Báron György
„Jönne, jönne már / a kor, melyet a szív vár”. Eric Rohmer új filmjének mottója Arthur Rimbaud-tól vétetett. A filmcím – Zöld sugár – kamaszkorunk kedves íróját, Jules Vernét idézi. Azt az írót, kinek népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma is átmagyarított nevén, „vernegyulaként” él az olvasók szívóben; irodalmi lenézettségét pedig az a tény, hogy még az igen széles látókörű Szerb Antal sem vélte méltónak fölvenni az irodalomtörténetébe. Eric Rohmer számára azonban a szabadságálmodó kamasz-zseni, Rimbaud ugyanolyan fontos, mint az álmodozó vernegyula, Pascal ugyanannyira, mint egy felületes csevely valamely párizsi bisztróban, filmjei jellegzetes helyszínén. Aligha ama közkeletű és divatos banalitás jegyében, mely a kultúra fogalmát – kényelmes védekezésképp – parttalanná tágítja, inkább azért, mert Rohmer számára mindezek egyként fontos jelek és tudósítások valami megragadhatatlan, kultúrán-túli állapotról, melyhez korunk művésze közelférkőzni igyekszik, s amelyet – a nyelv csődjét beismerve – felületesen lényegnek vagy Igazságnak szoktunk nevezni. E tartomány a nyelv határain kívül terül el, ezért, hogy e szemléleti probléma a modern művészetekben egyre nyilvánvalóbban nyelvi problémává válik. A művészek egy része megszabadulni igyekszik a nyelvi konvencióktól – végső soron magától a nyelvtől, mint konvenciótól – s az elhallgatás, a csönd felé tör. E magatartást szépen és érzékenyen foglalta össze Susan Sontag nevezetes esszéjében, A csönd esztétikájában. Más művészek éppenhogy a bőbeszédűséggel, a túlbeszéltséggel fordítják fonákjára a nyelvet, lesnek be függönye mögé. Cage, Beckett, Pilinszky az első típusba tartozik: a modern filmművészek közül elsősorban Robert Bresson sorolható közéjük. Rohmer a fecsegő, a frivol művészek családjának tagja, akárcsak Karl Kraus, Jean-Luc Godard, Tandori Dezső vagy Esterházy Péter. Gyakran emlegetik – joggal – Robert Bresson szellemi rokonaként, holott tökéletesen ellentétes habitusú filmkészítők. Bresson filmjei súlyosak, tömörek és hallgatagok. Rohmeréi frivolak és fecsegők. Mindkét művészet építőanyaga az egyszerűség, a banalitás és a formai fegyelem. E felosztás – mely szerint e két szélsőség a divatos nagyotmondás, a gondolati és képi túltupírozás árja fölött kezet nyújt egymásnak – természetesen csak viszonylagos, hiszen Rohmer szellemi ősei között a francia morálfilozófusok, Blaise Pascal és a divatos szerelmi giccsek szerzői ugyanúgy föllelhetők, miként Bresson felmenői között az evangélisták, a misztikusok, Dosztojevszkij és Simone Weil. Közös azonban kettejükben a szinte mérnöki precizitással kidolgozott stílus – melynek alappillére a szigorú formai önkorlátozás –, s az a fajta tudatos, nagyívű életmű-építkezés, mely a múltszázadi nagy francia elbeszélők mintájára, az egyes filmeknek, ciklusoknak, az életmű egésze felől tekintve, újabb jelentést ad. Az egyszerű, banális történetekből, a stiláris puritanizmusból így születik meg – lassan érlelődve, rétegről-rétegre rakódva – a nagy forma.
Rohmer nem bízta a filmtudorokra művei kategorizálását: maga osztotta ciklusokba filmjeit. Első – immár lezárt – nagylélegzetű filmciklusából, a Morális példázatokból egyetlen filmet sem láthatott a honi publikum. Olyan megkerülhetetlen remekművek tartoznak e sorozatba, mint a Férfigyűjtő, az Éjszakám Maudnál, a Pauline a strandon, a Claire térde és az O. márkiné. A második ciklussal, a Komédiák és közmondásokkal már elnézőbb volt a magyar filmforgalmazás; három késői darabját is bemutatták: A pilóta feleségét, a Teliholdas éjszakákat és most A zöld sugárt. Apró ínyencfalatok a mesterien elrendezett bőségtálról, melytől eddig oly gondosan távoltartottak minket a szellemi egészségünkért aggódok. Borongani persze fölösleges, hiszen Rivette, Godard, sőt, maga Bresson sem járt sokkal jobban. Az ő filmjeik értékén ez persze nem változtat: a hiány minket szegényít. Örüljünk inkább, s ízlelgessük a Rohmer-filmek különleges, finom zamatát, mintha könnyű délszaki bort kóstolgatnánk, mely végülis megtréfál bennünket: a fejünkbe száll és megszédít.
A zöld sugár, mint csaknem minden Rohmer-mű, a szerelem keserveiről szól. Meg arról, micsoda gond, ha nincs partner, akivel elmehetünk vakációzni. Pedig lenne hova menni, lenne miből, csak épp – kivel? Ifjú hősnőnket szeretője épp elhagyta, barátnője pedig lemondta a tervezett közös nyaralást. Márpedig vakációzni kell: ha Párizsban töltené a szent vakáció heteit, az beérne a végleges vereség bevallásával. Ismerkedni csak nyaralás közben lehet, nyaralni viszont valakivel kell menni, egyedül nem szabad. Nem kevésbé súlyos gondok ezek a létfilozófia alapkérdéseinél: egy lány sorsáról, boldogságáról van szó. Igen: „a szabad idő hasznos eltöltése” – ez minden Rohmer-film fő szólama. A rendezőt nem érdekli az az időszak, mikor – „mintegy járomba fogva” – dolgozunk vagy egyéb módon hasznos, célirányos tevékenységet végzünk. Őt a valóban szabad idő érdekli, amikor nincs más dolgunk, mint hogy önmagunkkal kezdjünk valamit, minden kötöttségtől mentesen, szabadon. Ezért, hogy a Rohmer-filmek kedvenc időszaka a nyár vagy a víkend. A Teliholdas éjszakák négy hétvége történetét mesélte el: minden epizód pénteken kezdődött, amikor a hősnő, a munkaidő végetértével, roményekkel a szívében vágott neki a szombatnak és a vasárnapnak. Csak egy odavetett, laza képsorból értesültünk róla, hogy nem szabad idejében valami tervezőirodában dolgozik. Iroda-félében kezdődik A zöld sugár is: hősnőnk itt értesül róla, hogy barátnője lemondta a tervezett közös tengerparti vakációt. Ezt az alig egyperces epizódot leszámítva nem látjuk a lány munkahelyét a filmen. Ettől kezdve csak egyetlen dologról van szó: a vakációról. Vagy úgy, hogy hősnőnk különböző társaságokban a nyaralást tervezgeti, vagy úgy, hogy éppen nyaral. A filmben – mint minden Rohmer-műben – igazából nem történik semmi: hősnőnk beszélget, fiúkkal ismerkedik, strandol, visszatér Párizsba, majd ismét elutazik. Rohmer filmjei feltűnően eseménytelenek. Akkor talán a magasröptű párbeszédek azok, amelyek lekötik figyelmünket? Aligha. E filmek hősei könnyedén és semmitmon-dóan fecserésznek. Ráadásul végigbeszélik az egész filmet, mely lényegében társalgásokból áll össze. Rohmer világosan elkülöníthető jelenettömbökre tagolja A zöld sugárt: az epizódok előtt felirat közli velünk a pontos dátumot, s azt, milyen nap van. Minden epizód: egy-egy beszélgetés. Hősnőnk először egy öregúr lugasában cseverészik, természetesen a vakáció hasznos eltöltéséről. A bácsika úgy véli, nem kell elmenni sehová, jobb Párizsban maradni, sétálni, kirándulni ott is lehet, ráadásul ő nem szeret utazni, fél is a víztől – mondja szégyenlősen elmosolyodva. Következő nap, következő párbeszéd: hősnőnket családja Írországba hívja, tartson velük, de ő inkább napozni, úszni, barnulni szeretne a tengerparton. Harmadik nap: barátnői társaságában; habkönnyű recsegés, csilingelő, jókedvű kacarászás. Menjen egyedül a tengerhez, ajánlják, ott úgyis megismerkedik majd valakivel, az a legjobb hely az ilyesmire, lám M. is ezt tette, azóta is együtt vannak. Aztán, ki tudja, miért, hősnőnk elsírja magát. „Nem érdekel a nyaralás” – hüppögi.
Aztán mégis elmegy nyaralni, egyik barátnője cherbourgi házába, ahol vendéglátóival megvitatja a húsevés hátrányait, s azt, miben különböznek a virágok az állatoktól. „Mégis, mit szeretnél csinálni?” – érdeklődnek vendéglátói. „Igazán semmit – mondja rendíthetetlen mosollyal. – Nekem elég, ha csak sétálgatok”. „Mint egy növény” – motyogja beszélgetőtársa. „Növény volnék?” – tűnődik el hősnőnk. Aztán elsétál az erdőbe, s a szélfútta fák között ismét elsírja magát. Hozzá hasonlóan suta és boldogtalan fiúkkal folytat megejtően suta diskurzust, az ismerkedésből persze nem lesz semmi, s a lány váratlanul ismét sírvafakad. Aligha véletlen, hogy a legkomolyabb beszélgetést egy nyolc év körüli kislánnyal folytatja: 6 az, akinek a leginkább kiöntheti a szívét fiúkról, szerelemről, egyedüllétről. Majd visszamegy Párizsba, ahol tovább töpreng, hogyan tölthetné szabadsága maradékát. „Szabin vagyok, átutazóban”, mondja barátnőjének, akivel véletlenül összefutott a bisztróban, mintha tranzitutas lenne saját lakóhelyén. Megint kerít egy házat, ezúttal Biarritzban, strandra jár, a tengerparti sziklákon sétál, nézi a szikláknak ütődő és szétrobbanó tarajos hullámokat, melyeknek időtlen nyugalmához képest milyen nevetségesen kis ügynek tűnik az ő csöndes magánya. Újabb nap, újabb párbeszéd. Ezt nem ő folytatja, hanem egy kiránduló társaság, melybe a parton belebotlik. A téma: A zöld sugár, Verne regénye, melynek láthatóan mindenki lelkes híve. Fehérszakállú öregúr hosszan magyarázza, hogy a pengevékony zöld fény, a lebukó nap utolsó sugara, csak nagyon tiszta időben látható. Aki megpillantja, a legenda szerint olvashat az érzésekben. De jó is volna olvasni mások érzéseiben, s nem kiszolgáltatva lenni a recsegés konvencióinak – gondolhatja hősnőnk, ki hisz a kártyában, a zöld sugárban, a macskában, s mindenféle titokzatos, reménytkeltő jeladásban. Aztán csüggedten ismét Párizsba indul, a pályaudvaron azonban meglát egy fiút, visszatér vele a tengerpartra, átölelik egymást, a nap éppen lemenőben s a horizonton felragyog a zöld sugár – mire a lány, ki tudja hányadszor, ismét elsírja magát. A fiú értetlenül, sután vigasztalja.
„Nincs semmi, ami jobban megzavarta volna a filmesek agyát, mint a »filmszerűség«” – írja egyhelyütt Jeles András. Eric Rohmer filmjei kihí-vóan nem filmszerűek. Nem történik semmi, a kamera többnyire áll, a szereplők pedig beszélnek, beszélnek... Eric Rohmer még hisz abban – korszerűtlen álláspont –, hogy két ember beszélgetése a filmvásznon legalább olyan izgalmas és érdekes, mint akármely gyilkosság vagy autós-üldözés. Ráadásul nem is valami magas-röptű csevelyről van szó, hanem köznapi recsegésről. E beszélgetések izgalma nem szellemi, hanem érzéki. Maga a beszélgetés a fontos: az apró kacagások, elharapott félmondatok, a kéz és a fej árulkodó mozdulatai. Ezekből a jelentéktelen pillanatokból formálódik ki lassan és ellenállhatatlanul a létezés megragadhatatlan szentsége. Rohmer, akár valamely miniatúra-festő, aprólékos precizitással rakja fel a vászonra a színeket, éri tetten a köznapiság tünékeny formáit. Mily tanulságos és megdöbbentő tartózkodó, türelmes kamerája segítségével bepillantani – mintegy kívülről – mindennapjainkba!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5069 |
