Bereményi Géza
Bereményi Géza ismét filmet rendez, saját forgatókönyvéből. Az operatőr Kardos Sándor lesz. A Dívát Törőcsik Mari, a Szubrettet Börcsök Enikő, a Húzónevet Eperjes Károly, a Bonvivánt Benedek Miklós, a Szervezőt Bezerédi Zoltán, a Zongoristát Cseh Tamás játssza majd.
SZÍNHÁZBAN
A szezon utolsó előadásának végén kitör a nézőtéri taps. Forró a siker. A két ünnepelt főszereplő a színpadon hajlong. Egyikük, az idős Díva társának int, aki melléje lép, karját kitárja a közönségnek, fürdik az elismerésben. Már korosodó, testes férfi, nagyhírű komédiás és jellemszínész, nevezzük Húzónévnek. A két kedvenc kézenfogva hajlik meg. A Díva tapasztalt méltóságot, a Húzónév gyermeki örömet mutat.
Azután, ahogy a tapsrend megkívánja, a két színész két különböző irányban megy ki a színpadról. Az egyik oldalon a Dívát egy idős férfi várja nagy csokor virággal és hódolattal.
ÖREG: Csodálatos voltál, Helga.
DÍVA: Megint vége egy évadnak.
A másik oldalon a színfal mögött egy színészkollégája köszönti a Húzónevet. Negyven év körüli, feltűnően jóképű, bonvivánkülsejű férfi. Megöleli a felhevült társat. Elismerő.
BONVIVÁN: Mit csináltál a végén? Mit csináltál? Te! Te gazember! Figyeltelek.
HÚZÓNÉV: (hálásan): Észrevetted? Ma találtam ki. A fenébe, hogy ez az utolsó előadás. Vették?
BONVIVÁN: Összepisálták magukat.
HÚZÓNÉV: Végig itt voltál? (Már készül visszamenni a színpadra, mert egyre zúg a taps.)
BONVIVÁN: Végig.
A Húzónév ezt nem is hallja, párducléptekkel megy vissza a legforróbb helyre, középre.
A Díva a másik oldalon még néhány szót vált az Öreggel.
ÖREG: Menj, Helga! Megvárlak az öltöződben. Hogy megbeszéljük a...
DÍVA: Azért ne várjon meg.
ÖREG: Tudod, hogy nekem aztán van időm.
DÍVA: Akkor se várjon meg. Jobb, ha tőlem tudja meg: a turné elmarad. (Indul a színpadra.)
ÖREG (megdöbbenve szól utána): Az nem lehet, már mindent megszerveztem.
Miközben kint a Díva a Húzónévvel hajlong, a Bonvivánhoz egy alacsony, jókedvű férfi, a Szervező lép oda a takarásban. Fiatal, barnahajú lány van vele.
SZERVEZŐ: Nagyok voltak, mi?
BONVIVÁN: A végére feljöttek.
SZERVEZŐ: Mondtad neki?
BONVIVÁN: Tudja. Ő mindent tud.
SZERVEZŐ: Mégegyszer köszönöm, hogy megszervezted nekem. Kellett még egy húzónév. Rajtad kívül, úgy értem.
A színpadról kijövő Dívát a túloldalon ezzel fogadja az öreg.
ÖREG: Helga, ha nem akarod a turnét, mért nem...?
DÍVA: Mert a többiek találtak egy új szervezőt maga helyett.
ÖREG: És te?
DÍVA: Akkor én meg nem megyek velük. Úgyse volt nagy kedvem haknizni.
ÖREG: (hálásan) Tudod mit? Átszervezem, és csak téged viszlek. Ketten leszünk.
DÍVA: Én már nem megyek sehova. Eddig se hakniztam soha, most kezdjem el, mikor már nem vagyok kíváncsi?
A másik takarásban a Bonviván bemutatja az érkező Húzónévnek a Szervezőt.
BONVIVÁN: Tiborkám, bemutatom az új szervezőt. Tudod.
HÚZÓNÉV: Gyerekek, állj! Én ezt nem csinálom az öreggel. Ott sír a Helgának, a Helga meg lemondja erre fel, és mindenki persze engemet gyaláz, satöbbi. Turnézzatok énnélkülem, pássz. Mi vagyok én? Nekem nem kell több cvakli, majd pihenek a nyáron. Úgymond. Így én nem turnézok.
BONVIVÁN (leinti a megszólalni készülő Szervezőt): Tibikém, itt a feleséged. Az öltözőben vár.
HÚZÓNÉV: Tudom, és akkor mi van?
BONVIVÁN: Megvárunk az öltöződben, és nyugodtan megbeszéljük ezt. Ott lesz a feleséged is...
HÚZÓNÉV: Ezt most minek hajtogatod? Minek akarsz te annyira turnézni? Én még megértem magamat, én nem tudom abbahagyni a keccsölést, én egy ripacs vagyok, de te?
BONVIVÁN: Nekem nincs pénzem, Tibor.
A fiatal, barna lány, aki mindeddig hallgatott, most rágógumit rágva szól rá a Húzónévre.
SZUBRETT: Na menjen már, jön a Helga.
HÚZÓNÉV: Ki ez a nő? Nem mutatkozna be?
SZUBRETT: Na menjen már, aztán hajoljon meg egy nagyot.
HÚZÓNÉV: Azt ajánlom, ezt a nőt vigyétek innen, ha velem akartok. Hogy jön ide ez a nő?
Kisiet a takarásból, Helgával együtt köszöni meg a tapsot, közben aggodalmasan kinéz a homályban álló Öregre. A Bonviván azt kérdi a Szervezőtől a másik takarásban.
BONVIVÁN: Tényleg: ki ez a nő? Te hoztad, nem?
SZERVEZŐ: Lehetetlen, hogy ne ismerd. (A Szubretthez.) Na mutasd magad! Nagyon tehetséges.
A lány benyúl a blúza alá és előhúzza az egyik mellét, közben dacosan rágja egyre a gumit.
BONVIVÁN: Talán valami filmben? Na várjunk csak. Tényleg ismerem.
SZUBRETT: Na ne hazudjon.
BONVIVÁN (a Szervezőhöz): Hozni akarod a turnéra?
SZERVEZŐ: Prímán táncol, énekel.
SZUBRETT: Nem kell az. Én nem megyek. Ezekkel? (Elindul.) Kész. Kész az egész. Ez is kész. Mindig minden kész. Az egész. Kész.
A Bonviván utána ugrik, elkapja és visszahozza.
BONVIVÁN: Várjál! Nagyon tetszel. Elviszünk magunkkal. Nekem kellesz. Na jó, előbb csinálunk egy próbát veled. Az is lehet, hogy ketten megyünk. Nem érted? Nekem te nagyon is megfelelsz. Esetleg. Meglátjuk.
A Húzónév felesége érkezik a nézőtérről oda. Komoly, nagyon rendes és még mindig szép asszony. Enyhe csodálkozással nézi a dulakodó párt.
SZUBRETT (a Bonvivánhoz): Hallottad, mit mondott. Hogy ő velem nem. Akkor minek? Velem úgyis ez van. Folyton ez.
BONVIVÁN: Most feszült. Azért. Ismerem, megnyugszik.
SZUBRETT (megtorpan, ránéz): Milyen szép a szemed. Tudod, mi?
BONVIVÁN (ragyogó mosollyal bólogat): Ühüm.
SZUBRETT: Na jó. Akkor pláne. (Kitépi magát a szorításból és elrohan). Úgyis kész. Kész az egész.
SZERVEZŐ (a Feleséghez): A férje nem akar jönni. Helga se. A régi szervezőjüket sajnálják. Kilencven előadást kötöttem le szupergázsikkal negyven nap alatt. Csak őrá jönnek be.
BONVIVÁN (a feleséghez): Majd megbeszéljük vele az öltözőben.
FELESÉG: Nem kell. Majd én hazaviszem, és akkor.
SZERVEZŐ: Ekkorát megszerveztem, ekkorát. Gondolja meg: kilencven felé. Az egész ország minket vár. És mekkora gázsik!
FELESÉG: Jó, jó. Majd én elintézem vele. Nem kell ezt annyira...
A Húzónév érkezik a színpadról a tapstól megváltozva. Mosolyogva szól a feleségéhez.
HUZÓNÉV: Végig itt voltál?
FELESÉG (bólint): Gyere. Hazaviszlek.
HÚZÓNÉV: A gyerekek? (Felemelt fejjel bámul a levegőbe, úgy hallgatja a gyérülő tapsot.) Na, ebben nincs több.
BONVIVÁN: Ha most kimennél, lenne még benne, Tibi.
HÚZÓNÉV (fejét rázva): Nem. Ilyet nem csinálunk velük. Jó ház voltak.
A másik oldalon az Öreg azt mondja a Dívának a gyérülő tapsban, majd a közönség távozásának zajában, a felcsapódó székek zörgésében.
ÖREG: Te jól tudsz szöveget tanulni, Helga, most jegyezd meg minden szavamat, és mondd meg a Tibinek meg a többieknek. Azt üzenem... (Szemét lehunyja, a Díva is, úgy koncentrálnak.) „Én ennek a színháznak az igazgatója voltam, és most ki vagyok rúgva, ez volt az utolsó előadás.” Megjegyezted? „Most más a politika, nekem el kell menni.”
DÍVA: Jaj, maga is olyan! Minek mond ilyeneket?
ÖREG: Mert azt mondom, amit akarok. Először életemben. Na. Figyelj! „Új szervezőt akartok a turnékhoz is. Na jó. Eddig voltam jó nektek. Elmegyek. De előbb itt, most, ünnepélyesen megátkozom a turnétokat.”
DÍVA: Mért kell ez? Én már nem győzök az emberek közt igazságot tenni.
ÖREG: Most megjegyzed, vagy nem? Én csináltam belőled színésznőt. Nem? (A Díva bólint, megint behunyják mind a ketten a szemüket.) „Lehet sikeretek, lehet pénzetek, de sose fogjátok megérteni, minek az és mire való. És aki nem tudja, hogy mit tesz, az megzavarodik, és büntetés jár neki.”
DÍVA: Ezt sose hittem volna magáról.
ÖREG: Te mindig hosszú életet akartál és félrenéztél, azért. Na mondd vissza a szövegedet onnan, hogy megátkozom...
DÍVA (hadarva): „Megátkozom a turnétokat, lehet sikeretek, lehet pénzetek, de sose fogjátok megérteni, minek az és mire való. És aki nem tudja, hogy mit tesz, az megzavarodik, és büntetés jár neki.” Jó, én megmondom, de tudja mit? És nem akartam, de most már én is elmegyek velük arra a turnéra.
*
A HAJÓGYÁRBAN (hajnal)
Még sötét van, szél támad a folyó közelében. A gyárkapu fényei homályba vesznek. Öreg izzók pislákolnak a kopott üvegek mögött: gyenge, vizeletsárga foltok remegnek a feketeségben.
A portásfülke előtt lengőajtó nyílik, csapódik, a reggeli műszak első emberei szótlanul érkeznek, mint akiknek bánatuk van. A rendész csak megszokásból néz föl, még csak nem is bólint a belépőknek. A lesőablak mellett egy kibelezett blokkolóóra lóg a falon. Csendes minden, csak a híd túlvégén elcsattogó HÉV-szerelvény jelzi, hogy az idő azért múlik.
Most egyszerre öten vagy hatan érkeznek a sötétségből a fénybe. Egyikük, egy fiatal férfi (nevezzük Táncoskomikusnak) külsejében nem üt el társaitól, ugyanolyan nyomorult ruhát visel, mint a többiek, de a viselkedése kirívó. Valósággal reszket a benne lobogó élettől és az állandó felindultságtól, mintha féleszű volna.
Hóna alatt ócska, nyitott aktatáskát szorongatva hajol be á rendész ablakán. Rikkant egyet, ami valóságos szentségtörés a melankólikus környezetben.
TÁNCOSKOMIKUS: Jó reggelt, Rudi bácsi.
A Rendész a kapcsolószerkezeten babrál, talán a piszkot kotorja a piros és zöld gombok közül. Ellenségesen néz föl. Addigra a gyár közismert bolondja álbajuszt rántott elő az aktatáskából, s azt az orra alá csapva Sztálinná változott. Mély hangon szólal meg oroszul.
TÁNCOSKOMIKUS: Táváriscsi druzjá!
Aztán szemüveget kap elő, hogy tovább komédiázzon.
RENDÉSZ: Eredj te a picsába innen.
Az egyik érkező ellódítja onnan a fiút, egy másik rátapos a szemüvegére a csikorgó betonon, aztán mindenki ballag az öltözők felé az épületek fekete tömbjei között. A fiú hangja fölemelkedik a hegyekben álló acéllemezek, fémbálák, idomvasak, vastuskók fölé.
TÁNCOSKOMIKUS: Miért? Hát élünk! Nem? Rudi bácsi! Emberek! Hát nem jó ez a hajnal? Rudi bácsi!
Egy csupasz fal mellett, a hatalmas hajóépítőcsarnokoknál harminctonnás óriásdaru magasodik. A kezelőfülke törött ablakai mögött fény villan, valaki lefelé kezd mászni a vaslépcsőn.
A Táncoskomikus megáll ballagó társai között, felfelé bámul.
TÁNCOSKOMIKUS: Hahó!
DARUS (lekiált): Hahó!
A hangja mély, kongó és erős. TÁNCOSKOMIKUS: Lejössz az égből?
A kicsi alak csak jön, nem válaszol.
A bolond fiú mosolyogva megy tovább, majd megváltozott arccal megtorpan, visszanéz. Maga elé motyog.
TÁNCOSKOMIKUS: Jössz, jössz, az égbot? Aztán továbbmegy.
A sólyatelep fémbódé öltözőjében egy tucat ember várja a hajnalt a hosszú fémasztal két oldalán ülve, padlóhoz hegesztett fémpadokon: a hajógyári kollektíva. Mindegyik fémfogas rozsdától súlyos ruhákkal teli. Kabátok, pufajkák, kötött pulóverek szigetelik a fémfalat. A plafonról fokhagymafüzérek csüggnek. Egy hegesztett kampóról kazettás rádió lóg, belőle a bemondó híreket vartyog.
A kollektíva az asztalra helyezett kézzel, némán várakozik a kávéra régi oklevelek között, rozsdássárga ruhájukat mintha acélból kalapálták volna. Fejükön piros kötöttsapka, homlokukon hegesztőszemüveg. Ők a hajókovácsok.
A fémajtón belép a Táncoskomikus.
TÁNCOSKOMIKUS: Szervusztok, dolgozók.
Semmi válasz. A fiú kinyitja az öltözőszekrényét, homlokára csapja a hegesztőszemüveget, s csak azután kezdi gombolni kétesszínű ingét. Ütődötten vihog.
TÁNCOSKOMIKUS: Semmi se mozdul, mi? Nincs munka. Mikor jön a német megrendelés, mit mondanak?
CSOPORTVEZETŐ: Drukkolunk.
EGY HAJÓKOVÁCS: A parton maradt egy lukas konténer. Kifoltozzuk, legyen mibe rakni a homokot. Ezt találtuk ki már.
CSOPORTVEZETŐ: Ez lesz ma, Színész.
TÁNCOSKOMIKUS: És holnap?
CSOPORTVEZETŐ: Azt is megbeszéltük. Holnap megkávézunk, aztán nyelet faragunk a lapátoknak.
EGY HAJÓKOVÁCS: Az három nap. Mert annyi itt a lapát, Színész. 12 ember, 666 lapát. Kiszámítottuk együtt az előbb.
TÁNCOSKOMIKUS (becsapja a szekrényajtót, nevet): Basszátok meg, én tudom, hogy hol lakik a Jóisten. Találjunk már ki valamit. Ti vagytok a legjobb hajókovácsok. Én őrült jól tudok dolgozni. Mit mondtok a feleségeteknek? Csináljunk már valamit. Ennyi jó ember! El vagyunk felejtve, vagy mi van? Hát kinek kell a bizonytalan?
CSOPORTVEZETŐ: Bolondnak lenni könnyű.
TÁNCOSKOMIKUS (hallgatózik, kint a szél fúj): Ki van fönt a darun? Láttam, mikor jöttem, hogy jön le. Mozduljatok már meg! Mit csináljunk?
EGY HAJÓKOVÁCS: Te bolond vagy, neked könnyű. A darun fent nincs senki. Nem lehet senki.
Kint az épületek tövében, az öreg platánok között apró, foszforeszkáló pontok villognak. Macskaszemek. A daruóriás utolsó lépcsőfokairól lelép a Darus fényesrekefélt bakancsa, macskák százai menekülnek. A Darus kilép a fényből, és egy nejlonzacskóból eledelt szór a fal mellé. Aztán elindul a következő lerakóhely felé. Léptei határozottak. Rutinos mozdulatokkal adagol, se többet, se kevesebbet: amennyi elég. Ahonnan ellép, oda előmerészkednek a macskák. Egymást marva esnek a maradéknak. Egyre többen és többen lesznek, de aztán hamar elül a hangzavar. Esznek.
A Táncoskomikus munkaruhában jön ki a fémbódéból. Lassan világosodik az ég éppen. Körben eldobált, ronggyá ázott kabátok, rozsdás öltözőszekrények, radiátorok.
A Táncoskomikus egy lebontott üzemcsarnok megroggyant vázánál találkozik a Darussal. Az üres, tartópilléreit vesztett fémbordázat csikorog a folyó felől áradó szokatlanul erős szélben. A szél egyetlen világító lámpát himbál, amely hirtelen kialszik. Hogy mitől, azt is látjuk: a Rendész a fülkéjében lecsapja a kapcsolószerkezetek karját.
A Táncoskomikus még sosem volt ilyen furcsa: vihogva ácsorog a szürkületben, a Darust bámulja, aki háttal a kamerának megáll. Ő is acélpufajkás, mint a többiek, a szabványos piros kötöttsapkát viseli, csak a magassága meglepő. A zavarodott arcú Táncoskomikusnak hátra kell szegnie a fejét, hogy az arcába lásson.
A fiú idegesen vihogva, rángatózó arcvonásokkal néz fel rá.
TÁNCOSKOMIKUS: Hú, az anyja keservit! Maga az, Rudi bácsi? Mondtam, hogy volt fönt a darun valaki. Nem hitték el. Mondtam.
Kis szünet. A nagy alak mozdulatlan, a macskák némán somfordálnak tükörfényes bakancsai körül, az öböl fölött megjelennek a sirályok, mióta áll a gyár, csendes a vidék, nem zavarja őket semmi. A fiú hirtelen nyugodt lesz. Azt kérdi a föléje tornyosuló alaktól:
TÁNCOSKOMIKUS: Ugye maga nem Rudi bácsi? (Vár.) Mi lesz velünk? Nincsen munka, mindenki elfelejt minket. Pedig mi itt vagyunk készen. (Vár) Haljak meg az emberiségért? (Hátrál, mint aki nagyerejű mondatot hallott.) Igen, színész vagyok, uram. De... de... azok hazudtak nekem. Otthagytam őket. Azt hittem, itt lehet dolgozni. Haragszol rám? (Vár, aztán megkönnyebbülten, hálásan elvigyorodik.) Tudtam. Tudtam, hogy szeretsz. (Vár.) Ember akarsz lenni, uram? Ha én ezt tudtam volna! Hogy segítsek neked? Én bármit, bármit uram.
Kivágódik a fémajtó, előjönnek a Csoportvezetővel az élen a hajókovácsok. Kezdődhet a reggeli műszak. A macskák szétszaladnak. A fiú térdel, a földet nézi.
CSOPORTVEZETŐ (odaszól neki): Gyere, Színész, megfoltozzuk a konténert. Aztán megvan a nap.
TÁNCOSKOMIKUS (nyugodtan föláll, int): Nem lehet. Mennem kell. (A munkaruháját tapogatva.) Esetleg átöltözök. Előtte átöltözök. Nem? Nem, még azt se. (Elrohan, teljes erőből fut a vígasztalan gyártelep kijárata felé.)
*
HOTEL KORONA (éjjel)
Hőseink ajzott jókedvvel érkeznek két autón a meglehetősen elegáns kisvárosi hotel elé.
Az ablakok sötétek, a fonott drótkerítés mögötti kertben vízzel feltöltött úszómedence, néhány fa és gondosan megnyírt bokrok. A messzi faluban tartott előadás jól sikerülhetett. A Díva, a Primadonna és a Szubrett nagy csokor virággal lép ki a kocsiból, de a Szervező, a Zongorista és a Húzónév is apróbb ajándékot hoz, mappákat, népművészeti tárgyakat, bizonytalan járásuk, széles taglejtéseik arra vallanak, hogy gazdagon megvendégelték őket nemrég.
A Szervező hiába csönget, zörget a bezárt főbejáraton. A társaság ettől nem veszti kedvét, hallóznak, rikoltoznak, nevetgélnek.
SZERVEZŐ: Márpedig BIZTOS, hogy ez az a hely, BIZTOS, hogy lefoglaltam, BIZTOS, hogy minden rendben van, és BIZTOS, hogy be van zárva, de BIZTOS az is, hogy ez az előadás jó volt, nem?
A Húzónév a kerítésnél hallózik. A sötétből egy nagytermetű, komor férfi válik elő. Pórázon hatalmas farkaskutyát vezet. Némán megáll a kerítés túloldalán.
HÚZÓNÉV (miközben néhány társa odagyűlik): Ö... ö... Kérném. Mi itt foglaltunk szállást éjszakára. Szabó Tibor vagyok. (Semmi hatás.) Kossuth-díjas színész.
SZUBRETT: Maga Kossuth-díjas? (A zongorista leinti.)
HÚZÓNÉV: Nem szólna, hogy beengedjenek? Esetleg. Úgymond.
ŐR: Csak ez a kert az enyém.
PRIMADONNA: És a kutya?
ŐR: Az tényleg az enyém.
HÚZÓNÉV (tisztázza): A kert csak annyiban az övé, hogy vigyáz rá. Maga az őr, ugye? Jóember.
ŐR: Igen. És én nem mehetek be.
SZERVEZŐ (odaordít a főbejárattól): Nyugalom! Holnap csak este van egy előadás, van idő!
HÚZÓNÉV: Na most. Nem szólna annak, akié ez az épület, hogy mi, ugye...?
ŐR: Ez az épület a Párté.
ZONGORISTA: Bocsánat, melyik párté?
ŐR (elmegy a sötétbe): Az államé.
PRIMADONNA: De a kutya, az biztos, hogy a magáé, ugye?
ŐR (hangja): Az biztos, hogy a kutya az enyém. Az én kutyám.
SZERVEZŐ (ordít): Nyitják, gyerekek, nyitják.
Hőseink romlatlan jókedvvel özönlenek be a recepcióhoz, nevüket mondják, kulcsokat kapnak az álmos Portástól. Elköszönnek a Dívától és a Primadonnától, akik felmennek szobáikba, mivel fáradtak.
De a kintmaradt négyesfogat összenéz.
SZERVEZŐ: Gyerekek! Azt mondom, még ne feküdjünk le. (Élénk helyeslés, ekkor a portáshoz fordul.) Kérem! Fáradtak vagyunk, de jól fáradtak. Érti? (Semmi hatás.)
HÚZÓNÉV: Szabó Tibor vagyok.
SZUBRETT: Kossuth-díjas.
PORTÁS: Már minden bezárt, kérem. Feküdjenek le, jobb lesz maguknak.
SZERVEZŐ: Maga ne rendelkezzen felettünk, jó?
ZONGORISTA: Mi nem vagyunk a magáé. (Nevet.)
HÚZÓNÉV: Nyiss meg valamit, pöcsöm. Jó?
PORTÁS: Én nem vagyok a maga pöcse. És a szálloda se az enyém.
SZUBRETT (morogva): Állandóan ez a mi kié, ki mié...
HÚZÓNÉV (a portáshoz): Attól még meg tudsz itt nyitni valamit, nem? (Hozzáteszi kis habozás után.) Pöcsöm. (Dacos.)
PORTÁS: (elgondolkozva felnéz): Nem.
SZERVEZŐ: És az, akié ez az egész?
PORTÁS: Az igen.
HÚZÓNÉV: És az mi? Állam, párt?
PORTÁS: Egy ember. Nem régóta.
HÚZÓNÉV: És hol az az új ember?
PORTÁS: Ott.
Mindenki a mutatott irányba néz. És valóban. A recepció sötét étteremben folytatódik, annak mélyén kis olvasólámpa fényénél magányos férfialak papírokat rendezget, elmélyülten számol számítógépen.
A Portás odalép hozzá.
PORTÁS (alázatosan): Zavarhatok? (A Tulajdonos számol.) Van itt egy társaság...
TULAJDONOS: Hallom.
PORTÁS: Fogyaszthatnak?
A Tulajdonos felnéz, mérlegeli pillantásával a csoportot.
HÚZÓNÉV: (odaszól): Szabó Tibor vagyok.
SZUBRETT: Kossuth-díjas.
TULAJDONOS: Én meg a tulajdonos vagyok, itt.
HÚZÓNÉV: Nem hívsz meg bennünket egy italra?
TULAJDONOS (int): Egész éjjel a vendégeim vagytok.
(Számol tovább.)
HÚZÓNÉV: Nem úgy értettem.
TULAJDONOS (föl se nézve int) Tessék, azt isztok, amit akartok.
HÚZÓNÉV: De mi csak akkor, ha fizetünk.
TULAJDONOS: Akkor nem isztok. (Számol.)
Gyors tanácskozás.
HÚZÓNÉV: Gyerekek, én így nem.
SZERVEZŐ: Te? Hát már hazaküldted a mai gázsit a feleségednek?
ZONGORISTA: Van egyáltalán pénz nálad?
HÚZÓNÉV: Kölcsönkérek tőletek.
SZUBRETT: Ez akkor se ad. Ez olyan.
HÚZÓNÉV: Nem, ez ittt engem megaláz, ez hogy jön ahhoz, hogy én itt... Ez a pali itt engem meg akar venni... Nem.
SZERVEZŐ: Jó, akkor menj fel, és csak mi. Itt minden az övé.
HÚZÓNÉV: Szóval ti ilyenek vagytok?
SZUBRETT: Ilyenek. (Nevet.) Miért? Milyenek?
HÚZÓNÉV: Hát ilyenek. (Némi gondolkodás után.) Jó, de akkor ti vagytok ilyenek...
SZERVEZŐ: Mi, mi? (Odakiált a Tulajdonosnak.) Köszönjük.
A Tulajdonos erre feláll.
TULAJDONOS: Én is már befejeztem itt ezt.
Ezután egy kirobbanó mulatozás töredékeit látjuk gyorsan zuhogó képekben. Aláfestő zenével.
Isznak.
A Tulajdonos pénzt mutat a Szubrettnek, az nevet. Esznek. Homlokukat törlik, az éjszakai hőség verítékét szalvétákkal.
A Tulajdonos egyre vadabbul és bőségesebben kínálja, erőlteti őket. A Portás felszolgál. Rejtett készletek, szekrények nyílnak meg. Felébresztett zenészek játszanak nekik.
Már hajnalodik, amikor ruháikat ledobálva kirontanak a kertbe, és beleugrálnak az úszómedencébe. Csapkodnak, fetrengenek a frissítő vízben. Körbeússzák, fogdossák a Szubrettet.
Hirtelen megjelenik a hatalmas termetű őr pórázon tartott egyetlen tulajdonával, a kutyájával. A Zenészek elrohannak. Az őr a medence szélén áll ugató társával.
ŐR: Kifelé onnan.
TULAJDONOS: Maga kicsoda?
ŐR: Itt ez tilos.
TULAJDONOS: Na menjen innen. Utasítom.
ŐR: Engem?
A Tulajdonos kimászik a másik oldalon, meztelenül megáll.
TULAJDONOS: Én vagyok az új tulajdonos. Ez az enyém.
ŐR: Hazudik. (Elengedi a kutyáját.) Nem megy innen? Fogd meg! (Pisztolyt is ránt nyomatékul.)
A Tulajdonos visszaugrik a vízbe, a kutya utána. A társaság menekül.
A Portás futva érkezik. Ráordít az őrre.
PORTÁS: Tegnap óta az övé az egész.
ŐR (a kutyára parancsol): Állj!
A kutya engedelmeskedik.
Az őr a Tulajdonoshoz fordul.
ŐR: Nem tudtam.
TULAJDONOS: Nem? Ez a kutya kié?
ŐR: Az enyém.
PORTÁS: Az is a hotelé.
ŐR: Nem igaz. Én neveltem.
PORTÁS: Vele együtt béreljük.
TULAJDONOS (a kutyához): Gyere ide!
A kutya odafut, a meztelen tulajdonos megveregeti a pofáját. A kutya a farkát csóválja.
A Tulajdonos az Őrre mutatva szól a kutyához.
TULAJDONOS: Fogd meg! Harapd meg!
A kutya az Őrre veti magát, aki lelövi az állatot, egyetlen tulajdonát.
*
AUTÓKBAN, ORSZÁGÚTON (nappal)
A Húzónév nagy adag fagylaltot eszik, fal a Bonviván kocsijának hátsó ülésén terpeszkedve, hasogató fejfájással. Olykor a homlokához nyúl. A Táncoskomikus produkcióját hallgatja, aki az első ülésről hátracsavarodva egy Baudelaire-verset szaval neki nagy átéléssel (La Voyage)
TÁNCOSKOMIKUS (miközben mellette a Bonviván vezeti az autót):
„Reggel vágunk neki, agyunkban perzselő tűz,
a szívünk gyűlölet és nagy keserű vágy,
megyünk, amerre visz a hullámot verő víz,
és ring végtelenünk véges tengerén át.
Látjuk az örök-fecsegő, a lángeszétől részeg
Emberi fajt, amely, mint rég, most is bolond,
haláltusában így bőgve föl Istenének:
Képmásom, mesterem, légy százszor átkozott!
Halál, vén kapitány itt a perc, föl a horgonyt!
Unalmas már a föld, ó Halál, indulás!
Tintafekete víz, tintafekete égbolt,
de szívünk, hisz tudod, tiszta, nagy ragyogás!
Oltsd belénk mérgedet, járjon át bátorítón!
Hadd bukjunk mélybe, míg agyunk tűzbe borul,
mindegy, Pokol vagy Ég fogad ott, csak kinyíljon,
Ismeretlen, a te öled mélyén az ÚJ!”
A Bonviván sötét arccal rosszkedvűen hallgatja a szerinte dilettáns szavalatot, és – amikor a fiú egy szélesebb taglejtése megzavarja a vezetésben – ingerülten löki el szeme elől a csapkodó kart.
Majd a visszapillantó tükörbe nézve észreveszi, hogy a Húzónév fagylaltja folyik. Fojtott hangon förmed a kollégára.
BONVIVÁN: Ne csöpögtess, Tibor, ne csöpögtess az én kocsimban.
HÚZÓNÉV (kezével szétkeni a huzaton támadt foltot): Most mi van?
A Bonviván vadul fékez, s ettől a Húzónév előrevágódik, fagylaltját (szándékosan?) a Bonviván nyakába nyomja. Vészjós csönd, amibe a Táncoskomikus (a legrosszabbkor) belenevet.
BONVIVÁN (őrjöngő, fojtott haraggal) Morzsázol, Tibor, ott a vackodon hátul hortyogsz, csámcsogol, csöpögtetsz, nyitott sliccel csorogsz és mázolsz egyre, maszatolsz csak...
HÚZÓNÉV (egy készülő vulkán morgásával) Hé!
BONVIVÁN: Ezt a kocsit most vettem, a minden pénzemen, Tibor édes, szegény vagyok miatta, mint a szar, te meg beveszed magad ide...
HÚZÓNÉV: Hé-é...
BONVIVÁN: Egész nap hallgatom a lilát, már a szememen jön ki táskákban ez a gyerek, ez a... akit ugye idehoztál, mindenki utálja, kérdezd meg a többieket, senki se érti minek van ez itt, a Helga teljesen kész tőle, a Gyuri sose fog fizetni neki, megmondta így a szemembe tegnap...
TÁNCOSKOMIKUS: Nekem nem kell pénz, csak játszani akarok.
HÚZÓNÉV: És fog is.
BONVIVÁN: Ez?! De nem velem.
TÁNCOSKOMIKUS: Maga csak üljön mindig a tükör előtt, ki ne lásson magából! Nehogy észrevegye, hogy mire várnak az emberek, mire áhítoznak, mert belepusztulna abba.
BONVIVÁN (a kormány csapdosva reszket): Vidd innen, Tibor, ezt, vidd innen.
HÚZÓNÉV: Na gyere, fiam.
Kikászálódnak a kocsiból, mely rögtön elvágtat.
Kisvártatva a Zongorista autója érkezik, benne ül a Primadonna is a férfi vállára hajtott fejjel. A Húzónév védencét átkarolva integet nekik, de azok a hangfalakra mutogatva, bocsánatkérő mosollyal tovább száguldnak.
Végül a Szervező autója fékez nekik. Beszállnak hátra, a Díva mellé. Középre a Húzónév kerül. Elől a Szubrett ül.
SZERVEZŐ: Megint nekiment valaminek az Imre?
HÚZÓNÉV: Most énnekem.
SZERVEZŐ (a tükörben figyeli a Húzónevet vezetés közben): Márpedig szeretnünk kell egymást, fogni egymás kezét, másképp nem megy. Ma erős napunk lesz. Négy előadás, Tibor. És holnap is. Tudod.
HÚZÓNÉV: Te most itt ne bánjál velem, légyszíves, jó? Százat is kibírok hőségben. Elhiszitek?
SZERVEZŐ: El. Nálad jobban csak Helga bírja. Hogy csinálja ezt maga, Helga? Csak nézek.
DÍVA: Úgy, hogy nem figyelek oda. Jön magától.
TÁNCOSKOMIKUS: Helga kérem, én tisztelem-becsülöm magát, de meg kell, hogy mondjam...
SZUBRETT (közbevág): Ne mondd meg.
ÁNCOSKOMIKUS: Ne mondjam?
HÚZÓNÉV: Vigyázz, hogy kivel beszélsz.
DÍVA: Mondja csak, kérem.
TÁNCOSKOMIKUS: Helga, engedje meg, hogy szeressem magát.
SZUBRETT (kínjában szemét lehunyva felnyög): Jaj!
TÁNCOSKOMIKUS: Nem érzi úgy, hogy mindjárt vége a világnak?
DÍVA: Mikor maga megszületett, akkor már rég vége volt, drágám.
HÚZÓNÉV: Gyerekek, ez filozófia! Most ez a divat. Nekünk szakmánk van.
TÁNCOSKOMIKUS: Helga, én pontosan nyolc nappal ezelőtt találkoztam valakivel. És az a valaki azt mondta – még most is hallom, hogy mit mond –, hogy fontos megbízatást ad: menjek el, és tudassam mindenkivel, hogy alkalmazkodni kell ahhoz, ami van. Igenis, tanulják meg használni a zűrzavart. És ebben nekem az a dolgom, azt mondta nekem, hogy módszereket mutassak a zűrzavarnak a használatára, vagyis játsszak nekik. Mert én ebben zseni vagyok, érti? Én ezt tanultam, csak a tanár úr kirúgott. És akkor a tanár úr is jelet adott, mert...
HÚZÓNÉV: És nem kaptam semmit.
TÁNCOSKOMIKUS: Mert elhívott, hogy jöjjek, Helga! Maga nem engedi meg, hogy játsszak. Mért nem engedi?
SZERVEZŐ: Ő ilyenbe nem szól bele. Te egy zűrös alak vagy, mi meg dolgozunk és kész.
TÁNCOSKOMIKUS: De mikor nekem az kell, hogy ő engedje meg! Helga! Hát maga nem érzi? Magát nem értesítették az én dolgomról? Ez mért nincs elintézve, ha már engem erre a turnéra ideküldtek? Magának mért nincs tudomása? (Rázza a Dívát, a Húzónév lefogja.) Helga, magának segítenie kell nekem, maga arra született.
DÍVA: Nekem mindenki csak ezt mondja. (A Szervezőhöz.) Álljon meg. Át akarok szállni valami másba. Másikba.
SZERVEZŐ (gyorsít): Mindjárt utolérem őket. Kibírja addig?
DÍVA: Nem biztos. (Mintha rosszullét környékezné.)
HÚZÓNÉV (a Táncoskomikuskoz): Látod, mit csináltál?
A Táncoskomikus egy óvatlan pillanatban átnyúl a Húzónéven, megragadja a Dívát, szorosan tartja, úgyhogy volt tanárjának nagy küzdelmébe kerül lekapcsoni őt. Közben a Szervező megelőzi a Zongorista kocsiját, majd elébe vág a Bonvivánénak, amely megáll.
Fékezés után a Díva átszáll a Bonvivánhoz. Szótlanul indulnak a többiek után, aztán a Díva megszólal.
DÍVA: Hanyadik napja vagyunk úton?
BONVIVÁN: Nyolcadik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/07 22-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=507 |
