Vida János Kvintus
Nehéz csend üli meg a világot a katasztrófa után megmaradt sivár romokon: zajok hallatszanak csupán, kiveszett az emberi hang. Luc Besson filmjének szöveg nélküli, fekete-fehér képkockái annyira erőteljesek, hogy szinte elhisszük: színek sincsenek már.
A fiatal, elsőfilmes rendező szándékosan homályban hagyja, hogy nukleáris vagy másfajta pusztítás tarolta-e le a városokat, maradt-e a földkerekségen lehetőség az élet folytatására valahol, vagy sem. Az emberi leépülés drámája foglalkoztatja. Kétszeresen is gyümölcsöző ötlet, hogy a katasztrófa túlélői szavukat vesztik. A közösségből végérvényesen kiszakadt ember nemcsak társait veszíti el, hanem a nyelvet is, az Élethalálharcban felhangzó ősemberi vagy inkább félállati makogás, ha tudományosan feltétlenül nem is, művészileg mindenképpen hiteles katasztrófa utáni stigma. És ami a kényszerű némaságból egyenesen következik: itt mindent a képekkel kell elmondani.
A reménység elvesztésének elégiája ez a film, a főhős nem tekint többé néhai családja fényképére; ha tudná, se volna már kedve elolvasni utolsó megmaradt könyvét; hol ebből, hol abból a gépből fogy ki az energia. És ami ebben a filmben a legtragikusabb: elpusztul az öreg orvos, aki féltve őrzött műszereivel, használati tárgyaival, vörösborával és asztalkendőjével a civilizáció folytonosságát immár egyedül képviselte, akinek a barlangrajzokhoz hasonló falfirkái egy új kultúra kezdetét jelezhették volna, aki még a beszéd képességének fokozatos visszaszerzésére is kísérletet tesz, s aki – már-már istenként – új Ádámot és Évát teremtene a főhős és a romos kórház egyik cellájában rejtegetett lány segítségével. De ezek már nem olyan idők, hogy a „nagy művet” be lehetne fejezni. Mindenki harcol mindenki ellen, egy ólálkodó megerőszakolja és megöli a lányt. Hősünk az élethalálharcban brutális vetélytársa fölé kerekedik, bizakodásra, fellélegzésre azonban ez sem ad okot. A győztes visszakerül oda, ahonnan a film kezdetén elmenekült, s ahol az első képkockákon egy felfújható babán elégítette ki vágyait. Most – egy újabb leszámolás eredményeképpen – igazi nő mellé fekhet. E sikerrel a kudarc teljesül be, a film eredeti címe szerint ugyanis ez az „utolsó harc”. A „nemző középig” jutva érezhető át igazán, hogy nincs tovább: mindenkire halál vár, s nem lesz több halandó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5054 |
