Hudra Klára
Az elmúlt években újjávarázsolt filmek, Abel Gance Napóleonja Griffith Türelmetlensége, Wiene Dr. Coligarija, Lang Metropolisa, Eizenstein Patyomkin páncélosa, meggyőzhettek minket arról, hogy a filmművészetben is óriások vállán állunk.
Marcel L’Herbier szimbolista költőként, Oscar Wilde tanítványaként kezdte pályafutását, amíg az első világháborúban filmes tudósítóvá nem lett. (Kortársai vagy munkatársai a mitikus ‘20-as évek jeles képzőművészei, filmesei voltak: Francis Picabia, René Clair, Man Ray, Marcel Duchamp, Eric Satie, Jean Cocteau, Hans Richter, és még sorolhatnánk.) Egyik legfontosabb, közvetlen munkatársét a festő Fernand Léger volt, aki A szívtelen asszony „proto modernista” képsorait kubo-futurista díszlet- és látványvilágát kezdeményezte, megtervezte a film plakátját és felépítve a film legszimbolikusabb enteriőrjét, a laboratóriumot a „Style mecanique” szellemében. A laboratóriumban a filmen a geometrikus elemekkel, elektromos villámokkal telített géperdő-térben a szerkezetek és a munkaruhába, védőmaszkba bújtatott alkatrészemberek mechanikus happeningje jön majd létre. Léger filmes tapasztalatait önálló vállalkozásban is kamatoztatta; még az 1924-es évben befejezte a Mechanikus balett című kisfilmjét, a francia avantgard igazi gyöngyszemét. Ebben az időben írta forradalmi lendületű filmesztétikái traktátumait, amelyekben az avantgárdtól átitatott kísérleti filmeket, de még Chaplin burleszkjeit is a festők és a költők bosszújának tekintette a konvencionális-narratív filmkészítés kétévtizedes uralmával szemben, dicsőítve a szövegkönyv sutba dobását, a griffith-i gyors montázst, a premier plánt.
L’Herbier a film elkészítéséhez a kezdő lökést Maeterlinck feleségétől és múzsájától, Georgette Leblanctól kapta. Az ismert színpadi színésznő és énekesnő New York-i koncertkörút járói visszatérve néhány ottani üzletember érdeklődését tolmácsolta, akik olyan filmet szerettek volna látni, amely tükrözi az aktuális, francia művészeti tendenciákat. L’Herbier hasonszőrű újítók kis csapatával vállalkozott a feladatra és mindössze két hét alatt leforgatta a filmet. A film színtere egy Párizs melletti műteremben négy díszlettervező fantasztikus munkamegosztásában valósult meg: Léger mellett Alberto Cavalcanti (egy év múlva kísérleti filmrendezőként debütált, majd az angol dokumentumfilm-iskola kialakításában vett részt) a medencés, art decós szalont; Claude Autant-Lara (fiatal építész, pár év múlva már népszerű játókfilmrendező) a gauguin-es télikertet, Robert Mallet-Stevens (szintén építész) pedig a Bauhaus-os épületkülsőket tervezte meg. A filmet tehát a különböző képzőművészeti stílusok keveréke határozza meg. A szecessziós illetve avantgard stíluaú kosztümök és maszkok illeszkednek az enteriőrökhöz, a szereplők karakteréhez és a szituációkhoz. Még mielőtt túlságosan belebonyolódnánk a film stíluseklektikájának ismertetésébe, A szívtelen asszony története röviden a következő: az ünnepelt avantgard énekesnő (a nem különösebben fotogén Georgette Leblanc játssza) estélyt ad, amin a nemzetközi intelligencia gyűlik össze és a fanatikus „humanista”, a „Mongólia”-szimpatizáns, valamint a despota, Djorah de Nopur. A művészetének rideg bástyái közé zárkózott nőt az úriemberek úgy igyekeznek meghódítani, hogy mindenféle, őt a sikerért kárpótló vágyképekről beszélnek neki. Ekkor érkezik meg Bugattiján, megkésve, Einar Lorsen, a kísérletei misztériumában élő skandináv mérnök és feltaláló. Felölti dandy külsejét és félénken elrebegi szerelmi vallomását, mire a válasz csak hideg gúnyolódás. Az „Új Ádám” elszánt és ezért revansot vesz: megrendezi saját halálos balesetét a Szajna-parton. A vetélytársak és a párizsiak a jógszívű asszonyt vádolják, okolják a szerencsétlenség miatt. A díva felléptekor a Théátre des Champs-Élysées-ben szabadjára eresztik indulataikat. A mérnök végül leleplezi magát és laboratóriumi titkaiba is bevezeti Claire Lescot-t, akit megbabonáz az ott látható „videophone”. A távolbalátó rádiószerű készülék egzotikus tájakra közvetíti az énekesnő éteri hangját, sőt, az őt hallgató embereket is megmutatja a képernyő. A feltünedező életképek, Daumier-hez méltó groteszkek, a szuperasszonynak mégis igazi beteljesülést jelentenek. A közönség újabb meghódítására készen a színházba siet. Közben a féltékenységtől tébolyult maharadzsa ármányt sző: a rajongóival elfoglalt művésznő várakozó kocsijába mérgeskígyót rejt. A laboratórium felé száguldó autóban így éri utol a halál a kegyetlen szfinxet. A futurista mérnök azonban kísérletet tesz, és kipróbálja csodamasináját. Az elektromos gépezet (rajta gondosan felirat: „Le danger de la mort!”) feléleszti a femme fatale-t, mi több, benne a szerelmes nőt.
L’Herbier filmjét a kortársak inkább az intellektuális utópiák, mint a giccses ponyvák közé sorolták. Elhitték, hogy amolyan „tündérmesét” látnak, amely egy új korszak „mechanikus szimfóniája”. A játék melodramatikus fordulatait persze akkor sem vehették túl komolyan. Itáliában Futurizmus: egy szenvedélyes dráma 1950-ben címmel hirdették.
A szívtelen asszony sok szempontból emlékeztet a Metropolisra a német film utópikus alkotására. A két mű azonban ellentétes ideológiákból építkezik. L’Herbier az embert technicizálódó életterére, kinetikus és kommunikációs eszközeire bízza. „Korunk hőse”, a mérnök, képes arra, hogy humanizálja az „élettől elidegenedett” művészetet. Fritz Lángnál ezzel szemben a totálisan elgépiesedett világ dekoratív elemévé válik az emberi lény. Itt a tudós inkább alkimista, aki megteremti a rombolás géniuszát. Az élő csak prototípusa a gépasszonynak.
A szívtelen asszony a gép apoteózisa az avantgard gépkultuszának, a futurista művészek deklarálta „kreatív erő misztériumának” szellemében.
Sem a ‘20-as, sem az ‘50-es évek nem igényelte a progresszív kultúrát konstruáló civilizáció ennyire optimista és elitisztikus modelljét, mint ahogyan A szívtelen asszonyban megjósoltatott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5071 |
