Koltai Tamás
Közvetlenül e szám nyomása előtt értesültünk arról, hogy a Miss Arizona bemutatóját őszre halasztották.
Ki menne el egy olyan mulatóba, ahol a sztárt Rozsnyainénak hívják? A Mici már jobban hangzik, franciás bája van, de inkább egy sanzonetthez és egy bohémtanyához illik. Miss Arizona, az más. A revüipar mindig legyen kicsit amerikaias. Arra fölfigyelnek Mucsán. Tán még azon túl is.
Rozsnyaiék Arizona mulatója a harmincas években a Nagymező utcában állt. Miss Arizona, alias Mici, alias Rozsnyai Sándorné egyszer már reinkarnálódott, méghozzá ugyanott, „a pesti Broadway-n”, az időközben Thália Stúdióvá keresztelt eredeti helyszínen; Esztergályos Cecília játszotta. Most Sándor Pál koprodukciós filmjében elevenedik újjá a regényes mulatótörténet. Nemzetközi sztár, Hanna Schygulla alakítja a legendás mulató-tulajdonosnőt és énekesnőt, aki a nehéz háborús időkben is kitartott félzsidó férje mellett; őt egy másik nemzetközi sztár, Marcello Mastroianni játssza. Schygulla hét évet öregedett azóta, hogy mint Willie, a Lili Marleen-dalocska sztárja énekelgetett a náciknak a nácik ellen, és zsidó szerelmének kedvéért az antifasiszta ellenállásba is besegített. Fassbinder filmje Sándor Pál Miss Arizonájával egy időben jutott el Budapestre; az időzítés nem a legszerencsésebb.
Ám nem minden tanulság nélkül való. Fassbinder szemérmetlen profi mozit csinált, ami abban tér el a nemzetközi (amerikai) szabványtól, hogy őrzi a rendező száraz racionalitását; nem melodrámai, csak bombasztikus. Halálbiztos szakmaisággal megírt forgatókönyv, kicentizett dialógusok, pergő ritmus, éles vágások – két óra fölényes rutin. Az eredmény mulatságosan szórakoztató. Angol klubból szalajtott Gestapo, műterem benyomását keltő háborús snittek és a svájci ellenállási mozgalomban tevékenykedő Mel Ferrer, akinek semmi mást nem lehet elhinni, csupán azt, hogy ő Mel Ferrer, de ebben a minőségében csakugyan hiteles.
A Miss Arizona is majdnem kétórás film. Cselekménye 1920 és 1944 között játszódik. A történet meglehetősen kalandos, attól kezdve, hogy Mici első férjét – gyaníthatóan bizonyos elrejtett gyémántok miatt – megölik, az özvegy és kisfia pedig a védelmükre kelt Rozsnyaival együtt külföldre szöknek. Az Olaszországban szerencsés véletlen folytán előkerült gyémántokból itthon fölépítik az Arizonát, egészen addig, hogy Rozsnyait deportálják, Mici pedig a mulató romjai közül török útlevéllel ismeretlen helyre távozik. Ez utóbbi tényeket a film befejezésekor inzert adja a néző tudtára.
Úgy gondolhatnánk, ebből az anyagból akciódús mozidarabot lehet készíteni. Ehhez képest meglepő, milyen kevés történik a Miss Arizonában. S az sem történet. A történet ugyanis mese, aminek folyamata van, a szereplőknek pedig sorsuk, amely alakul. A Miss Arizonából mindkettő hiányzik. Ennek az lehet az oka, hogy mindig akkor látjuk a szereplőket, amikor nem történik velük semmi. Mintha Ragályi Elemér harmóniát kereső, nyugodt kamerája valami fatális véletlen folytán állandóan rosszkor érkezne a helyszínre. Vagy túl korán, vagy túl későn.
Egy olasz hajón például hosszan elidőzik a szépen terített asztalok és az elegáns vendégek fotogén látványán, miközben az „Arizona-trió” számunkra (mozinézők számára) első nyilvános föllépését rögtönzi a fedélzeten. Vagyis – rendezői késleltetésre – lemaradt az első közös ihlet pillanatáról, amikor in statu nascendi tetten érhette volna a létfenntartó és komédiás ösztön kényszerítő erejű összekapcsolódását, illetve eredményét, az első „művészi produkciót”. Ez lenne az a pont, ahol megérezhetnénk a köztük lévő emberi affinitást, a két munkanélküli csepűrágó véletlen találkozásának „drámai sorsszerűségét”. Akkor visszamenőleg tartalommal telítődne az a korábbi jelenet, amelyben mindketten sikertelenül próbálkoznak egy pesti varietében zajló meghallgatáson, és Rozsnyai nem kis lélekjelenléttel kellékpisztolyt szegezve a gyémántkeresők mellének, kiszabadítja a véresre vert Micit. (Ami legalább olyan attrakció, mint zenebohóc-száma a preparált zongorával; a film végéig sem voltam képes rájönni, hogyan vitte magával a meghallgatásra.)
A hajójelenetben kellene megtudnunk, valójában kicsodák ők ketten. Ezt nem helyettesítheti az a megelőző rövid dialógus, amelyből kiderül, hogy Mici férje gazdag volt, de Mici nem szerette, Rozsnyai pedig félolasz és félzsidó. Ez tipikus dramaturgiai célzatú dialógus, az adott pillanatban tökéletesen hiteltelen és fölösleges, egyetlen funkciója, hogy tudomásunkra hozza a folytatáshoz nélkülözhetetlen alapinformációkat. Az összetartozás-érzésnek, az emberi kapcsolatnak azonban a szemünk láttára kellene megszületnie.
Egy kicsit mindvégig olyan a film, mint az a bibliai élőképsorozat, amelyet valamelyik olasz templomtéren adnak elő Rozsnyaiék. Kimerevített szituációk egymásutánja. A milánói Dóm előtti téren, a Duce képével díszített hatalmas transzparens: kipipálható az olasz fasizmus. Munkások és fasiszták verekedése egy előadáson: utalás a politikai helyzetre. Nincs valódi élet ezekben a képekben, Milyen steril, érzelemtelen, elevenség nélküli például az a jelenet, amikor a kisfiú megtalálja a gyémántokat: tehervonaton utaznak, tehenek között, és véletlenségből éppen Budapestre. A következő snitten, néhány eredeti híradófelvétel után már a fölépült Arizona mulató neonfény-fölirata forog körbe. És milyen élettelenül díszletszerű az Arizona belseje; egyetlen egyéni arc nem tűnik föl sem a vendégek, sem a személyzet között. Mellékszereplők és statiszták. Revügörlök semleges csapata. Átlagzene és átlagkoreográfia. Emelkedik és süllyed a színpad, de a híres liftező szeparék csupán egyszer játszanak, ráadásul egy hangsúlyosnak szánt pillanatban, ám megfelelő dramaturgiai előkészítés híján nemcsak hatástalanul, hanem érthetetlenül is.
Nincs arcuk a szereplőknek. Még a Básti Juli játszotta barátnőnek és Kardosnak, a gyanús egzisztenciának sincs, akiről Reviczky Gábor – forgatókönyvi támaszték híján – képtelen eldönteni, spicli-e, fasiszta-e, följelentő-e, vagy egyszerűen csak krakéler. Nem jár jobban a bizonytalan küldetéssel Pestre érkező amerikai újságíró (Urbano Barberini) sem, aki szerelmes Micibe; nem beszélve Udvaros Dorottyáról, akinek annyi a szerepe, hogy föltűnjön és bizonytalanságot keltsen Rozsnyaival folytatott kalandja iránt. Leginkább még Zsótér Sándor tud valamelyes életet vinni Rozsnyaiék enervált fiába; paradox módon főként az öngyilkossági jelenetben.
De milyenek is lehetnek a mellékszereplők, ha maga a két főszereplő sem létezik? Mintha Diderot „üres hordó” elméletének fordítottjával próbálkoznának az alkotók, amikor nem a szereppel akarják feltölteni a színészt („aki önmagában senki és semmi”), inkább meg sem írják a szerepet, elegendőnek tartva az alakításhoz a színész személyiségét. Hosszas töprengés után egyetlen halvány egyéni vonást tudtam fölfedezni a két figurában: Mici prüdériáját. Ebből ki lehetett volna találni valamit. Egy prűd mulató-énekesnő és bártulajdonos – az azért érdekes. Nem látom jelét annak, hogy ez bárkinek is eszébe jutott volna.
Úgy fest a dolog, hogy azt képzelték, Schygulla és Mastroianni elviszik a filmet. Nem viszik el. Két hírességet látunk két órán át. Nem tudunk azonosulni velük, mert ők sem tudnak a szereppel. Nincs szerep. Az ember elcsodálkozik, mi minden nem történt Rozsnyaiékkal a nehéz háborús időkben. Mindkét oldal finom együttműködési ajánlatot tett nekik, s ők mindkét oldalt elutasították. Háborítatlanul játszottak a háborúban, bizonyára azért, mert tisztességesek maradtak. Jöhettek a zsidótörvények, a legrosszabb, ami megeshetett, hogy Kardos lesüllyesztette a szeparét. Rozsnyait előszörre még a deportáló vagonból is kimenti egy deus ex mikrofon. Hogy ki volt az illető, örök rejtély marad. Így aztán Schygulla és Mastroianni nem tehet mást: magát adja. Két tökéletesen ellentétes technikájú, nehezen összeillő színész. Schygulla mindent önnön enigmatikus lényének sugárzására bíz. Mastroianni agyondolgozza magát. Őt még Szabó Gyula szinkronhangja is sújtja: a legképtelenebb választás, amit csak ki lehetett gondolni. Varga Mária hangja jobb. Énekelni Kovács Kati énekel. De csak azért, hogy a skizofrénia teljes legyen. Ennél már csak az idegesítőbb, amikor némely magyar szereplő angol szájmozgásra szinkronizálja önmagát.
Végül is a legnagyobb baj – gondolhatnánk –, hogy unalmas életük volt Rozsnyaiéknak. De ha már így esett, nem kellett volna fantáziálni, hogy mégis történjék velük valami? A tanulság mélyen jellemző napjainkra. Helyből nem lehet Hollywoodig ugrani. Legalább illik nekifutni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5045 |
