Ciment Michel
– Az ön filmjeiben az állam rosszabb, mint a polgárai, de a tudósok még az államnál is rosszabbak.
– A tudomány, potenciálisan legalábbis, veszedelmesebb az államnál, mert a hatása sokkal tartósabb. Itt nem arról van szó, hogy magában a tudományban látom a rosszat csupán arról, hogy ezt a tudományt ellenőriznie kell – méghozzá értelmes módon kell ellenőriznie – a társadalomnak. A Los Alamos-i kísérletezések idején, amikor az első atombombát kidolgozták, a fizikusok egyik csoportja attól félt, hogy az első robbanás egész láncreakciót fog beindítani, és az a láncreakció majd elpusztítja az egész világot. Az volt a véleményük, hogy azonnal abba kell hagyni minden kísérletezést. Egy másik, befolyásosabb csoport viszont amellett kardoskodott, hogy nem lesz láncreakció, és hogy igenis folytatni kell a kísérleteket. Ha néhány tudós (csupa hozzáértő, lelkiismeretes ember) nem zárja ki a világ elpusztításának lehetőségét, már ez is éppen elég lett volna a kísérletek azonnal felfüggesztésére. De nem hallgattak rájuk, és ez a tény az én szememben nyugtalanító példája annak, mennyire félresöpör a tudomány minden óvatos megfontoltságot, mihelyt szenvedélyesen rávetheti magát egy csábító ötletre.
– Mintha filmjét valamiféle trilógia részének szánta volna, mely a jövórðl szól. Gondolt erre?
– Nem. Amikor kezembe veszek egy könyvet, megpróbálok annyira nyitott lenni, amennyire csak lehetséges. Vagyis nem elemzéssel kezdem az olvasást, a könyvet én csak így tudom megítélni. Van valami, ami még a legnagyobb rendezők sem tudnak, nevezetesen az, hogy mit érez az a néző, aki először látja a filmjüket. Óriási a szakadék a rendező között, aki a filmet megcsinálta, és a néző között, aki először látja. Szerencsére, sohasem választottam olyan történetet, amelytől később csömört kaptam volna. Azt hiszem, egy ilyen csalódást nehezen tudnék kiheverni.
– Ön a nyelv iránt is érdeklődik. A Lolita is és a Mechanikus narancs is olyan könyv, amelyekben igen fontos a szavakkal való játék.
– Én nem a nyelv miatt figyeltem fel a könyvre. Persze, tetszeni tetszett a nyelve, de csak amolyan ráadásként; engem a jellemek, a cselekmény, az eszmék ragadtak meg a könyvben. A regényben szinte tökéletesek Burgess dialógusai. A neo-logizmusok, a mondatfűzés, a hétköznapi szavak használata, mind-mind hozzájárul annak az érzésnek a megteremtéséhez, hogy a közeljövőben vagyunk, nem a jelenben. Persze, hogy érdekel a nyelv, de nem a nyelv áll az érdeklődésem fókuszában. Persze, a nyelv is lehet nagyon értelmes és nagyon fantáziadús, én mégis szeretnék egyszer, ha módomban áll majd, olyan filmet készíteni, amelyben egyetlen szó sem hangzik el. Olyan filmre gondolok, amelyben költői vagy zenei módon használnánk a képeket, ahol inkább implicit képsorok kapcsolódnának össze, nem pedig explicit verbális kijelentések: mindez elképzelhető, bár egyelőre nem foglalkozom egy ilyen film gondolatával, de ha valaha is készülne ilyen film, azt hiszem, maximálisan kihasználná a mozi lehetőségeit. Csak akkor válna el a mozi gyökeresen minden más művészeti formától. De eddig még senki se csinált olyan filmet, amelyben csakis a filmművészet kifejezési eszközei szolgálnák a kommunikációt. Annyi bizonyos, hogy a legerősebb jelenetek, amelyekre visszaemlékszik az ember, sohasem azok, amelyekben beszélnek, hanem a zenével kísért, dialógus nélküli képsorok...
– A Mechanikus narancs Alexe egyszerre pozitív és negatív figura...
– Én nem mondanám, hogy pozitív. Inkább amondó vagyok, hogy valamiféle lelki azonosulást vált ki a nézőben. Nekem éppen ez tetszett meg a könyvben: annak a figurának a különös valószerűsége, aki persze, elvetemült, és mégis, tudattalan szinten, saját személyiségünk bizonyos vonásaira emlékeztet bennünket.
– Önt vonzzák az efféle elvetemült figurák?
– „Inkább vagyok uralkodó a Pokolban, mint szolga a Paradicsomban” – mondja Milton Sátánja. A gazfickók, mi tagadás, mindig izgalmasabbak, mint a jóravaló, derék emberek.
– Ön hogyan magyarázza Alex vonzóerejét?
– Alex a mi tudattalanunk megszemélyesítője, az álom meg a jelképek szintjén. A tudattalanban mindenki számtalan gyilkosság és nemi erőszak elkövetője. Akik szeretik a filmet, átérzik ezt az azonosulást. Akik utálják, nyilván képtelenek magukat elfogadni olyannak, amilyenek. Nem csoda, hogy mindenféle esztelen vádakkal halmoznak el, azt állítják, hogy a film rossz hatással van a nézőkre. Minden okunk megvan rá, hogy gyűlöljük III. Richárdot, de hiába, nem tudjuk megakadályozni, hogy ne csodáljuk is abban a félálomban, amelyben végignézünk egy filmet vagy egy színdarabot: én mindig is III. Richárdhoz hasonlítottam Alexet. Tudatosan, persze, egyiket sem csodáljuk.
– Nem veszélyes az efféle csodálat?
– Énszerintem teljesen alaptalan az az állítás, amely szerint elaljasítja az embert, ha mindezt átérzi valami álomszerű állapotban, vagy mert azonosította magát egyik-másik hőssel, hogy valamiképpen kiélje saját agresszív ösztöneit.
Ádám Péter fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5067 |
