Dániel Ferenc
Mélységesen elszomorító, hogy az embernek a saját szívből jövő kuncogásáért is meg kell küzdenie. Ebben nemcsak a komor tekintetű vagy acsarkodó kormányférfiak és ellenlábasaik ludasak; nemcsak a vég nélküli ostorozás, kiátkozás szegi kedvünket, hanem az úgynevezett korszerű technika is. A hírhalmaz. Az információ-dömping. A hatáseffekt-tömkeleg. Történetesen a televízióban meghonosodott gépröhej, vezérelt tapsorkán, amelynél gyűlöletesebbet, kártékonyabbat aligha fedeztek fel idiotikus századvégünkön. A sűrített paradicsomlével még úgy ahogy megvolnánk, de a mű-hahota megöl mindent, ami ösztönös, belefeledkező, beavatkozás nélküli volt. A mechanikus kacajtól a világ minden rendű-rangú bohóca egyszerűen fölöslegessé válik; minden tréfa és geg belemerevedik az elektronizált masinériába. A porondon gépezet ágál önmagát szórakoztatva. A moderátor, a showman (korunk kulcsembere) nyomógombokon vezérli és méri „a hatást”.
Tudom, bármikor kikapcsolhatom készülékemet, vagy csatornát válthatok, miért kell tipródni hiábavalóságokon? Nos, az ürügyem erre egyszerű: televíziónkban mostanában – pöttyözve – régi Totò-filmeket is sugároznak; Totò hajdanán korszakos bohóc volt, kérdés: vajon ma is elvarázsol-e? Tud-e hatni? Csökött elfogultságomat is nyomban bejelentem: mozijáró suhanckorom óta változatlanul clownpárti vagyok. Chaplin, Buster Keaton, Tati, Grock, Woody Allen, Kabos Gyula, Totò, Manfredi, Piccoli rajongója. A falánk és kíváncsi porondteremtmény híve. Az esendő dummerauguszt tapsonca. Kitartóan hiszek bölcsességükben és gyógyító hatásukban. Ma sem tudnám elfogadni, hogy közönyelutasítás, politikai tilalom, poétikai emelkedettség a manézst és lisztezettképű vitézeit valamiféle rezervátumba zárja. S bármelyikük ódondad grimaszát többre értékelem az egész komputer-vezérelte miskulanciánál. A bohóclény ugyanis: bűbájosság, testet öltött csoda. Földrajzi eredete szerint: a nemzeti karakterológia esszenciája.
Totòt az olasz varietévilágban és a Cinecittàban „Herceg”-ként becézték, tisztelték. Még Federico Fellini is elolvadt a „Principe” dicsérő szavaitól. Totòt nevezték még Pulcinellának, nápolyi digó ripacsnak, tragikus komikusnak, a lumpenprofi megtestesítőjének, a kispolgáriság kulcsfigurájának, a profi mulattatás bajnokának. Úgy gondolom, mára ez a sokféle minősítés beleolvadt a Totò-figurába, amelyet filmjei megörökítettek. Szó szerint: többnyire áttetsző, nem túl bonyolult filmkomédiákat nézünk, és a Totò-magánszámok sorozatait követjük. Kalapot emel. Szemei jojóznak. Nyaka ide-oda ugrál, mint egy grúz táncosnőnek. Kezével dallamokat ír le. Lopakodik. Ugrál. Fenyegetőzik. Megalázkodik. Sajnáltatja magát. Hirtelen, valamiféle benső agressziótól vezérelve, gyűri-gyömöszöli kedvenc kalpagját. Hol, kinél láttam ilyet? Buster Keatonnál, amikor üldözöttként, egy szerkocsi tetején elkezdi fojtogatni szerelmes hölgye nyakát. Grock, a század legszelídebb mulattatója, nemvárt pillanatban vicsorít, mint egy kutya, mert önmagán diagnosztizálja az erőszakot. Kabos Gyula rácsap valakinek a mancsára. Nino Manfredi (félszemmel) odapörköl népes családjára. Chaplin bezsong és ütemesen farba rugdos. Tati ellenállhatatlan szervákkal teniszezik.
Ugyanannak a mesterségnek a fogásnemeit élvezzük, mégis mindannyiszor meglep, hogy az eredeti bohócok között nincs két egyforma. Totò fizimiskája teljességgel olasz, arca valószínűtlen szerkezetű berendezés, agyműködése váratlan, kifürkészhetetlen: szabadon cikázik a konvenciók és a csudák között. Amikor az itáliai gazdasági fellendülés küszöbén a nagy filmes csapat összejött (Carlo Ponti, Dino de Laurentiis, Steno, Monicelli), hogy a vígjátékot, a neorealista kelléktárat két főkedvencük, Aldo Fabrizi és Totò szolgálatába állítsa (persze, kassza-szempontok is közrejátszottak), leforgatták a Rendőrök és tolvajok című jutalomjátékot, a kisemberek és kárvallottak közötti szolidaritás jutalomjátékát. Szinte nyomon követhető, hogy a két protagonista hinta-palintája patikamérleg pontosságú. Aldo érzelmes, Aldo nyitott könyv, Aldo a kishivatalnok-árulás elszenvedője, Aldo hozza a filmbe a latin könnyeket. Totò a kis aljasságok bajnoka, Totò a szökevény, Totò a sugallatok embere, ő hozza a filmbe azt a lumpen erkölcsöt, amely nevetésre ingerel. De mindezeken túl, mint minden telivér bohócban, benne is felfedezhető egy lázadó, anarchista, szabadságfaktor, amely szétvethetné bármely történet kereteit, vagy magát a pojácát repíthetné idegen dimenziókba. A mi Karinthynk szavával: az „énke”, a benső zűrzavar törpéje; mások szerint: a „ furor”. Mindegy, minek nevezzük. Eredendően szemben áll a szociológiailag érdektagolt társadalommal, a korszerűsödő Itália-képpel.
P.P.P. (azaz Pier Paolo Pasolini) számomra mindig a film lánglelkű dilettánsa volt: mint aki előbb elgondol valamit, azután, jobb híján mozgóképre viszi ideológiáit, kételyeit vagy elutasításait, holott képes lenne rá, hogy, mondjuk, érzékletesen megírja őket. Jelenethosszaiból, hányaveti képsoraiból, fényűzően szerkesztett szcénáiból, tobzódásaiból mintha a mozi iránti ambivalens érzelmeit véltem volna fölfedezni, a szerelemét és a gyűlöletét. Jelszó: „tessék, látva lássatok, ha már nem jut időtök meditációra!” Az 1966-os esztendőt kiemelkedőnek tartom Pasolini úgynevezett életművében. Ekkor társult Totòval, ami önmagában véve is csoda, ekkor forgatták közösen a Madarak és madárkák című opuszt; talán mindkettejük legizgalmasabb filmjét. Ma is elevennek ható, villódzó, élvezetes, fájdalmas művet.
Vég nélküli vándorlás térben és időben. Totò, az öregedő, korlátolt és mindentudó clown bütykös lábakon csámpázik. Oldalán Ninetto Davolival, a prolinegyedből előhalászott dilettáns suhanccal, az „élés” ösztönös zsenijével. Hozzájuk verődő társukkal, a magát pontosan definiáló, ideologikus hollóval: a Pasolini-énnel, aki a két nyomoronchoz szegődik, tőlük vár megváltást, holott eleve pontosan beméri „örök osztálykorlátaikat”, valamint a „latin népjellem” elbájoló és elborzasztó tulajdonságait. A különös trió battyog az olasz sztrádán – fejük felett katolikus égbolt – még ’68 előttet írnak, s bármi megtörténhet velük. Látnak halált, csődületeket; részesednek mirákulumban, Szent Ferenc szolgálatába állnak és elbocsájtatnak; eléjük vetül a histórikum többféle alakzatban is; egyik helyszínen tulajdonosként lépnek fel, a másikon rajtuk tipor a vaspata; még a Párt is meglengeti zászlait... Totò és Nino megválthatatlan nyomoroncok. De plebejus szemük héja tekintetű: mindenre odavág.
Máig kitapintható, hogy a „madárkákat” közösen rögtönözve, egyezkedések árán lehetett leforgatni. Pasolini, mint társutas, eurokummunista hajlandóságú kétkedő értelmiségi, sorra fölkínál teszthelyzeteket, azután a kamera mögül figyeli, rögzíti az öreg és a kölyök válaszreakcióit, spontán észrevételeit. Ahogy röhögnek, marakodnak, füttyögnek, megbékélnek, betojnak az ijedelemtől, ahogy unják egymást vagy éppen egymásra licitálnak, kijátsszák egymás ellen az apa-fiú konvenciókat, és így tovább. Latinok, déliek lévén mindannyian muzikálisak (még az idomított holló is kongeniálisan biceg, ugrál, követ) – dallamíveket rajzolnak, ütemérzékükre hagyatkoznak. S mintha Pasolini rendezőként rá is érezne, a zenei forma egyenértékű a világnézeti provokációval.
Totò filmbeli játékáról hosszú tanulmányt kellene írnom, ami lehetetlenség. Mintha öregedő bohócként könnyedén végigskálázná egész porond-készletét: a vad és aljas fintoroktól a lefegyverző szelídségig, a beckett-i sivárságtól a mindentudásig; az alja-kispolgár arroganciájától a vétlen áldozatig; a holdbéli eleganciától a toprongyosságig; az áhítattól a teljes elutasításig; önmaga kiárusításától a létbeli titokig, mindent. Totòt nézni kell: ahogy jobb szemével megpillant egy útszéli kurvát, fél szeme az örömtől és kéjsóvárgástól megnő, hívogat és cirógat, manőverezik, sunyít, tereppontot keres, előre elkönyveli a sikert, szorong a kudarctól(?), parázna tekintettel vétkezik – mintha pornófilmet láttunk volna erkölcsi ítélet súlya alatt. Ennél többet pojáca nem adhat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/07 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=509 |
