kiadványok általában úgy szerveződnek, mint a svédasztal: a kedves vendégre van bízva, hogy mibe kóstol bele. Mi inkább elegáns éttermet építtetünk, ahol a pincér karján fehér damasztszalvétával nyújtja át az étlapot, miközben elsorolja a napi ajánlatot. A drága vendég egye csak végig a menüt, az előételtől a tyúkhúslevesen át a párolt almával körített rántott camembert sajton keresztül a fáraópalacsintáig. A házigazda ajánlata a címlapon olvasható. Rövid idézet Szerb Antal Budapesti kalauz marslakók számára című könyvéből, az érdekesség kedvéért élőkép a Lánchídról, egy hajóról és egy rövid bevezető szöveg. A címlapról egy kattintással elérhető Szerb Antal novellájának teljes szövege. Ráday Mihály kétszáz oldalas, gazdagon illusztrált történeti összefoglalója a Lánchídról, és a megabitek szerelmeseinek részletes technikai leírás a Magyar Pavilon mögött álló számítógépekről, hálózatokról. Az ízelítő után jön a főétel, több ezer oldalnyi kép és szöveg Magyarország történetéből. Ennyi információ emészthetetlen lenne, ezért rövid ajánlatok, kedvcsináló részletek kötik össze az anyagokat. Mint minden nagy alkotás, a Magyar Pavilon is arról ismerszik meg, hogy egyes részei félbemaradtak: a Virtuális Nemzeti Szalonban húsz kritikus állította volna ki azokat a képeket, amelyeket fontosnak tart a kortárs képzőművészetben, de csak néhány kiállításra futotta erőnkből, nem készültek el azok az oldalak, ahol a közönséggel tartották volna a kapcsolatot a szerkesztők. Lehetett volna fényképet küldeni a Magyarország arca című eltervezett gyűjteményhez, egy másik oldalon a megvalósultnál jobb magyar történelmet írhattak volna a pályázók. De ahogy a középkori templomokat is rendre továbbépítették a következő generációk, úgy a Magyar Pavilon is folytatható: hihetetlenül sok anyag gyűlt össze, a Magyar Pavilon az Interıeten olvasható magyar nyelvű szöveg egyharmadát teszi ki. A munkában több, mint hatvanan vettek részt, és tanulták meg, hogy mit is jelent az intemetes publikáció. A közönség is értékelte az erőfeszítéseket: a nyár eleji megnyitó óta több tízezren keresték fel ezt a címet: http://www.idg.hu/expo
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=51 |
