Bikácsy Gergely
Victor Erice, ez a nálunk teljesen ismeretlen spanyol rendező valószínűleg titkos alkimista. Tizenkét évenként készít filmet. Az elsőben még Franco életében a Franco utáni korszak filmművészetére nyitott ablakot. A méhkas szelleme (1973) úgy különbözött minden addigi s azóta született spanyol filmtől, hogy hasonlítgatni is felesleges: nincs olyan igényes írás, mely a többivel együtt tárgyalhatná. S vigyáznunk kell a közhelyes, klisé-szerű frázisokkal is: Erice filmje nem „nyit ablakot”, semminek sem „előfutára”; korszakolásba nemigen fér bele, aligha címkézhető. Ott van képsoraiban a diktatúra sok hosszú éve, de annyival több, annyival mélyebb és szebb Erice mindkét filmje az aktualitás táplálta publicista-mozgóképeknél, amennyire az emberi tragédiák igazabbak a politikai-históriai történéseknél. „Victor Erice magányossága” – adta írásának címéül egy Párizsban élő spanyol kritikus. Joggal: ez a rendező az esztétikum ritka film-mániákusa akinek pályája és műve a gyökeresen más stílustörekvések ellenére is Huszárik Zoltánéra emlékeztetheti a magyar nézőt.
A méhkas szelleme 1940-ben játszódott egy isten háta mögötti községben, ahol háború utáni csendbe zárva élnek az emberek, s ahol egy kislány a mozivásznon látott jóságos szörnyeteg, a mesebeli Frankenstein láttán sejti meg, hogy azt is lehet szeretni, akit mindenki gyűlöl, hogy a világ nagyobb, mint eddig hitte. Egy nap elbujdosik. De nem történik semmi: megtalálják és minden marad a régiben.
A történet folytatódik, a történet kicsit ismétlődik. 1957-ben vagyunk a Dél kezdetekor. Még mindig ama háború után. Erice kitűnően érzékelteti a történelmi idő súlyát, de varázsosabb, hogy mégis időn kívül élnek a hősei: saját életük nem naptári éveiben. A Dél: az elvesztett szülőföld, elvesztett fiatalság. Talán az egykori boldogság színhelye az apának, s boldogság ígérete lányának.
Szánandó, történelem-tiporta férfi az apa. Szülővárosából talán politikai, talán személyes okokból idegen, északi vidékre költözött (úgylehet: száműzött) orvos. De félisten, varázsló kislánya szemében. Különleges csoda-ingával járja a mezőket, az inga vizet, ásványkincseket jelez. Ez az apa alig szólal meg, kislánya a családi titkokról délről látogatóba jött vendégektől hall valamit, egy mókás nénitől, aki valaha apjának dajkája volt, s aki arról mesél, hogy ott Délen az apa a vesztesek közé került, s hogy mindig a győztesek mondják meg, ki jó, ki rossz.
„Minden vágyam az volt, hogy felnőjek...” halljuk a kislány narrátor-hangját. A Dél az állandósuló gyerekkor filmje, a felnőttség elérhetetlen ígéretének filmje. Az aranymetszés tiszta arányaival építkezik. Rövidebb második részében Estrella már kamaszlány. Még gyerekkorában látta apját, amint mélabúsan jön ki egy moziból, s hosszan levelet ír a kávéházi asztalnál. Délre ír levelet, talán egy színésznőnek, akibe még mindig szerelmes. Estrella arra is emlékszik, hogy apja olykor elmenekült hazulról, vonatjegyet váltott, aztán mégsem utazott el, csak hallgatta a Délre induló vonat távolodó zakatolását. A szürke élet szürkén fog elmúlni, s örökké idegenben. A kamaszlány már nem isteníti apját, a nagy titkok kicsivé fakultak. Ez a rövidebb második rósz öt-tíz percig jellegtelenebbnek látszik, kevéssé torokszorítónak, mint az első volt. Sokat látott kamaszélmények, a mindennapi filmes kisrealizmus közelít. De épp csak közelít, mert a befejezés karcolhatatlanul szép és hibátlan. Egy üres étterem, a lassan halottá csendesülő apa, a lány és egy szál piros rózsa. Felidézik a kislány első áldozását, mikor az istentagadó férfi mégis eljött a templomba, s mikor utána otthon táncolt is a kislánnyal. De Estrellát már nem érinti meg ez az emlék. A rózsát is a pincértől kéri el, s magára hagyja apját, aki csendesen hallgatja a különterem esküvői vidámságát. „Akkor láttam utoljára” – halljuk a tárgyilagos narrátorhangot.
Ericét meg sem kísérti a hamis melodráma. Fájdalmát, ha talán nem is békévé, de tisztánlátó fegyelemmé oldotta az emlékezés. Soha konokabbul csendes filmet, mint az övé. Erice megalkotta a Csend spanyol filmművészetét, s hogy milyen rendkívüli stilizációs eszköz ez, csak akkor döbbenünk rá, ha más spanyol, vagy olasz vagy francia filmre tévedünk be. A latin kultúra patetikus és teátrális, a szavak szép mámorában ég, fürdik az igékben. Persze a mindennapi élet is ilyen (hogy miért kiabálnak a spanyolok, miért az emelt hanghordozást tartják természetesnek, erről érdekes esszét is olvashattunk Goytisolótól.) De Sica némely remekműve volt csupán csendes, például a legszebb, az Umberto D. (A sorompók lezárulnak). Bresson ugyancsak a hallgatásával került az egész francia film fölébe. Victor Erice is a csendnek rendeli alá művészetét. Spanyol filmben ezzel olyan különös hatást ér el, mintha egy svéd filmben állandóan harsognának. (Ilyen hatása lehetett Alf Sjöberg Égi vándorának, melyben a Sátán ordítozva szánkón érkezik a behavazott Jeruzsálembe.) A Dél csaknem végig mozdulatlan kameraállásból készült, ritmusát, lélegzetvételét nem a gépmozgás, hanem az elsötétedés-kivilágosodás avíttnak tetsző, itt természetes váltakoztatása adja. Ezt a csendet közvetíti az operatőri munka is, a világítás, a színhasználat. Mivel nagyrészt belsőben játszódik, megnő a tárgyak szerepe: egy aranylánc, egy könyv, egy függöny vagy ingaóra, itt ezek, itt ők is az emberi dráma részesei. Nincs avitt filmnyelv, mindent a stílus őszintesége, a stilizáció személyes hitele dönt el.
Politikáról, történelmi fordulatokról ebben a filmben csak a vidám délvidéki dajka-asszony szól, ő is meseszerűen. Mert a Dél nagyobb dolgok, mélyebb és örökévalóbb tragédiák históriája, nem a történelemé. A történelem ugyan „átvérzi” az ember életének külső burkát, s a „győztesek” reménytelenné rontják egy vagy több nemzedék életét, de szenvedésünk, életünk és halálunk kulcsa mégsem diadalmasan dübörgő díszszemléikben keresendő. A gyerekkori emlékek időtállóbbak. Az a finommívű inga, mérőón, mellyel az apa csodákat művel, s melyet halála után ereklyeként tisztel a kamaszlány, maradandóbbnak bizonyul rnajd, mint a históriai parancsszavak.
Erice állítólag hosszabb filmet tervezett. Ennek végén Estrella eljutott volna a nagy déli városba. Mivel a producernek elfogyott a pénze, előbb kellett befejeznie a forgatást. A spanyol film krónikásai legalábbis ezt állítják, de ne higgyünk nekik. S ha igaz is, annál rosszabb a tényeknek. Most a film a kép váratlan elsötétülésével zárul. Estrella éppen csomagol. „Talán majd én is megismerem apám szülővárosát” – mondja a narrátorhang.
A Dél így ezzel a befejezéssel remekmű. Alkimisták szolgálatukba fogják a rossz véletleneket, s bármiből aranyat állítanak elő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5068 |
