Schubert Gusztáv
Vonat érkezik a római pályaudvarra. Gingert hozza. Nem a legtökéletesebb tudású táncosnőt, akit ezidáig a filmvásznon látni lehetett, csak olasz mását, Amelia Bonettit. Jó harminc éve annak, hogy Freddel, azazhogy Pippo Botticellával elbűvölték az olasz publikumot a Dalol a flotta érzelmes búcsútáncával. Amelia a CST tévétársaság meghívására jött Rómába, hogy a másnap délutáni karácsonyi show-műsorban partnerével felidézze hajdani sikerszámukat. Ideális nyitány lehetne egy keserédes nosztalgiafilmhez. Csak hát a peron fölött ott függ hatalmasan, gusztustalanul és baljósan a Csülök. Nem hihetjük, hogy Aurélia mókuspofikájával, hatvanegynehány esztendőn átmentett jóindulatával, gyermeki bizalmával e jelben győzni fog.
De aztán mintha nem is történne olyan igazán nagy méltánytalanság: igaz ugyan, hogy a tévések olykor megfeledkeznek róla, olykor gorombáskodnak vele, de legalább annyi kedvességben van része, végül még a tévétársaság (gyerekkorában parkett-táncosi karrierről álmodozó) elnöke is táncra kéri. Melléfogunk, ha úgy képzeljük, hogy ez a film arról szól, milyen ridegen bánik a televízió a műsoraiban szereplő civilekkel. Fellinit sohasem a panaszos levelek íróinak hevülete jellemezte. Még csak a mélyebb sebekre érzékeny drámaíróé sem. Az édes élet óta filmjeiben és filmjeiből egy új Isteni színjáték formálódik: korunkat nem egy-egy szereplő sorsában, hanem monumentális tablókon ábrázolja. Nemcsak az érzékiség furora, a megtapasztalás gyönyörűsége hajtja, amikor az egész világot kívánja filmre venni, hanem a dantei kíváncsiság is, hogy saját korát a lehető legteljesebben átélje és megértse. Ginger és Fred szerepe – akárcsak az édes életben elmerült, Rómában tévelygő Marcello Rubinié, a Nyolc és fél, a Róma, az Amarcord Fellini-alteregójáé, a nők városába tévedt utazóé, az És a hajó megy narrátoráé – az, hogy elvezessen bennünket a történések sűrűjébe. „Egy vasárnap délutáni tévéstúdió – mondja a rendező – ugyanazt jelenti, amit Az édes életben a Via Veneto, vagy a Nyolc és félben Caracalla termái, azt a Jellemző Helyet, ahol sűrítve található mindaz, ami társadalmunkat jellemzi”.
Nem véletlen, hogy a show-műsort egy csillogó-villogó tükörkatedrális díszletében celebrálja a lurex-zakós műsorvezető; Ginger és Fred nyomán a Szentélybe léphetünk be. Fellini filmje napjaink új világvallásáról szól. Ennél egyértelműbben még nem tárta elénk senki a nyilvánvaló, eléggé nem tudatosuló tényt, miszerint a tévékorszakban élünk. És ennél keményebb kritikát sem mondtak még erről az új korszakról.
Az új vallásban Fellini a barbárság beteljesülését véli felfedezni. Elfogultan, vetheti ellen a józan, nyugodt elme. A képernyőn nemcsak az itt megidézetthez hasonló ostoba és hazug show-műsorok láthatóak, hanem Shakespeare, Leonardo da Vinci, sőt Fellini is. A televízió minden igénynek meg akar felelni, az igénytelenségnek is. Csakhogy az a műsor, amelynek nincs rendező elve, csakis a barbároknak kedvez. A kultúra ugyanis nem szokások és parancsolatok halmaza, hanem világszemléleti rendszer. Amikor azonban bekapcsoljuk a művészetet és giccset, tudományt és babonát, politikát és közömbösséget egyszerre propagáló televíziót, egy szétrobbant civilizáció törmelékei röpülnek felénk. Kulturális értelemben már Másnap, a katasztrófa után élünk. Amiért természetesen nem a televízió a felelős, a tévé „csak” betetőzi, és visszafordíthatatlanná teszi az összeomlást azzal, hogy a leépülést diadalmas fellendülésként ünnepli.
Az azonosulásra és különbözésre módot nyújtó közös értékrend, kultúra nélkül természetesen személyiséggé sem válhatunk. A show-műsor szereplőgárdája érzékletesen jelzi, hogyan fest a tévékorszak „új embere”. Ma már nem az a példakép, aki bölcsességben, művészi érzékenységben, mesterségbeli tudásban, politikusi és üzletemberi éleslátásban és tetterőben az átlag fölé emelkedik. Hogy kiből lesz sztár, az immár nem annyira tehetség és szorgalom, mint inkább szerencse dolga. Aki az emberrablók fogságába esik, vagy férfi létére egyszer csak nőnek kezdi képzelni magát, bizton számíthat másfél perc adásidőre. Annak pedig, aki torzan jön a világra vagy egy híresség hasonmásának születik, soha nem lesz gondja arra, hogyan váljék valakivé. A műsorvezető („akiből – mint Fellini a filmnovellában írja – csak úgy árad a hamis kedélyesség, a hamis tisztelet, a hamis érzelmesség és a hamisítatlan alpáriság”) ezeket a szerencsétlen páriákat Fortuna kegyeltjeként mutatja be a nézőknek. Az Önökön a sor azonban nem csupán szemkápráztató show, hanem tanóra az érvényesülés iskolájában. Ezért a szerencse fiain kívül bemutatja azokat is, akik önerejükből lettek csodalények. Az amazonasi mágust, akinek a pillantása teherbe ejti a nőket, az asszonyt, aki egy Sirius-lakó szeretője lett (mert az végre „megérti” őt), a levitáló szerzetest, a túlvilág hangját magnóra vevő öregasszonyt. És akinek a szemfényvesztéshez és a transzcendenciához nincs gusztusa vagy tehetsége, az választhat nyersebb módszereket is. A legfélelmetesebb lehetőséget az a félszeg fiú képviseli, aki a szálloda előtt sétálgató Ginger körül őgyeleg, lesve az alkalmat, hogy megölhesse: „Holnap én is benne leszek a tévében” – suttogja el reménységét kiszemelt áldozatának. Miért is ne? A műsor legnagyobb sztárja egy tömeggyilkos maffiózó, aki a megbánás legcsekélyebb jele nélkül, egy filmcsillag arisztokratikus gőgjével engedi kísértetni magát a rendőrökkel. Hát persze, rémtetteivel hatásosabban borzolta a nézők idegeit, mint a legizgalmasabb thriller. Ez a műsor jótétemény: minél nehezebb személyiséggé válni, annál könnyebb a televízió segítségével annak látszani.
És akit a könnyű sikereknek ez a hatásos példatára sem tud eltántorítani attól, hogy odakint keresse a boldogulást, azt az újra meg újra visszatérő reklámok terelgetik az „igaz útra”. Amelyet az immár reklámhősként megidézett Dante is a fogyasztásban talál meg. A Fellini készítette önleleplező reklámokban az „édes élet” mintája: Trimalchio lakomája, a szexszel fűszerezett „nagy zabálás”.
A fogyasztásnak nincs határa, csak a végkimerülés vethet véget neki. Nincs megállás a tévénézésben sem. A tévéműsort, akár a kábítószert, mind nagyobb dózisokban kell a nézőnek magához vennie. És leszokni róla éppolyan gyötrelmes. Jaj annak, aki megpróbálja! „Soha, soha többé! – hüppögi Pietruzza Silvesteri asszony, a megtért eretnek, aki pénzért képes volt egy hónapra lemondani a tévénézésről – Rettenetes volt!… Nem szabad így kísérletezgetni szegény emberek bőrére, mikor öregek meg gyerekek vannak a háznál”. Mivé is lennénk a tévé-infúzió nélkül! Hogy mivé leszünk általa, arról a műsorvezető természetesen nem szól. Fred szerint (aki a maga hetvenkedő módján készül is arra, hogy felismerését megossza a képernyőre meredő olaszok millióival): „televidiótává”, a tévékészülékhez láncolt, ítélőerejétől és koncentráló képességétől megfosztott lényekké. (És a csatornák és tévétársaságok számának növekedésével még inkább így lesz: a távkapcsoló gombjait türelmetlenségében (néhány másodpercnél tovább ugyanis már semmi sem köti le) és félelmében (hátha valamiről lemarad) hisztérikusan nyomkodó néző állandó hőse kezd lenni a filmeknek.)
Mint minden cirkusz, ez az elektronikus vurstli is hatalmi eszköz: a CST adótornya nem fárosz, fényszórója inkább úgy pásztázza az éjszakát, mint az őrök reflektora a börtönudvart. Hogy lehet-e belőle a szellem világítótornya? Elvben igen: hiszen minden találmány kétarcú, építésre és rombolásra egyaránt használható. Cuius regio, eius religio. A felvilágosult hatalom nyilván jóra használja az új médiát. Csakhogy a kormányok egyre kevésbé urai a televízióknak.
A politikus némaságra kárhoztatott névtelen senki a képernyő segítsége nélkül, míg a televízió nélküle is életképes. Az egyházi hatalom sorsa sem lehet más. Az édes élet csodajelenetében vagy a Róma gyilkos iróniájú vatikáni divatbemutatójában még azt láthattuk, miként használja fel az egyház valamiféle új ellenreformáció, új barokk jegyében a látványosságipar fogásait és csatornáit, ebben a filmben viszont már azt látjuk: a klerikusnak tévésztárrá kell válnia ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.
Fellini ugyan azt állítja, hogy hisz a „jó televízió” lehetőségében, elképzelni azonban a jelek szerint nem tudja. „Az édes élet annak idején annak a pillanatnak állított emlékművet, amikor az olasz társadalom a katolikus erkölcsiséget a fogyasztói hedonizmussal cserélte föl. Meglehet, a Ginger és Fred pedig annak a pillanatnak lesz az emlékműve, amelyben az átélt valóság cserélődött föl az ábrázolt valósággal, és beköszöntött a hamis, ernyedt és hipnotizált képkorszak”. – nyilatkozta Fellini a forgatás közben. És így is lett. A Ginger és Fred egy legendásan éles szemű rendező látomása a McLuhan-galaxis katasztrofális győzelméről. A fény évszázada – micsoda kaján történelmet élünk! – megadta a kegyelemdöfést a felvilágosodásnak, a klasszikus európai civilizációnak. Félő, hogy a tévé és videó teremtő erejének bizonyítására már nem lesz lehetőség.
Fellini rémálmaiból (és az utóbbi években csak ilyeneket forgat) többnyire van menekvés: a Zenekar belviszályainak a vasgolyó rombolása vet véget, Snaporaz felriad lidércnyomásából, a hanyatlásvégi Rómának maradékát menekítő Bárka nem a hullámsírba süllyed, csak a Cinecittá kartonhabjai közé. Ebből az új rémálomból nincs ébredés: minden lakásban ott állnak a tévékészülékek.
De azért még itt is van némi reménység: Ginger és Fred, a két roskatag parkett-táncos, akit a tévémoloch nem tud bedarálni. Pedig hosszú időn át úgy tűnik föl, hogy az örök bakfis és a kiöltözött öreg clochard, akik megkísérlik elhitetni magukkal és a közönséggel, hogy nem fogott rajtuk a visszavonulásuk óta eltelt harminc esztendő, nagyon is beleillik abba a spektákulumba, amelyben mindenki többnek akar látszani, mint amennyit ér. De a feladat, amelynek berozsdásodott lábbal és félelemtől bénult izmokkal igyekeznek megfelelni, lassanként előhívja emlékezetünkből a tévékorszak előtti idők, ifjúságuk szellemét. És kezdenek ráébredni, hogy a torzszülöttekkel, hasonmásokkal, szemfényvesztőkkel szemben, ha nem is felsőfokon, mint Fred Astaire és Ginger Rogers, mégiscsak tudnak valamit. Többet is, mint szteppelni: egy kihalt kultúrát őriznek magukban. A gyógyulás filmje ez is, akár a Nyolc és fél. Ginger és Fred megérti, hogy a spotlámpák fényében reménytelenül „démodé”-nak mutatkozó elveik és szokásaik sokkal emberibbek és értékesebbek, mint az új stílus, amivel fel kellene cserélniük. És mikor is élnék át a megvilágosodás pillanatát, ha nem akkor, amikor körülöttük minden elsötétül, amikor az áramszünet pár percre megakasztja a show forgatagát. A sötétben és a csendben, midőn alkalom kínálkozik az elmélyülésre, és vágy ébred a beszélgetésre, a televízió (ez a fénylő lidérc) elveszti hatalmát a lelkek fölött. És ez az öt perc elég, hogy Ginger és Fred visszataláljon önmagához és egymáshoz, most már újra felgyulladhatnak a Jupiter-lámpák, most már nem kell szökniük, akár táncolhatnak is, akár hibázhatnak is, méltóságukon többé nem eshet csorba.
Rómában megfelelően beállított antennákkal 66 tévéadás fogható, provokál a film végén megszólaló narrátor. Hogyan is rendíthetné meg két ember ellenállása a televízió monstruózus uralmát? De talán mégsem így van, ebben a harcban talán a klasszikus taktikai elv fordítottja az igaz, és a védekezés a legjobb támadás. A lélekhez keskeny ösvény vezet, míg önként vagy kiéheztetve meg nem adjuk magunkat, egy szál magunkban is védhető.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5093 |
