Hirsch Tibor
Az infantilizmus sok mindent jelent és különösen bővelkedik értelmezés-árnyalatokban, ha filmcsinálókról vagy közönségükről van szó. Első közelítésben: az infantilis felnőtt hadilábon áll a valósággal.
Állításunk persze használható valóságfogalom híján nehezen tartható; hiszen melyik valóságról is beszélünk? Óvatosan kell fogalmaznunk, különben hamarosan valamelyik különösen otromba realizmus-gondolatkör vonzásába kerülünk. Tehát: az infantilizmus nem segít tudomásul venni azt a valóságot, amely ránk méretett, azt a valamit, amit az egyén és emberiség egybeeső közös végzeteként szokás elgondolni, amit olyan – az infantilis ember számára egyenesen megalázó – tények foglalnak keretbe, mint a születés és a halál.
Ebből a nézőpontból a felnőni nem akaró gyerek nemcsak a keserű igazságokat utasítja el, hanem szánalmasnak, kisszerűnek érzi azt is, amit az istenek a mérleg másik serpenyőjébe raktak, és ami miatt a felnőtteknek állítólag megéri kitartani a világban. Alapvető értékekről van szó: a felelősség méltóságáról, mely a túlkorosok szemében nevetséges önkínzásnak tűnik; vagy arról az egyszerű hitről, hogy vannak egymásnak számot adó nemzedékek – van emberiség, vannak többiek. Egy igazán nekikeseredett kiskorú számára épben ez a hit az igazi önbecsapás: a valóság a halálra ítélt felnőttek ópiuma.
Gondolhatnánk, a legszélsőségesebb infantilizmus az ördöggel kötött szövetség: csakhogy a fausti választás – legalább visszavonásáig – túlságosan következetes, vagyis szigorúságában mégiscsak felnőtt tett.
Ezzel el is jutottunk hevenyészett meghatározásunk másik kulcsszavához: az infantilis ember következetlen.
Kérdés: ha ez a valóság-bojkottáló, de ebben is következetlen ember filmcsinálásra adja fejét, fontos-e, lehetséges-e a született terméket továbbkategorizálni és minta nélkül való világunkban is komolyan venni a meghatározásainkat, beszélni giccsről és ál-giccsről, öncélú fantasztikumról és olyanról, amely idézőjelbe teszi magát, olcsó popularitásról és többszintes műről, melodrámáról, amit aztán vagy fel-, vagy leértékelünk az önirónia megléte vagy hiánya szerint?
Spielberg legújabb filmjének, a Bíborszínnek kezdő képsora gyönyörű napfényes tájat mutat; a virágos réten önfeledten játszadozó gyermeklányoknak csak a hajfonatai, a századeleji nyakfodrok, szalagok látszanak ki a magas fűből. Aztán kilépnek az irtásra. Az egyik lány szép, a másik csúnya és állapotos. Erre nem számítottunk. Ez nem egyszerűen poénos szerkesztés, nem operatőri információ-késleltetés: Spielberg rendszeresen használ olyan gegeket, melyek nem, vagy csak félig-meddig tartoznak a közönségre. A filmcsináló egészen halkan, szinte csak magában kinevet bennünket. Sokszor nevetett már rajtunk: például amikor a Cápában Roy Scheiderrel együtt a gyilkos állat uszonyának véltük egy lubickoló nő fürdősapkáját, vagy amikor Az elveszett frigyládában egy sablonos verekedés végén, miután a hős harminc vérszomjas bennszülöttel puszta kézzel bánt el, a legharciasabb harmincegyediknél vállat von, és egyszerűen lepuffantja ellenfelét – fittyet hányva az akciófilmek elemi lovagiasságkövetelményeire.
Az világos, hogy az ilyen vásott nevetés még aligha számít magasművészetbe átemelő öniróniának. De akkor minek számít?
A válaszhoz újra kellene gondolnunk mindazt a jót és főleg rosszat, amiért a filmcsináló infantilizmusát szokás felelőssé tenni.
Mindenekelőtt ha létezik választás a világláttató és világteremtő filmes attitűd között, akkor az ilyen alkotó biztosan az utóbbi, a méliès-i hagyományra fog hivatkozni és nem a Lumière-től számított valóságfeltáró örökségre. Úgy ítéli, joga van hozzá; a mozgókép csodája végül is kettős csoda: reprodukció és illúzió. S a második összetevő szolgálatába szegődött.
Világépítési törekvései természetesen a fantasztikumba vinnék: itt azonban hamar elanyátlanodik, szorongani kezd, és főleg ezt a szorongást feltételezi közönségéről. Spielberg sci-fi filmjeiben a világteremtéshez szükség van egy olyan nagyon ismerős, nagyon otthonos amerikai kertvárosra, mely készségesen fogadja magába azt a fantasztikum-magot, amit az alkotó a megtermékenyítés céljára kijelöl. Az eredmény a külön bejáratú, spielbergi valóság. Hiszen ez a kertváros valóban infantilis bakfislányként ábrándozik a másnemű világgal való harmadik típusú találkozásról. Amennyiben ez sci-fi világ, annyiban hímnemű, még ha a várva várt jövevény a maszkulin értékekkel aligha azonosítható Földönkívüli is.
A fantasztikum keresése, a világépítés játéka tehát még nem feltétlen infantilizmus-bizonyíték. A „férfias” sci-fi alkotó nem kerüli meg a szorongás élményét: valóban addig távolodik az ismert világtól, ameddig röghöz kötött képzelete engedi. Az új-hollywoodiak gyermeki lelke megkívánja a következetlenséget; vagy a fantasztikumot hozzák le jó hírként, evangéliumként kedvenc kertvárosukba, vagy – ahogy George Lucas teszi a Csillagok háborújában – kedvenc kertvárosi játszópajtásaikat emelik be az otthonossá tett fantasztikumba.
Mit jelent még az infantilizmus szülte következetlenség? Amint a szorongás pillanata elérkezik, az alkotó enged hajlamainak, és darabokra töri a gonddal felépített finom dramaturgiai konstrukciót, megsemmisíti a jó érzékkel megerősített filmhangulatot.
Mindent, ami állandó – állandósult pátosz, állandósult szentimentalizmus, állandósult feszültség, sőt állandósult irónia – behódolásnak érez, halál és felelősség tudomásul vételének, egy komolyan vett világ diadalának. Spielberg legeurópaibb és hazájában legkevésbé sikeres filmje a Meztelenek és bolondok. Gondolhatnánk: annyival van közelebb az európai ízléshez, amennyivel kevésbé viseli magán a hollywoodi konzervativizmus jegyeit. Valójában a helyzet fordított: a Meztelenek és bolondok a rendező egyetlen „hagyományos” bohózata, ahol minden egyenletesen, folyamatosan harsány: az irónia értelemszerűen mindent keretbe foglal; ezért nincs hely hangulati ugrásokra, sem arra a játékra, melyhez Spielberg éppen a legkonzervatívabb dramaturgiájú kommerszekben talál eszményi terepet. A Bíborszínben bezzeg a legváratlanabb pillanatokban a történet tüntetően nyegle előadását szentimentális tombolás szakítja meg, egy-két trükkös beállítás – megfelelő zenével – a film végét sugallja. Aztán, mintha mi sem történt volna, unalmas pontossággal felépített kamarajáték kezdődik: esetleg az előbbi érzelemtúltengést egy teljességgel nem oda illő képi villámtréfa ellensúlyozza.
Mi a magyarázat? Tudatosan használt idézőjelekről biztosan nem beszélhetünk, hiszen a stíluszárványok nem szolgálnak magasabb célt.
A szakmai ügyetlenség is kizárva, hiszen ezek a fiatal mesterek pontosan kimérnek, biztos kézzel adagolnak mindenféle filmhangulatot.
Itt jutunk el az új-hollywoodi infantilizmus legsajátosabb hozadékáig, ha tetszik, erényéig. És ez: képesség a provokációra. Természetesen nem avantgárd polgárpukkasztásról van szó, a filmipar fellegvárában ez nyilvánvalóan lehetetlen. A mozi-fenegyerekek hősködésének más a mértéke, más az iránya, más a motivációja.
A nyaktörő sportok tökéletesen öncélúak, de minél veszélyesebbek, annál inkább bizonyítják az adott sport világának autonóm voltát. A játék nyújt annyi kockázatot, mint az élet. A gyerekek tehát játszanak. A játék célja: sikerfilmet csinálni, úgy, hogy közben minél nagyobb esélyt adunk a kudarcnak. A játékszabály: annyi aggodalmaskodó véleményt kell figyelmen kívül hagyni, annyi axiómát, jó tanácsot, logikus érvelést, sőt gyáva belső hangot kell semmibe venni, amennyit csak lehetséges.
Az egész leginkább egy bikaviadalra emlékeztet. Minél közelebb van a bika szarva a torreádor testéhez, annál több pontot ér a mutatvány. Fontos különbség persze, hogy a bikaviadalon a kockázatvállalást az egyszerű nézők is értékelik; ennek tapsolnak. A virtuóz filmcsináló csak a filmben érdekelt pénzemberek idegeit teszi próbára, a közönség viszont már csak a bika biztos halálát, vagyis a film sikerét érzékeli; más nem tartozik rá.
Hollywood sajátos, lassan évtizednyi messzeségbe vesző forradalmáról könyveket írtak. Ezúttal nem is a hatalomátvétel története a fontos, hanem a terep, ahol az utóvédharcok azóta is folynak.
Valaha az éles szemű filmcézár ránézett az íróasztalán fekvő cédulák néhány szavas témamegjelöléseire, és megmondta, melyikből legyen film, melyikből ne. A divat változott, ennek megfelelően a filmötletek minősítése is, de a siker esélyeinek meghatározásában a témánál és a sztár személyénél semmi sem lehetett fontosabb. Óriási változás, hogy ma már egy film sikerére a rendező személye a garancia. Ennek ugyan nem sok köze van az európai rendezőközpontú filmgyártáshoz; hiszen itt csak józan pragmatizmusról van szó. A tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő filmszakember mindenből mindent tud csinálni. Ezt a tételt aztán leginkább újabb és újabb merész választásokkal lehet megerősíteni. Minden klasszikus produceri receptkönyv óvott volna attól, hogy pénzt adjon olyan filmre, mint az Aranyoskám, melyben Dustin Hoffman gyanús tökéletességgel játszik női szerepet. És nem lett volna szabad támogatni Altman Popeye-ét, a közhelyes és soványka E. T.-történetet, a Cápát – a természeténél fogva egyhangú víztükör miatt –, vagy Peter Bogdanovich filmjét, A maszkot, amelyik egy rémisztően eltorzult arcú kamasz fiú szomorú életéről-haláláról szól. Józan számítás szerint a Csillagok háborúját már szinopszis korában át kellett volna dolgozni, hiszen túlságosan zsúfolt, zavaros, és a szerelmi szál sem elég hangsúlyos. A Harmadik típusú találkozások sem járna jobban: hogyan lehet tizennyolc millió dollárt kérni és kapni egy olyan filmre, melynek végső és egyetlen látványossága egy impozáns lámpafüzér?
A példák nemcsak azt sejtetik, hogy a kipróbált rendezők lehetőséget kapnak, hogy aggodalommal fogadott filmtervekkel birkózzanak, hanem azt is, hogy ezek az alkotók nem is igen vonzódnak máshoz, mint az ilyen filmtervekhez.
És ez még csak a téma. A fenegyerekek másik veszélykereső terepe a színészválasztás. Valószínűleg ebből a szempontból korszaknyitó pillanat volt, amikor Francis Coppola a tiltakozások ellenére is elérte, hogy a kipeckelt szájú Marlon Brando játssza a Keresztapa Don Corleonéját. A filmgyárak, bár továbbra is bizalmatlanok, nem támadnak, csak aggodalmaskodnak, riadtan védekeznek. Igazi sztárokra már nincs szükség, sőt nagy színész egyéniségekre is csak ritkán. Új-Hollywood mesterei génsebészeti aprólékossággal végzik a siker manipulálásának nagy körültekintést igénylő munkáját. Ehhez jól felkészült, de tökéletesen engedelmes, szinte szájmozgásonként instruálható színészek kellenek. Ezenkívül egyszerű, derűs arcberendezés a könnyű azonosulás érdekében. A Csillagok háborújának valamennyi, jóindulatunkba ajánlható szereplőjét ilyen szempontok szerint válogatták ki, de ez érvényes a Harmadik típusú találkozások minden rendű és rangú megbűvölt polgárára vagy a Bíborszín szívünknek kedves feketéire.
A Bíborszín jó példa arra, mi történik, ha a torreádor túl sok kecsesnek képzelt fordulatot tesz, és túl közel engedi magához a bika szarvait. A Bíborszínt tizennégy Oscar-díjra jelölték, végül egyet sem kapott meg; a rendező a jelöltek közt sem szerepelt. Egy bűvészmutatvány sikere csak „dupla vagy semmi”-alapon bírálható el, ezért a tizennégy megcsillogtatott Oscar ebben az esetben kudarc.
Már maga a megfilmesítés alapjául szolgáló regény veszélyes: nőkről és színes bőrűekről szóló történet. Ősi hollywoodi szabály: egy forgatókönyv elfogadásakor ki kell jelölni a film közönségét. Minél több embernek kell filmet csinálni, minél kevesebb ember megsértésével. Aki megsértődik, nem vesz jegyet, vagy ha már vett, lebeszél másokat. A film jelenetről jelenetre újabb és újabb hangulati közeget kever ki a semmiből fekete hősei köré. Néha a magasan felettük álló fehér ember jó szándékú szánakozásával kell néznünk őket, néha természetes hajlamaik iránti irigységgel, néha női együttérzéssel, néha a kívülálló férfi lekezelésével. Szinte érezhető, ahogy minden nézőpontváltásnál újabb százezrek sértődnek meg, és adják tovább sértődésüket szomszédjuknak.
Jellemző új-hollywoodi sport: valamilyen kép- vagy szövegmegbotránkoztatással provokáljuk a nézőt, próbára tesszük erkölcsi, nemzeti, vallási, faji és minden más toleranciáját; már-már a film ellen fordítjuk: aztán az utolsó pillanatban valamilyen újabb fogással visszanyerjük jóindulatát. Izgalmas tornagyakorlat közvetlenül a bika szarvai előtt.
Ha egy infantilis filmcsináló kicsúfolja a világot, és szellemesen, találékonyan Francois Truffaut-t szerződteti egy fél-epizód szerepre (Harmadik típusú találkozások), ez sokkal kevésbé kellemetlen, mint amikor hirtelen megbánja vásottságát. Jönnek a regresszió pillanatai, és a filmvásznon is, a nézőtéren is patakokban folyik a könny. A Bíborszín befejezése ennyiben igazi csúcsteljesítmény, valamennyi spielbergi „nagy összeborulás” szintézise, ad absurdum fokozása.
A rosszindulatú feltételezés szerint a fenegyerekek azonnal felnőtté válnak, ha üzletről van szó. Egyáltalán nincs így. És nemcsak azért nincs, mert mindig többet kockáztatnak, mint amennyit szükséges. Ma játékszenvedély – tehát infantilizmus – nélkül senki sem lesz önálló filmvállalkozó. A régi filmgyárak mögött álló mamutvállalatoknak persze könnyű nagyban játszani, és néhány magányos üzletembernek is megéri filmbefektetéssel jutni adókedvezményhez, de a pénzét közvetlenül kockáztató producer vagy producer-rendező biztosan jobban járna, ha bátorságát, invenciózus személyiségét a tőke közvetlen közelében kamatoztatná, mondjuk: kitanulná a tőzsdés szakmát. Egyébként akárki, akárhonnan, akármennyi pénzzel közelít a filmhez, valamennyire mindenképpen homo ludens. Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a milliárdos Howard Huges mellékesen vásárolta meg az RKO-t, ez a magatartás még kivételesnek számított; ma már a nagy pénzintézetek, a gyárakat birtokló konzorciumok a filmbefektetést szabadidős tevékenységnek, fiatal bankárok gyakorló terepének tekintik.
Egyébként lehetséges, hogy az infantilis filmcsinálók csillaga leáldozóban van.
A Rambo-, a Mission-filmek hősei nem keverednek csöpögős melodrámákba. Chuck Norris, Sylvester Stallone nem kezd bohóckodni két géppisztolysorozat között. Íme: a férfiak újra férfiasak, a nők újra nőiesek. Nincs többé következetlenség. Örüljön, aki akar.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5050 |
