Schubert Gusztáv
Szegényei minden társadalomnak vannak és lesznek. (A teljes vagyonegyenlőségről ma már csak a legelvakultabb utópisták hihetik, hogy ez a legfőbb jó, ami egy közösséget érhet.) Nyomorultjai, nincstelenjei csak a rosszul működőknek. A létminimumon tengődök több százezres, az ínség folytonos fenyegetésében élők (egy? két? három?) milliós serege nem olyasmi, amit természetesnek lehetne hinni, el lehetne titkolni. És mégis: az emberek (politikusok és állampolgárok egyaránt) inkább hisznek vágyaiknak, mint a szemüknek: „nyomorultak pedig nincsenek!” Mert nem létezhetnek. Sem az ortodoxan balos, sem a félig (rosszul) polgárosult tudat számára. Ahol nincs kizsákmányolás, ott nincs nyomor sem („a szegénység magából a bőségből ered”). Ahol nincs erkölcstelenség, ott nincs ínség („aki becsületes, az boldogul”). És ha a nyomort már nem lehet nem észrevenni, amikor az erőszak és a mocsok kezdi elönteni a kicsinosított belvárosokat is, akkor e téveszmékből egyenes út vezet egy hatástalan (és nem ritkán embertelen) szegénypolitikához. Amelynek már a kiindulópontja is hamis: a „vadakat” civilizálni kell, ha lehet, szép szóval, ha úgy nem megy, hát tűzzel és vassal. Még szerencse, hogy az Útvesztő a középkoriasan szigorú, büntetésekkel „nevelő” szegénypolitika helyett (vérlázító példáit a Feldobott kőben, az Otthonban láthattuk) emberségesebb térítési módszereket szorgalmaz. Vagyis inkább propagál, hiszen azokat a kezdeményezéseket mutatja be, amelyek már ebben a humánusabb szellemben fogantak. Láthatjuk, amint a fiatalkorúak börtönében írni-olvasni tanítják az elítélteket (mint megtudjuk, a hatvanas évek elején magasabbra tehették a mércét, akkoriban a rabok között csak elvétve akadt analfabéta), amint a hadseregben az általános iskolai tananyag mellett még a fogmosás helyes technikájára is megtanítják (amúgy katonásan, elvágólag) a „legénységi állományt”, amelynek tagjai másfél év múltán „fizikailag megerősödve, szellemiekben gazdagodva” térhetnek vissza a civil életbe. Arról, hogy ne essenek vissza, ne kerüljenek újra összeütközésbe a törvénnyel, a börtönviselt fiúk családját is „civilizálni” igyekvő, önkéntes „társadalmi utógondozók” gondoskodnak. (A film egy halk szavú, fiatal „misszionárius” meglehetősen eseménytelen családlátogatásainak dokumentuma.) Természetesen nem sok sikerrel. Merthogy a nyomorultak nem véletlenül élnek úgy, ahogy élnek. Isznak, verekszenek, állandó munka nélkül tengődnek, lopnak, zsarolnak, mert a mértékletesség, a türelem, a szakképzettség, a szorgalom, a törvénytisztelet középosztályi erényét gyakorolni nem áll módjukban. Álszentség, de legalábbis naivitás elvárni tőlük, hogy nyomorúságuk közepette a jómódúak életelveit kövessék. A mélyből természetesen önerőből is ki lehet emelkedni, de ha valaki az ínség szorításában jellemmé és szakemberré tud válni, az csoda. Következésképpen az erkölcsprédikáció nem lehet egy hathatós segélyprogram motorja. Ez a „pedagógiai hősköltemény” sem a moralizálás értelméről, hanem a hiábavalóságáról győz meg. A szerzők-szándéka ellenére: mert még a film végén is úgy tűnik föl, mintha csak a nyomorultak tévelyegnének az útvesztőben. Pedig igazából mi – a civilizáltak, a viszonylagos jómódban élők – vagyunk tanácstalanoké. De minket a kamera nem mutat.
Utat vesztettünk. Nem is fogunk hozzá visszatalálni, amíg (a gazdaság ésszerűsítése révén) nem leszünk elég gazdagok, hogy segélyekkel és hitelekkel finanszírozzuk a nyomorultak felemelkedését, amíg nem tudjuk (akarjuk) az analfabéták, általános iskolából kimaradtak százezres (hosszú távon nagyon is drága) olcsó munkaerőt szolgáltató tömegét szakmára (és nem.pusztán a számukra önmagában hasznavehetetlen általános műveltségre) tanítani, amíg nem vagyunk hajlandóak az alulról jövőket magunk közé fogadni. (Az egyházak – mint azt a filmben is láthatjuk –, azért tudják magukhoz vonzani a perifériára szorítottakat, mert a személytelen és monumentális állami szociálpolitikával szemben a közösséget kínálják a magukra maradottaknak.)
Pénzünk alighanem hamarabb lesz, mint türelmünk. Persze, joggal undorodhatunk, ez már nem az a „tiszta forrás”, amelyből Petőfi, Bartók Nagy László meríthetett. A kültelki szobakonyhákban zsúfolódók többnyire „csúfak és gonoszak”. Csak el ne feledjük: nem azért nyomorultak, mert ilyenek, azért ilyenek, mert nyomorultak. Ne gyűlöljük és ne szeressük őket, inkább próbáljunk (valóban) segíteni. Már csak merő önzésből is: rajtuk segítve, magunkat mentjük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5075 |
