Koltai Ágnes
A történet ereje elsodor minket, úgy mint egy sebes folyam: vadul, önmagát is megtépázva tör előre, hogy aztán szennyétől és lágy fodraitól egyként megszabadulva belesimuljon a tengerbe. Féktelen vizekhez hasonlítható Wiesław Saniewski filmje, egyre vadabb az áradása, magával-ragadóbb, feszültebb a ritmusa. Micsoda különös, bizarr film: a természet ősi ereje egy merev, mozdulatlan világban tombol. Rabbá vált utcalányok, zsebesek, tolvajok és sikkasztok között. Egy női börtönben – sikoltóan éles hangú cellaajtók, patkányjárta magánzárkák, rabkórház és egérlyuknyi fegyőriroda dísztelen valóságában.
1967-ben kezdődik a film egy szegényes lakodalom és egy rendőrautó képével. Zenekar húzza a talpalávalót, fogy az ital bőségesen, táncoltatják az ifjú feleséget, de mintha nem volna igazán felszabadult az ünneplő sereg. Váratlanul megjelenik egy szürkésbarna autó, kiszáll belőle két jellegtelen férfi, és megértjük, miért volt feszélyezett a tánc, s elkeseredett a hitvesi ölelés. Majd egy éles vágás, és a szőke, loknis fiatalasszonyt rabruhában, fiúsra vágott hajjal látjuk. Rövid, már-már szűkszavú expozíció után, a film hősnőjéhez hasonló értetlenséggel zuhanunk a börtönbe, ahol lelassul az idő, tétován vánszorognak a percek, hiábavalóan múlnak a napok. Az idő terjengős, nyúlós masszává vált, a tér kicsinyke cellává szűkült, ám a vágyak és a szenvedélyek hihetetlenül felfokozódtak. Az ordítás és a bőgés, a hisztérikus nevetés és a tüntető szótlanság végletei között csaponganak az érzések. Csupa nő – ösz-szezárva, megfélemlítve, megnyomorítva.
Az Őrizet szociológiai hitelességű, dokumentumerejű játékfilm, majdhogynem tudományos alapossággal elemzi hősei viselkedését, lelki állapotát, hangulatát. Naturális, kemény, visszafogott mű, amely nem csupán a börtönviszonyokról, az összezártságról, az ártatlan vagy éppen gonoszkodó tréfákról, a kisebb-nagyobb árulásokról, az aljasságról és a kényszer szülte emberi nagyságról szól, hanem a maga finom, apró jelzéseivel a lengyel társadalom egy vészterhes korszakáról is.
A sztori, a jól elmondható cselekmény szintjón az Őrizet azt meséli el, hogy milyen kínokon megy keresztül egy fiatal nő, akit életfogytiglani börtönre ítéltek, majd büntetését huszonöt évre változtatták, s félidőben, vagyis tizenkét és fél év múlva hat hónap próbaidőre szabadon engedtek. De ez csupán a felszín.
Klara, az őrizetes, még ki sem tapasztalta a börtönviszonyokat, amikor egy rutinvizsgálaton közli vele az orvos, hogy terhes, s a sok szenvedést látottak illúziómentességével mindjárt ecseteli is, milyen sors vár a fegyintézetben született gyermekekre. Nemcsak a hősnő, még mi, nézők sem avatódtunk be a börtön rafináltán gonosz, korbácsos-mézesmadzagos játékszabályába, amikor megpillantjuk első hírnökét, a kedveskedő-kioktató orvost, aki rendíthetetlen híve e zárt intézménynek, de – jó pénzért –. elvégzi a tiltott magzatelhajtást. Ám ez csupán a kezdet: hol van még az Atlasz-termetű szőke fegyőrnő, pontos balhorgaival; a nyájasan kegyetlen parancsnoknő, akinek eszébe sem jut ütni (de szívesen nézi, ha beosztottjai ezt teszik), a hangját sem emeli fel, ő a zsarolásban, a lélek nyomorgatasában leli örömét; nem beszélve a test kínjairól, a kezdetben undorító, majd az évek múlásával megszokott leszbikus szerelemről, ami – legalábbis a film néhány hősének – egyszerre romboló, megalázó és felszabadító. Dacból fogant bűn.
Bármily különös is, a film hősnője a börtönben érik jellemmé: itt tanulja meg, mi az, hogy ragaszkodás, szolidaritás, esendőség és méltó halál. A rabság kínosan lassú percei az ember „belső óráját” is lelassítják, bőven van idő a megfigyelésre, a mélázásra, minden odavetett szó és félmozdulat analizálására. Klara végigjárja az utálat, a megbecsülés s a fenntartás nélküli barátság sok pofonnal és gyerekes érzelemkitöréssel kísért stációit, hogy aztán egy napon mindezt ő is átadja egy új „vendégnek”. Valamelyik szürke reggelen ugyanis ismeretlen lányt löknek be a cellába: a betört orrú, kedvesen-szemtelen arcú Justyniát, az egyetemről kidobott diáklányt (bár többet nem árul el róla a rendező, nem nehéz kitalálni, miért került ide), akit meglepően gyorsan fogadnak be ezek a cserzett lelkű asszonyok. Justynia felbolygatja a börtön életét, örökös lázongásával megzavarja a fegyőrök magabiztosságát; teheti, mert a Klara-féle érzékenyebb lelkekben ösztönös társra talál. A diáklányt mindössze egy évre ítélték el, ám nem tudta kivárni a szabadulás napját: végső kétségbeesésében felakasztotta magát. Sírja ott díszeleg a börtönudvar egyik sarkában, s Klara, ha csak teheti, odapillant, makacsul, elszántan, kérlelhetetlenül. A jeltelen földhalomból merít erőt. Neki ki kell innen jutnia, mihamarabb, hogy kezeltethesse skorbutos lányát. Az idő kevés, a kór túl gyorsan pusztít, és előtte a rácsoknál is robusztusabb akadály áll: Kinga, az angyalarcú parancsnoknő, a „reszocializáció” (ez nála a lelki megtöréssel egyenlő) élharcosa.
Kinga és Klara vibráló párharca a film talán legérdekesebb szála. Nem egyszerűen a parancsnok és a rab ütközik meg, piszkálja, bántja egymást, hiú emberek, sőt féltékeny nők acsarkodnak. Kinga boldogtalansága, az elítéltekénél is hosszabb rabsága lassacskán gonoszsággá érik, s Klara abban a pillanatban nyeri meg a szabadságért vívott csatát, amikor megérzi a parancsnoknő gyengeségét: ő sohasem tud visszatérni a „kinti világba”, nem élteti a szabadság vágya, az otthonhagyott férj és gyermek. Egy pillanatra érzelgőssé válik, Klárában nem az elítéltet, hanem a szenvedő feleséget és anyát látja és többé már nincs is hatalma felette.
Klara 1980 elején feltételesen szabadul, kilép a börtön kapuján, tizenkét évvel azelőtti, kopott, divatjamúlt ruhájában. Lassan, óvatosan emeli fel tekintetét, először csak maga elé néz, majd bátortalanul átpillant a túlsó járdára, ahol megadóan és fáradtan ácsorognak az emberek. Várják, hogy bejuthassanak az üzletbe. A szabadságba hirtelen belezuhanó Klara egy pillanatra nem érti, hová került, majd bizonytalan léptekkel elindul...
Az Őrizet egy ígéretes rendezői pálya nyitánya volt. Sikerét nem csupán kalandos sorsának köszönhette (két évig nem forgalmazták, kifogásolták a címét és látásmódját), hanem a főszerepet játszó Ewa Błaszczyknak is, aki metsző tekintetével, falfahér arcával és pengevékony szájával már első pillanatban szinte megüti a nézőt. Tekintetében és fejtartásában van valami Dreyer Jeanne ďArcjából. Saniewski azóta már két könnyedobb mozidarabot készített, s csak remélhetjük, hogy nem felejtette el az Őrizetet és az áttetszőén szőke Ewa Błaszczykot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5076 |
