Molnár Gál Péter
A filmszínész Erich von Stroheim filmjeit – Öt lépés Kairó felé, Gibraltár, Alibi, Alkonysugárút, Vihar Lisszabon felett – az Örökmozgó mutatta be a közelmúltban.
Bíró Lajos Hotel Imperial című színdarabját még Kolozsvárott megfilmesíti Janovics Jenő doktor (1918-19). Erich von Stroheim is megfilmesítené a világjáró színdarabot (1927), de a hollywoodi stúdiók urai ekkor már megelégelték költekezését, rendezői zsarnokságait, legfőképpen beleuntak tántoríthatatlanságába, hogy a legmézesebb mesébe is belekeveri az epét. Befejeztetik vele filmrendezői pályáját. Stroheimtől nem kell a Hotel Imperial, de ugyanabban az évben Mauritz Stiller leforgathatja, Pola Negrivel a női főszerepben. 1938-ban újraforgatja Robert Florey, 1943-ban pedig Billy Wilder. A történet ekkor már nem az első, hanem a második világháború idején játszódik. Nem muszkaföldön, hanem az afrikai hadjárat hadszínterén. Nem Hotel Imperial már a címe, sem Hotel Stadt Lemberg, hanem Öt lépés Kairó felé. Cári tiszt helyett náci tábornok a szerelmesek antagonistája: maga Rommel, a sivatagi sakál. Erich von Stroheim nem marad ki a filmből: ő játssza Erwin von Rommelt.
A visszavonulásoktól-újraelfoglalásoktól kiürült afrikai szálloda halljában megjelenik kíséretével – köpönyeg, sildes sapka, lakkcsizma –, keresztülszeli a teret, föltarthatatlanul halad előre a kongó termen, s jóllehet nem néz se jobbra, se balra, biztos lehet benne valamennyi néző, hogy mindent észrevesz. Ágyán fekszik később lakosztályában. Bejön a szobalány, nem a Magyar színházbeli Fedák, sem Füzes Anna a kolozsvári filmből, még Pola Negri sem –, hanem Anne Baxter; a remegő lányt szelíden faggatja Stroheim – kezén kesztyű, ha lehúzta, akkor is úgy érezzük: kesztyűt visel –, játékosan légycsapót forgat, így védekezik a szemtelen afrikai legyektől, így tart kimért távolságot emberektől. Csökevény ez a légycsapó, emlékeztet kaján rendezésére, A víg özvegyre, ott Kyrill balkáni trónörökös koszos malacok, bokátmarasztaló dagonya, mocskos viskók közé érkezik patyolat egyenruhájában, beszállásolja magát egy gazdag paraszt házába, menten poloskavadászatra kél tisztiszolgájával a falon mászkáló élősdiek ellen (Lehár és poloskák?) – Miss Baxter álla alá nyúl légycsapójával, kényszeríti a lányt: nézzen a szemébe; bizalmaskodóan csiklandja a szobalány állát, akárha állatnak kedveskedne. Megérinti, mégsem nyúl hozzá.
Stroheim a filmtörténet szent szörnyetegeinek legszörnyűségesebb rendezője mellékesen lett a század nagy színészévé, mondhatni: kenyérkereset miatt, meg hogy közel lehessen a stúdiókhoz, legalább párbeszédíróként és másodrendezőként (akiknek nevét ki sem írták a főcímekre) ottmaradhasson a tűznél. Színészként körültekintő híradást hozott a gőgről. Nem komédiáspöffeszkedéssel fújta föl magát méltóságossá, igazi méltóságú embergyűlölőnek látszott. Nem vaktában undorodott. Jól tudta: mit utál. Színészi paradoxonjaként nemcsak mindazokat mutatta utálni valónak, akiket szerepe szerint lenézett, hanem azokat a katonatiszteket is, akiket annyi gőggel formált meg.
Erich Hans Carl Maria Stroheim von Mordenwall – eltérő források szerint: Nordenwall – nem volt sem porosz, sem fényesnevű arisztokrata. Erich Oswald Stroheimként született Bécsben 1885. szeptember 22-én. Apja nem osztrák arisztokrata, csupán Gleiwitzből a császárvárosba fölvándorolt VII. kerületi zsidó kalaposmester. Stroheim sosem volt lovassági tiszt, mégha Kaliforniában kedvtelve hordott napközben is egyenruhát: osztrák-magyar katonaszökevényként evickélt át az Újvilágba.
Rommel tábornok, lehet, másmilyen volt a valóságban, mint ahogy a bécsi zsidó kalaposmester fia eljátszotta, emlékezetem végéig Stroheim arcával és mozdulataival fogom látni.
Félelmemben kétszer csináltam be moziban. Egyszer a Hófehérke áskálódó, gonosz mostohájától, apróként. Nagyobbacska koromban Stroheimtől, az Észak csillagában. Ott ugyancsak német tisztet játszott, aki egyben orvos. Bizonyos dr. von Harden. Nem gyógyít, hanem öl... Mégpedig gyermekeket, akikkel kísérletezik. Orosz kolhozdrámaként indul a film: Lewis Mileston rendezte (1943). Ő eredetileg Oroszországból szökött az Államokba, de amikor a németek ellen összefogott a két nagyhatalom, összefogott Hollywood megannyi jóakaratú művésze (Lillian Hellman írta a forgatókönyvet, a modern amerikai zene büszkesége, Aaron Copland a muzsikát), és készítettek egy partizánfilmet. Tangóharmonika és ballalajkazenekar kíséretével orosz népdalföldolgozások harsognak, mintha az Alekszandrov-kórus énekelne; Copland zenéje teremti meg a felhőtlen békét a kolhoz fölött. Jönnek a német repülőgépek. Jön Stroheim: nyitott szolgálati autóban tart szolgálati helye felé. Nyaka, gerince merev, akár Renoir Nagy ábrándjában von Rauffenstein hadifogolyparancsnoké. Féloldalasan, szinte kópés huncutsággal mosolyog. Egyensapkájának sildje – mindig – kissé kackiásan, a szolgálati szabályzatot megszegően félrecsapott. Bohémsége jelzi: nem drillgyár-gyalulta futószalagteremtmény, hanem magánkezdeményezésű szadista. Kiemelkedő személyiség. Kedvére van a rendszer. Ő maga teszi minden cselekedetét. Kegyetlensége nem egy kollektíva félresiklása.
Stroheim nemcsak rajongott az egyenruhákért. Nagy értője volt katonai viseleteknek. Több filmnél közreműködött katonai szakértőként – így Griffith Türelmetlenségében és Clarence Brown Karenina Annájában is -; nemcsak jelmezbeli jóvátétel volt ez származásáért, s sem pompavágy: egy militáns kor katonai fenyegetettségét igyekezett békepublicisztikáknál hatékonyabban átélhetővé tenni. Közölte: mennyi frusztráltság, kiéletlen perverzió, megrendszabályozott kegyetlenség készülődik díszszemléken, bálokon és sarkantyúcsattogtatástól hangos teadélutánokon.
Színészként is rendező volt: az egyenruhák árnyalatait tudta. Von Hardenje az ukrán kolhozfaluba már páncélsisakban érkezik meg. A motorbicikli kosarában lehetett még kedélyes, ízlelgethette a közeledő föladatot. Megérkeztekor eltünteti az egyensisak személyiségének rendhagyó jeleit.
Borotvált koponyája tetejére csomózza sebészmaszkját, fehér műtősapka alatt operálja a falubeli gyerekeket. Amikor a kolhozparaszt rátámad késsel, flegmatikus higgadtsággal fogadja a merényletet. Egy rend önbizalma ez. Talpig fehérben agyonlövi végül az öreg partizán. Egyetlen éles mozdulattal bukik hátra, rézsút, akár egy bábu. Itt már nem az atipikus ember hal meg: egy hatalom képviselője.
Von Harden icirke szerepét dramaturgiailag hangsúlyosan tudta elhelyezni még ebben a célszerű propagandafilmben is. Franciaországban leforgatott filmszerepeiben is élni tudott azzal a szemcsalással, hogy megnövesztette (jelentőségükön túl) szerepeit.
Éjszakákon át aludni sem bírtam alakítása emlékétől. Innentől azonban Stroheim lett kedvenc színészem. Valahány filmjét adták Pesten: mindet megnéztem. Ő volt nekem az ősgonosz. Mégis rajongtam érte, nemcsak azért, mert az intrikus mindig érdekesebb a pozitív hősöknél – már a középkori misztériumjátékok elkalandozó figyelmű nézője is az ördög komikus ijesztgetéseinél élénkül föl, míg a jámbor részeknél ellanyhult érdeklődése –, hanem valószínűleg azért is vonzott Stroheim, az ellenszenves szerepek előszeretettelt megelevenítője, mert tragikus hősnek látszott, uralkodni vágyó kiszolgáltatottja volt társadalmi szerepeinek. Még egy németellenes háborús propagandafilmben sem érte be azzal, hogy undoknak mutassa az ellenséget. Nem elvont Rosszat ábrázolt.
Nagy színész volt és nagy rendező. Színészete és rendezői munkássága egy tőről fakadt. Bizarr ellentétekből építkezett. Nézői orra alá kellemetlen igazságokat dörgölt. Ezt szerették a nézők; akik a filmre a pénzt adták: kevésbé. Kellemetlen közléseitől akkor sem tartotta vissza magát, amikor célszerűen sematikusnak kellett volna lennie. Sem anyagi meggondolás, sem tetszeni vágyás, sem a politika érdekében nem áldozta föl az igazságot, s a művészi ábrázolás talányosságát a lapos tetszetősségért.
Stan és Pan kaján remekében (Double Whoopee, 1929) föltűnik a Broadway nagyszállójába bevonuló királyi fenség fehéregyenruhás alakja, Stroheim-paródiaként. Első ránézésre úgy fest, hogy a hotelhallba bemasírozó magasrangú vendéget maga a Bécsből szalajtott katonai parvenü játssza. Egyenruhájában, félrecsapott katonasapkája alatt szakasztott, mintha a Szeszélyes asszonyok (1921) Wladislaus Sergius Karamzin grófja pottyanna bele a szállodai liftakna gépzsírtól szutykos fenekére. Stan és Pan tisztelgő paródiája a rendezőként már levitézlett nagy színész előtt hajt térdet: reszketve a röhögéstől. Fölszegett nyakkal kényeskedően cigarettázik a filmbohózat kigúnyoltja. Karcsú, hosszú szipkából szijja kihamvadni sosem akaró illatos cigarettjeit. Találó megfigyelés: Stroheim színészi leleménye volt a láncdohányos köznapi szenvedélyének ábrázolása. Nemcsak korai filmszerepeiben, de európai színészi őszikéiben is únos-untalan parázslik kezében cigarettája. Még rendezőként gyújtott rá, de Jakob den Brinkenként (H. A. Ewers misztikus ponyvájának démonikus orvostudora szerepében, Alraune, 1952.) még mindig ég a cigarettája. Mellékesnek látszik a kérdés rendszerint: dohányzik-e vagy sem a figura. Nem így Stroheimnél. Az egyszerű köznapi cselekvésnek mélységet adott. Föltárta ellenszenves figuráinak mögöttesét, pótlékokkal élő önvigasztalását. Kényeskedő szertartással gyújtott rá. Kezét kimódoltan eltartotta törzsétől, mintha másik énje dohányozna. Tagadhatatlanul perverz tisztjeinek és alattomosan sötétlelkű mágusainak, kuruzslóinak és varietébűvészeinek kábítószerekkel töltekező romlottságát húzta alá cigarettájának füstje (semmi kétség: legalábbis ópiumos cigarettákat szívott annyira mohón). Miközben elijesztett züllöttségével, egyszersmind megejtően kiszolgáltatottnak látszott. Karcsú cigarettákba, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodott, élvezni akarta az életet, de csak keserű füstje maradt neki.
Nyakas ember volt. Nyakasan makacs eltántoríthatatlan művészi megfogalmazásaiban és nyakasan makacs figurákat mintázott vászonra kényszerszerepeiben. A Nagy ábrándban nyakmerevítőt viselt, de mereven tartotta konok gerincét, meghajolni képtelen büszke nyakát valamennyi szerepében.
Franciaországban halt meg, 1957. május 12-én, gerincvelőrákban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/07 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=508 |
