Reményi József Tamás
Mi magyarok elég fejlettek voltunk ahhoz, hogy fényképezzünk, de elég fejletlenek ahhoz, hogy legyen mit fényképezni.
(Ágh Attila)
A szociográfia legjelentősebb teljesítményei ma filmen születnek. A film átvette a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb hatású vállalkozásának hagyományait, s a dokumentarists művészet eszközeivel eljut a valóság azon régióiba, amelyekbe az utóbbi évtizedekben a tudomány és a politikai köztudat nem jutott, nem juthatott el. Ehhez persze sokfelől kap ösztönzést, támogatást, forrásanyagot – különböző intézetekben partizánkodó kutatóktól az irodalmi mélyinterjú nagyszerű művelőin át elszánt újságírókig –, de a filmesek érdemeit ez nem csökkenti. Ellenkezőleg: fogékonyságukra és felelősségtudatukra vall.
Schiffer Pálra különösen jellemző a mindig expedícióra kész tájékozódási hajlam, a felfedező út előtti információgyűjtés, „készletezés” izgalma. Nyomon követhető ez a Cséplő Gyuri, A pártfogolt, a Földi paradicsom megformálásában vagy legutóbbi műve, a – méltatlan utóéletű, pedig/mert a mai magyar valóság egészére jelképes erővel rávilágító – Kovbojok szerkezetében, amelybe a rendező a maga alkotói habitusát is belekomponálta. Új filmje, A Dunánál talán minden eddiginél elmélyültebb kutatás, csoportmunka eredménye: Magyar Bálint szociológusnak és munkatársainak Dunapatajon és környékén gyűjtött dokumentumaira, interjú-anyagára épül.
Hét ember beszél az életéről, s közben hétféleképpen elmond egy történetet – a faluét, az 1956 őszéhez vezető s az akkor zajló eseményekét. A film konstrukciója – ezt a szót kell használnunk – klasszikusan szép: akár egy múlt századi nagyregényben, úgy tűnnek föl sorban s jönnek egyre közelebb hozzánk hőseink, más-más helyszínről, más-más múlttal és jellemmel, hogy azután közös drámájukból más-más sebekkel és tanulságokkal kikerülve hagyják el a színteret. Ugyanakkor az apró mozzanatok, a rímelő és feleselő részletek szimultán tömörséggel, bravúros ritmusban peregnek előttünk, s így a krónika egészének méltósága, nagy formátuma zaklatott narráción keresztül jut érvényre. Ez a pontosan eltalált s végig kifogástalanul használt dramaturgia Schiffer és stábja tehetségén fölül azt is példázza, milyen kiforrott eszközökkel jutott el mára a magyar filmszociográfia oda, hogy nem pusztán jelenségeket, hanem sorsokat mutasson föl „talált lelkekből”.
A hét ember kiválasztása, a mintavétel körültekintő, egy ötvenes évekbeli falu társadalmának keresztmetszetét adja: az elöljárói tisztséget vállaló, első generációs parasztpolgár; a falura visszahonosodó katonatiszt; a szegényparasztból lett párttitkár; a falusi lumpenrétegből a mindenkori hatalomhoz csapódó „kispárttag”; a falusi iparosmester; a munkásból lett falujáró pedagógus és a parasztgazda, kiszámíthatatlan kuláklisták és ismétlődő téeszesítések szenvedő alanya. Úgynevezett „egyszerű parasztember” tehát csupán egy van a szereplők között, ám ez az arány indokolt. A negyvenes évekre a hat és fél ezres lélekszámú Dunapataj – amint Erdei Ferenc nyomán Juhász Pál és Magyar Bálint írják – „már nem paraszttársadalom, mert elszakadt a paraszti hagyományoktól, és közössége nem zárt”, ugyanakkor csak „félpolgári társadalom, mert minden polgárosodás mellett tovább élnek a korábbi társadalmi rend formái”. Ez a nyitottabb szerkezet, a kisparaszti vállalkozói kultúra, a nagyszámú iparos- és kereskedőréteg, az intenzív egyesületi élet, az erős presbitérium a mezővárosi felemelkedés útját jelezte, igen sokféle csoport mozgásával. A fordulat éve után azonban ezeket a mozgásformákat befagyasztva új erők jelentek meg a faluban, s Körmendi Józsi bácsi – rövid, Paraszt Párt-szervező lelkesedés, majd gyors csalódás után – egészen kiszorul a politikai színtérről; ettől kezdve afféle rezonőr-szerep jut neki. (Más kérdés, hogy a film e szerep szomorkás iróniáját-öniróniáját nagyvonalúan kamatoztatja, és képes arra, hogy egyetlen öregember szuverén bölcsességén át a mindig kiszolgáltatott többség állandó, számonkérő jelenlétét érzékeltesse.)
Az 56 előtti erjedési folyamatban s 56 őszén tehát Patajon a drasztikusan megszakított, korábbi érdekképviseleti formák, reflexek küzdelme folyt egy totálisan központosított, torz irányítási rendszer helyi formáival, reflexeivel. Ez a küzdelem azonban nem feketék és fehérek sakkjátszmája volt; funkciók, pártállások, aktákban rögzíthető adatok csupán megbélyegezhetik a résztvevőket, a valódi mozgatórugókat s társadalmi hasznosságukat a legellentmondásosabb szituációkban kell megkeresnünk. Éppen az 1956 után izgatásért elítélt Kiss István mondja a pataji párttitkárról – a filmben sajnos el nem hangzó interjúrészletben –: „A dunapataji párttagok nagy része csak párttag volt, nem kommunista. Igazi kommunista párttag, olyan, mint a Dér Laci, aki az igazság, a becsület, az őszinteség és tisztakezűség útját járja, olyan kevés volt.” Arról a Dér Lászlóról van szó, aki nagy bátorsággal emberek tucatjait vette le a kuláklistáról. Taba János azért látta el a tanácstitkári tisztet, hogy a beszolgáltatások irracionális követelései közt segítsen eligazodni, s nem a túlteljesítés embertelen mámora vállaltatott vele akkor erkölcsileg kompromittált funkciót. Egy külső mechanizmus személytelen szolgájaként végrehajtani minden utasítást – könnyebb lett volna (könnyű volt): hétfőn ezt, kedden akár az ellenkezőjét. Akadtak tehát, akik egyfajta köztes szerepet vállalva igyekeztek az új struktúrában jogtalanul sérült érdekeket védeni. Azt mondhatjuk, hogy ezeknek az embereknek az esetében az ötvenes évek küzdelme a személyiség belső terepein (is) folyt, aminek feltérképezése a filmszociográfiának ugyanúgy vállalt feladata, mint a külsődleges események rekonstruálása. (Ma, amikor a közléspolitika többet visel el a személyes meggyőződés „botrányos” megfogalmazásaiból, a családi vagy társas élet kifejezésformáiból, Magyarország felfedezése során egyre mélyebbre merészkedünk az individuum gondolat- és érzésvilágába, s bár manapság sem mulasztjuk el óvatosságra inteni magunkat a magántörténelem óhatatlan szubjektivizmusával szemben – gyakran alaptalanul, ritkábban joggal hivatkozva úgymond tudományosan feldolgozott, illetve hivatalosan deklarált tényekre –, a közelmúlt e birtokbavételének, a személyes információk beavatás-élményének jelentősége már kétségbevonhatatlan.)
A filmbéli beszélgetésekből kiderül: az emberek összességében pontosan érezték e belső vívódások, mérlegelő indulatok, a kompromisszumok értékét, s különbséget tettek a hatalmaskodás és a kényszerűség, a tisztességtelenség és a tehetetlenség között. Másként bírálták el a velük együtt megoldást kereső adószedőt s másként azt a párt nevében fellépő hivatalnokot, aki a felderített terménykészletekből tíz százalék jutalékot kapott, vagy azt a tanácstagot, aki a rekvirált holmikat fillérekért megszerezhette – az utóbbiaknál joggal érezhette a nép, hogy nem világnézeti öntudat, hanem a konclesők nyereségvágya sújtotta. 56 őszén tehát Patajon a mindenkori hordalék – nagyrészt épp a jelszót váltó lumpenekből állt – szinte azonnal elszigetelődött. Az az átmeneti bizonytalanság, amely a helyi gyors, októberi konszolidációt megelőzte, érthető; ahogy Dér László mondja: „Abba az időbe' még a Rákosi Mátyás sem tudta, hogy mit kell csinálni, meg a Gerő Ernő sem, hát akkor ilyen Kothenz Béla vagy ilyen Dér Laci mi a francot tudott volna csinálni? (...) Mindenki próbált valamit igazgatni.” Hamar fölelevenedett a gazdakörökből megőrzött parasztpolgári szellem és az ügyintézés józan racionalitása. Ma úgy mondanánk, hogy,,a politikai intézményrendszer demokratizálódott és magába építette a korábbi hagyományok pozitív vonásait” – ám, tudjuk, az 56 végi országos konstellációban, a harminc év előtti világpolitikai viszonyok közt a pataji példa másként értékelődött, az ott megszerzett szuverén tekintély is integrálhatatlan s egyúttal tűrhetetlen volt.
„Magának csak egy bűne van, az, hogy szeretik a községben” – mondta a karhatalom századosa Kiss Istvánnak.
A lezajlott drámából itt a szemben álló felek útjai egyaránt a külső vagy belső emigráció irányába vezettek. A rakosista politika meggyőződéses, tehát becsapott híve, a „népnevelői” munka vélt eredményeit egy pillanat alatt összeomlani látó iskolaigazgató egész addigi élete értelmét veszti. Míg Kiss Istvánnak évszázadok óta felgyűlt szellemi és erkölcsi tőke tartást, az idő igazságot szolgáltat – a brosúrák megtévesztettje benső támasz nélkül marad. A lepkegyűjtő szenvedélybe, lelkének önmaga előtt is ismeretlen tartalékaiba menekülő ember a film talán legszebben fölvázolt portréja. S ahogy ez a szenvedéstörténet hozzásorolódik a Körmendi Józsi bácsik, Kiss István-ok megpróbáltatásaihoz, úgy válik A Dunánál
– Patajon és 56-on túli keserves modellé.
Napjainkban mifelénk a korszellem olykor a tabuk döntögetésében véli megtalálni önmagát. Eközben
– a dolog természetéből adódóan – új tabuk állnak föl. Schiffer Pál és Magyar Bálint filmje sok érzékeny, kényes pontot érint – ez lesz a szenzációja. Az érdeme azonban, mely hosszabb távra szóló, sokkal inkább az, hogy a mindennapok embere, „a sokaság fia", akit századunk jelszavai, szólamai, hivatkozásai eltakartak az utódok elől, végre bemutatkozik. S ez a tabuk nélküli világ felé az első lépés.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5064 |
