Nóvé Béla
Író a börtönben – börtön az irodalomban –, börtönirodalom… Kávéval, tejjel, vérrel, rozsdatintával, dohánylével; cigarettapapírra, latrináról mentett újságfoszlányra rótt sorok, melyekből utóbb kapcsoskönyvek, díszkiadások, megkésett perújrafelvételek bizonyítékai lettek. Vagonablakon át szélnek eresztett többnyelvű cédulák, lágerek, tömegsírok sarába tiport, barakkok, bányák, betonbunkerek és kazamaták romjai közt megtalált naplók, kiáltványok, himnuszok és vallásos ódák, rettentő átkok és reszketeg szépségű elégiák…
Tekintetem félve pásztáz könyvtáram polcain. Rémlik, mintha látnám a mindenkori rab írók roppant sorakozóját, hallanám egy képzeletbeli irodalmi körletszemle vezényszavát: „Fogságban szerzett, fogságról szóló kötetek, kilépni!” A könyvek szabályos arcvonala egyszerre mintha felbomlana, sarkukkal mereven ágaskodva sorra dobbantanak elő a kiszólított corpusok – különböző korok, hitek, gyötrelmek és megaláztatások századokon át őrzött testamentumai. „Vigyázz!” – süvölt a vezényszó. „Vigyázz, vigyázz, vigyázz…” feleselnek ők konok, visszahangzó suttogással: Szókratész és Boethius, Morus Tamás, Campanella, Villon és Savonarola, Avvakum, Casanova, Chénier, Dosztojevszkij, Verlaine, Wilde, Koestler, Semprun, Szolzsenyicin, Genet, Kazinczy, Táncsics, Radnóti, Déry, Faludy és annyi más légiónyi rabtárs az eleven és halott klasszikusok örök fegyházfolyosóiról.
E kétféle – parancsoló és óvó – vigyázz ma is sűrűn váltogatja egymást. Ma sincs amnesztia, végső „szabadságolás”. Szellem és erőszak párharca – miként a fenti fegyenclista folytonos bővülése mutatja – korunkra se hagyott alább.
Filmjét alighanem ennek mementójaként szánta Nelson Pereira dos Santos is, ki a neves brazil író, Graciliano Ramos memoárját dolgozta át Börtönemlékek címmel. Átdolgozta, igen, a szó tárgyias értelmében: elejétől végig, három évig tartó izzasztó aprómunkával, mint valamely állhatatos mester, ki vésőjével egy kőtömbre felrajzolt mintát próbál plasztikussá tenni. Munkája közben – ahogy egy nyilatkozatában elmondta – mindvégig arra törekedett, hogy „az eredeti börtönnapló-jelleget megtartsa, kép és szöveg kapcsolatát megőrizze, híven követve az író szigorú központozását”. (Filmvilág, 1986/5.) Dokumentaristákat megszégyenítő, tiszteletet érdemlő igyekezet – csak sajnálni lehet, hogy javarészt kárba veszett. Nem ismerem az irodalmi mintát (Ramostól magyarul csupán két kisregény, az Aszály s az Emberfarkas jelent meg), nem tudhatom hát, lehetett volna-e másfajta filmet, más alakzatot, minőséget formálni belőle. Gyanítom, nemigen, éppen, mert hiszek dos Santosnak, ki mértéktelen önmegtartóztatással vélhetően pontos képet ad róla. Akárhogy is, tisztes kudarcról, egy megszokott műfaji kudarcnál többről van szó. Vizsgálni, mélyebb okait keresni talán nem lesz hiábavaló.
A vizsgálat, persze, beismerem: elkésett. Megelőzte az ítélet, mint ama „koncepciósnak” becézett politikai perekben, hol a bírák a tényállás rögzítését bátran elmellőzhették. Ramos esetével, a film vázlatos szüzséjével illett volna kezdenem, tudom, azzal, hogy a harmincas évek derekán a szélsőjobboldali Getulio-kormány hatalomra jutásakor ártatlanul letartóztatnak egy magas rangú brazil közhivatalnokot (Ramos ekkor oktatásügyi igazgató volt), majd végighurcolnak a börtönök, fegyházak és munkatáborok különböző stációin. De mit mondanak a leírt és filmre vett életrajzi tények? A lényegről alig valamit, vagy éppenséggel semmit. Hiszen a fogsággal nemcsak a rab, de története is bezárul, az események belülre kerülnek, s legfeljebb a lélek időnként félrebillentett „cirklijén” át követhetjük őket.
E szűk és nehezen filmezhető nézőpontot azonban dos Santos tudatosan elhárítja, minthogy filmje írója és főhőse azt maga sem kínálja. Ramos: „A kisszerű egyes szám első személyt kell használnom, de ígérem, hogy elrejtőzöm mögé, hogy jobban megfigyelhessem az embereket, és színre léptethessek másokat, akik ennek a történetnek igazi szereplői.” Dos Santos: „Tiszteletben tartottam az író szándékát, hogy az egyes szám első személy mögé rejtőzik, ezért a kamera leíró szerepet tölt be. Eltávolodik az elbeszélőtől, és bemutatja, amit a könyvben előad. Megőrzi minden szereplő szabadságát és különállását.” Azaz: szemlélő marad, akár az író, aki noha a börtönnek maga is szenvedő alanya, azt mégis úgy tanulmányozza és regisztrálja feljegyzéseiben, mintha csak egy természettudományos megfigyelést folytatna.
Ám ebből se külső, se belső történet nem fejlődhet. Marad a csupasz léthelyzet, a szüntelen fenyegetett, meggyalázott és kietlen élet (Vidas Secas), (egy másik, dos Santos által szintén megfilmesített Ramos-regény címe ez) józan pokoljárása. Különös, hogy e két és fél órás, hosszúra nyúlott mozielőadás után a nézőben csupa állókép, időtlen szomorúságú pillanatemlék rögzül. Az író törékeny, hivatalnokforma alakja: rabomobilban, priccsen, hajófenéken, vagy a baromfiudvar-szerűen elkerített „gyengélkedő” forró porában egy árnyéktalan fa tövében. Ahogy némán szembenéz, társait figyeli, vagy ó-egyiptomi írnokhoz hasonló pózban naplóját jegyezgeti. Körötte zajlik a börtönélet: társai lázadnak, konspirálnak, marakodnak és kefélnek, a besúgók besúgnak, a smasszerek időnként félholtra rugdosnak egy besúgottat – de az összkép valahogy mindig áll, mereven, akár az Amazonas egy légi felvételen. Hisz a lényeg: az állapot, a történés csak rész, múló esetlegesség, mint ahogy a folyam irdatlan medre befog, s futni hagy minden áramot.
E természeti párhuzam – mely a latin-amerikai folklórban és irodalomban oly sokszor felbukkan a sorsszerű önmegadás, s az elpusztíthatatlan vitalitás kettős jelképeként – egyben híven tükrözi azt a szenvtelen, előítélet- és már-már értékmentes naturalizmust, mellyel a film a kényszerű összezártság, társas magány és kiszolgáltatottság természetrajzát elénk tárja. E meghökkentő, majd mindenre kiterjedő szemléletben fedezhető fel összes erénye és hibája, ettől lesz egyszerre kísértetiesen hiteles – és átélhetetlen.
A latin-amerikai kontinensen készült diktatúraellenes leleplező filmeknek nem csekély érdemük van abban, hogy az ép erkölcsi érzék, a szabadságvágy s a politikai tisztesség még nem veszett ki egészen a világból. Ezek a filmek nemzedékeken át éltették a reményt emberek százmillióiban, evidenciaként győzvén meg arról, hogy a demokratikus eszményekért, másokért, s a magunk becsületéért olykor, ha elkerülhetetlen, vállalni kell a szenvedést, s hogy az effajta áldozat sosem hiábavaló. Most íme egy brazil börtönfilm, mely csupa szenvedés, csupa politika – még sincs ethosza.
Pontosabban a főhősnek nincs, kiről azt se tudjuk igazából, kicsoda, miért is került fogságba. Körötte majd mindenki konspirál, együtt lélegez és liheg, frakciózástól pezseg az egész kaszárnya (rabsága első, még igencsak kímélő állomása): a cellákban marxista szemináriumok, orosz és angol nyelvleckék, szakszervezeti viták folynak, a bebörtönzött fiatal tisztek hazafias indulókat és verseket fújnak, esténként az egyik cellából megszólal „Moszkva” helyi rádióadása, mire egy felbőszült anarchista vad kukorékolásba kezd. E tarka társaságban csak egyvalami biztos: ha valakit szóváltás közben lefasisztáznak, az menten a másik torkának esik.
Ramos, az író, ártatlan és pártatlan. (Csak jóval szabadulása után lép be a kommunista pártba, de ezt nem a film, csupán életrajza árulja el róla.) Viselkedése, hovatartozása csak cáfolatokkal és fosztóképzőkkel írható körül. Nem „compagnero” és nem „camarade”, nincs köze se szervezethez, se mozgalomhoz, még barátokhoz, saját családjához se nagyon. Független, magányos és megvesztegethetetlen, mint arról egy letartóztatása előtti rövid jelenetben meggyőződhetünk: elutasítja a tőle protekciót kérő fasiszta csendőrparancsnokot, ki néhány napra rá, a puccsot követően személyesen jön érte, hogy a börtönbe vigye. Fogságának, meghurcoltatásának úgyszólván az egyetlen, kézzelfogható oka, magyarázata. Ramos mégsem kérdezi mániákusan, mint egyik ellenszenves rabtársa, a kövér és gyáva, hangoskodó üzletember: „Miért vagyok én itt? Éppen én! Miért?” Figyel és jegyez, szenvtelenül. Ez a dolga: csupán hivatását folytatja.
S ebben – ismerjük el – van némi elkötelezettség. Hiszen saját gyötrelmeit semmibe véve naplóját azért írja, hogy társai szenvedéseit megörökítse, szabadulása után világgá kiáltsa. Ez az, ami kínjait elviselhetővé, sőt magát rabként is szabaddá teszi. És ez az egyetlen dolog, mi által köze lehet még a világhoz, rabtársaihoz.
Furcsa és szinte érthetetlen, hogy a papírhoz, tollhoz, e fogságban fényűző és egyben veszedelmes kiváltsághoz mindvégig jussa van, bamba és feltehetően írástudatlan őrei csak akkor próbálják tőle elszedni, mikor szabadulása napján kihívóan közli velük: a börtönsziget embertelenségéről könyvet írt, s ezt odakinn meg fogja jelentetni. Ám ekkor, a razzia elől társai laponként szétkapkodják a paksamétát, s rongyaik alá rejtik. (Ennek ellenére Ramos naplója, sajnos, elveszett, s az író azt csupán emlékezetére hagyatkozva tudta reprodukálni újra.)
Nem véletlen hát, hogy Ramos a börtönszolidaritást leginkább írástudói respektusán át ismerhette meg. A film kevés igazi jelenetéből – hiszen, mint mondtam, az inkább naplószerűen széttöredezett állóképek sora – ezek a legemlékezetesebbek. Ahogy egy rabtárs bekönyörgi magát a naplóba, ahogy a tolvaj Gaucho papírt lop Ramosnak a börtönirodáról, s ördögi vigyorral tűri érte a verést, ahogy egy naiv kommunista szekta tagjai felkérik az írót, hogy javítsa át kiáltványuk nyelvtani hibáit, s a javítást mondatonként megszavazzák. De leginkább az az eset, mely az írástudók helytállásáról szóló összes fellengzős frázisnál beszédesebb: mikor az egyik rettegett szadista börtöntiszt Ramost azzal környékezi meg, hogy írjon helyette köszöntőt az igazgató születésnapjára. Szomorúan ismerős reminiszcencia. A zsarnok, az élet-halál ura szívességre kéri áldozatát, s attól egyszerre szánalmas, kisszerű figura lesz. A tiszt, martalócait elbocsátva pihenjt vezényel a fogolynak, s félszeg kedélyeskedéssel előhozakodik a kéréssel. Nyugtalanul várja a választ. A néző is. Ösztönösen drukkol a fogolynak: tegye meg, bólintson rá, használja ki a pillanatnyi előnyt, hiszen életét mentheti vele. És akkor a fogoly – a magáról megfeledkezett nézőt is lehűtve – higgadt és csendes magyarázatba kezd. Elmondja, miért nem írhatja meg. Oly meggyőzően, hogy a fenevad szája tátva marad, szeme a jámbor átéléstől kiguvad, a mikor az író beszéde végén megfordítja a kérdést (Ön vajon megtenné-e az én helyzetemben?), kapásból elutasítja iménti kérését.
Az állatszelídítés nehéz mesterség. Kivált, ha az ember fenevadakkal összezárva kell gyakorolja, s egyebe sincs hozzá, mint a maga esze, bátorsága és lelkiismerete. Akad rá példa mégis, hogy nem reménytelen…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5094 |
