Ardai Zoltán
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Ha valamely film- vagy televíziós szemle programja alig kínál megragadó mozgóképi hatásokat, s emiatt a jelenlevők „magányos tömeggé” egyesülnek, amelyben mindenki merőben tenyészeti jellegűnek érzi a szakma fesztiválrajzását, ez nem varrható egyszerűen a program összeállítóinak a nyakába. Az ő feladatuk a jelen évtizedben többnyire hálátlan, engedjenek bár nagy vagy még nagyobb teret a videóproduktumoknak. Mégis, ha a szervezők kellő irtózattal gondolnak a mondott veszélyre, s így nem csupán a lebonyolítás színvonalát viselik a szívükön, egy-egy filmhét ma is felidézheti azt az értékes (impulzív) ábrándképet, amely szerint még mindig van esély arra, hogy a film művészete kibontakozzék. Nyon fesztiválján például (ez a svájci kisváros a Francia-Alpokkal szemben, a Genfi-tó partján fekszik), ahol őszönként mutatnak be válogatásokat a világ újabb dokumentumfilmjeiből és videóriportjaiból, évről évre érdemes végignézni a vetítéssorozat egészét, már csak azért is, mert a nyoni igazgatóság sohasem dermed holmi „évi termés” bűvöletébe: a versenyen kívüli vetítések itt soha nem mellékesek.
A hagyományos nyoni igyekezetnek tavaly, mondhatni, a széljárás is kedvezett: az elmúlt másfél év szovjet dömpingje filmfesztiválok sorát mentette meg a túlságos szellemi szelídségtől. Nyonba három balti filmstúdió: a tallinni (észt), a rigai (lett) és a vilniusi (litván) küldte el összesen negyvenhat filmjét, amelyek közt alig akadt érdektelen. E retrospektív összeállításból az is kiderült, hogy Juris Podnieks, a Könnyű-e fiatalnak lenni? rendezője a hetvenes évek végén sem készített rosszabb filmeket, mint a jelenben, sőt egyik korai etűdjével kétségkívül remekelt. A fekete-fehér, 35 mm-es nagy kamerával forgatott, snittek és beszédhangok nélküli Tízpercnyi élet alapötlete nem meglepő, a megvalósítás azonban kivételes erejű. Gyerekarcokat nézünk tíz percen át, a gyerekek felfelé bámulnak, az őket megvilágító színpadra, ahová mi egy pillanatra sem tekinthetünk fel. A zene, amit hallunk, nem a film, hanem a színielőadás (talán bábjáték) kísérőzenéje, amely a Jó és a Rossz küzdelmét érzékelteti, félreérthetetlen drámaisággal. „A kamera” kiválaszt egy öt-hatéves kisfiút, az ő arcán időzik a legtovább, figyelve, amint ez az arc néha a fenyegetettség vagy az iszony, néha pedig a remény, a megkönnyebbülés vagy a nagy öröm természetes emblémájává alakul, örökös váltakozásban. Mivel ezek az egymásba tűnő érzelemábrák nem pantomim-mestermunkák, hanem egy ember korai, ép-eredeti állapotának önkéntelen jelenségei, a néző eleve nem formálhat róluk véleményt: marad a meztelen – és lemeztelenítő – élmény.
Nyon versenyében tavaly öt szovjet riportázs vett részt. A fődíjat ezek egyike, a lett Herz Frank és Andris Seleckis munkája nyerte. Az utolsó ítélet nem csupán azzal aratott sikert, hogy készítői „kellemetlen témát választottak” és hogy volt intelligenciájuk és hitük kutató (nem pedig oktató) szándékkal megközelíteni témájukat. Ugyanennyire fontos, hogy mindezt olyan magától-értetődően tették, mintha töretlen hagyományt folytatnának, mintha az elmúlt évtizedek szovjet dokumentumfilmezésétől mi sem állt volna távolabb, mint a hivatalos elvárásokhoz igazított didaxis. Ez a film semmilyen módon nem igazodik dogmákhoz, úgy sem tehát, hogy meghirdetné ezek ellenkezőjét. A rendezőt éppenséggel a dogmáktól és a hétköznapi szokvány-nézetektől független igazság érdekli, amikor egy fiatal halálraítélt bűnének indítékait próbálja földeríteni. 1984 májusában lelőtték Riga egyik közéleti alakját, egy asszonyt. Ahogy mind többet tudunk meg a gyilkosról (s a rigai bérkaszárnyák életéről, a rendőrséggel kemény harcban álló feketepiacról és így tovább), egyre inkább érezzük, milyen kevés is az, amit tudunk, mintha a feltáruló valóság mögött egy másik hullámzana, s a gyilkosság teljes magyarázata ott bújna meg.
Nyonban eddig sohasem díjaztak magyar filmet, most megtört a jég: Gulyáa Gyula és Gulyás János Isonzó-tetralógiájának itt bemutatott része az egyik ezüst-díjat kapta, megosztva egy négyórás angol videósorozattal (Küzdelem Lengyelországért 1900–1979). Az Én is jártam Isonzónál I. világháborús magyar veteránjait sokáig kissé bizonytalanul figyelte a közönség. A legtöbben nem tudták eldönteni, mint vélekedjenek a szereplők esemény-magyarázatairól, keserű-savanyú megjegyzéseiről és egymás közti civódásairól, de az utolsó jelenetsor szinte minden nézőt meghatott. Ilyesmi ritkán fordult elő; a verseny oknyomozó filmjeit általában csak tisztességükért fogadta elismerő taps, filozofikus vagy lírai tartalmuk többnyire jelentéktelen volt. Igaz, együttvéve olyan bőséggel nyújtottak furcsa (mégis nyilván jellemző) információkat a világról, hogy e munkák szerencsés összhatása valamely műalkotáséhoz hasonlított: úgy zavarta meg a nézők fogalmait, hogy a káosz érzetével szemben erőt adott. Pedig magukban az egyes információkban nem sok örömét lelhette a nyoni közönség. Az utolsó szó jogán például – a quebeci Jacques Godbout rendezése – montreali utcaképek és értelmiségi-nyilatkozatok segítségével a Kanadában dúló terrorizmusról tájékoztat. (Itt fegyvert ragadtak a pacifisták is: az úgynevezett Szilánk-csoporttal, a splinterekkel szemben a hadiipar elkeseredett védekezésbe szorult.)
A brazil Geraldo Sarno nyolc országban forgatott Isten tüze című filmje az eretnek „vörös egyház” térhódításáról szól, de lenyűgöző tömegjelenetei mindenekelőtt Latin-Amerika nyomorúságáról vallanak, lelkesítő felhangok nélkül. – A kanadai terrorizmus, vélnénk, igen vékonyka szálakon kapcsolódik Mexikó vagy Peru archaikus problémáihoz. A világ küszködésének formagazdag nyoni panorámájában azonban a kicsavarodott és szakadozó helyi összefüggések mögött átfogóbbak és szívósabbak válnak kivehetővé.
Ehhez a fajta élményhez a nyoni látogató sűrítetten is hozzájuthatott. Frédéric Mitterrand és Patrick Jeudy művében – Mi, a Rapho-ügynökség – 40 percen át sokszáz független állókép zuhog egymásra: fotográfiai remekek az elmúlt ötven évből, a világ minden tájáról. (Filmről van mégis szó, mert ennek a megkomponált állókép-sorozatnak a hatása nem választható el a filmvászon-méretektől és a képváltások finom pillanatszerűségétől.) Mi köze a dolgoknak egymáshoz? – kérdezhetjük szédelegve a kétszázadik kép után, melyek mindegyike mottó lehetne egy-egy filmhez. Az ezrediknél már nem szédülünk: jobban látunk. A Mi, a Rapho egyetlen tökéletlensége az elbűvölt jubileumi kísérőszöveg, ami a Rapho-fotoügynökséget ünnepli. A Raphót a harmincas években egy magyar emigráns, Radó Károly alapította, azóta már művészfotósok egész serege dolgozott az ügynökségnek: Mitterrand és Jeudy roppant értékű kollekcióból válogattak.
A versenyprogram legélénkebb részét érthető módon a portréműfaj filmjei jelentették, együtt azokkal, amelyek szűkkörű közösségek életéről készültek. Utóbbiak közül a Néma mint egy hal, a belga Boris Lehman hátborzongató iróniájú, mégis szeretetteli rendezése emelkedett ki, amely egy rituális zsidó halvacsora eseményeit követi, a bevásárlástól a lakoma végéig. Ennél csak a francia Annie Tresgot csaknem háromórás film jót kísérte nagyobb siker, ez az Actor’s Stúdió-t, a világhírű New York-i színésziskolát mutatja be, olykor lapos, olykor figyelemreméltó jelenetekben. Különösen a diplomaosztás képsora emlékezetes: mivel a frissen végzettek neve egészen a kihirdetés pillanatáig titok, a szerencsés növendékeket hirtelen éri a boldogság, szinte megvakulnak tőle. Egy huszonéves lány ordítva toporzékol, egy negyvenes férfi, akiből most vált hivatásos színész, reszkető kézzel babrál magán, majd körmeire mered. A Halló, itt az Actor’s szereplőinek zárt világában megvalósul egyfajta teljesség, ezért akár el is nézhetjük a film rajongó tónusát, amely ugyan kissé kirívó volt Nyonban, a higgadt hangvételű, de annál meggyőzőbb munkák között. Nem mintha ezekben csupán paranoid csodabogarak vonultak volna fel: A fehér majom címszereplője, az ausztrál Brian Gore atya például igazán vonzó megszállott. Ez az állandó vitalitású, medveszerű, ősz pap a filippino nyomortelepek patrónusa és örökösen vándorló miséztetője, szívbőljövően világi gesztusokkal. (A filmet Curtis Levy készítette.) A hajlékonyság királynője, a gumitestű Lorna Chester viszont – aki rivalda-emlékeinek pietisztikus áhítatában él – vöröslő hajjal és a nyomort nem ismerve is halálosan szomorú. Az NDK-beli Jörg Foth Rock’n’rolljának főszereplői éppenséggel vidámak, de ez a vidámság talán még siralmasabb. A Rock’n’roll tanúsága szerint Berlin ifjúsági klubjaiban ma különös becsben áll az Elvis-zene, és ezt a zenét itt „Judy és Dean” érzi a legjobban. Táncfiguráik még akadozóak, de már nagyszabásúak. A táncospárt dübörgő sikereik színhelyein látjuk a leggyakrabban; táncolnak, majd zihálva sietnek a teremből kihúzódó kamera („a sajtó”) után. Tánc közben még elviselhetők, de mint interjúalanyok, pokoli látványt nyújtanak fontoskodó szem-meregetéseikkel, és kacsintós, mámoros kacagásaikkal. Még sűrűbben követik egymást a lidérces komikumú pillanatok a belga Manu Bonmariage riport-burleszkjében, amely azonban mégis kevésbé nyomasztó mű, sőt, különös kedvre hangol. A Halló, rendőrség? minden jelenete Charleroi-ban – főként az iparváros utcáin és munkáslakásaiban – játszódik, ahol a rendőrség rendkívül összetett népsegítő szerepet tölt be. Tagjai maguk sem tudják már, minek tekintsék magukat; rendőrök is, de akarva-akaratlanul bírókká is kell válniuk, sőt, olykor szociális gondozókká vagy családpszichológiai terapeutákká is. Naponta kétségbeesett telefonok sokasága indítja útnak őket, hol kiraboltakhoz, vagy egymást-gyilkolókhoz, hol pedig a város valamelyik szorongó magányosához, szónoklatra készülő eszelőséhez, meg elkeseredett anyákhoz, akiknek házasságtörő a fia vagy a lánya. A rendőrök bizonytalankodva bár, de rendíthetetlenül vonulnak ide-oda a reménytelenség sűrűjében, mintha átéreznék Borges gondolatát, amely szerint minden napunk meglepetések szövedéke, s az üdvösség nem más, mint ez. A Halló, rendőrség? seregnyi figurájára (a velük szinte összenőtt helyszínekkel együtt) külön-külön is mind emlékszünk, talán mert az ötvennél több nyoni versenyfilm közül ez támaszkodik a legközvetlenebbül a véletlenre, s eképp a valóság kezemunkájára. Emberi helyzetekre, amelyek bár rögtön felfoghatóak, de amelyeket éppen így – a maguk elemeiben és színeiben – soha senki el nem képzelt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5073 |
