Szemadám György
Ez az elképesztően olcsó eszközökkel élő rajzfilm kétszeresen is vádolható idegen tollakkal való ékeskedéssel, mert lényegét tekintve éppoly illetéktelenül használja fel Walt Disney jól hangzó nevét, mint Rudyard Kiplingét. Ebből a Wolfgang Reitherman által rendezett – ám Walt Disney mesevilága fedőcím alatt futó – opuszból teljességgel hiányzik például az állatfigurák antropomorfizálásának jellegzetesen disney-s bája és igényes animálása. Kiplinghez pedig mindössze annyi köze van, hogy ez is A dzsungel könyve címet viseli, s ebben is előfordulnak a Kipling-szereplőkével azonos nevű figurák. Szomorú adalék az egészestés rajzfilmek szellemi színvonalához, hogy nem kevesebb, mint négy ember kellett ahhoz, hogy „filmre írja” Kipling csodálatosan misztikus művét, s összehozza a filmvásznon látható bohóckodást. Szerb Antal A dzsungel könyvének állatalakjait a világirodalom legjobban sikerült állatainak nevezi. Nos, a filmbéli Bagira – aki először azzal szerez meglepetést a nézőnek, hogy dacára Kipling-megírta nőstényvoltának, Szabó Gyula érces férfihangján szólal meg – otromba feje egy kicsit sem emlékeztet a feketepárducok finom profiljára, Balú nagyfenekű idiótaként, Háti egy szenilis vénember ízléstelen karikatúrájaként, Sir Kán pedig egy citromba harapott nyugdíjas kínai pankrátor-ként jelenik meg. A „jópofának” szánt majmok és keselyűk pedig annyira jellegtelenek, hogy az ember egy idő múlva már alig tudja visszaidézni külsejüket. Disney legendáshírű „személyiség-animációjáról” ezesetben kár is lenne beszélni, de Maugli, Bagira és Sir Kán egynémely megtévesztőén valósághű mozdulatát látva feltételezhető, hogy e szereplők esetében a natúrfilm rotoszkópos átmásolásával éltek az animatorok, ami néha jóleső ellenpontként, néha meg groteszk disszonanciaként hat a többi szabadon animált lény mozgásához képest. Fel lehetne még hánytorgatni a minden elkapkodott, sokat markolni akaró rajzfilmnél megfigyelhető eszközök – a narrátor, a többször megismételt azonos jelenetsorok –- használatát, de ezeknél még sokkal kínosabb látni a szereplők állandó dalra-táncra fakadását, azt a folyamatos esztrádműsort, mellyel az alkotók a film motiválatlanságáért kárpótolni vélték a nézőt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5079 |
