Zalán Vince
A Kovács Lajos rajza nyomán készült L. Noeli-litográfia, amelynek részlete látható Szőts István 1987-ben megjelent forgatókönyvének – G. B. L. Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága – hátoldalán, fél térdre ereszkedve mutatja a 140 évvel ezelőtt, 1848. március 17-én kinevezett miniszterelnökünket. Jobb karját testétől feszesen eltartja, mintegy fehér mellényes mellkasát feltárva a néhány méterre álló kivégzőosztag előtt, bal karja pedig bal térdén nyugszik. A látvány határozottan eltér a hasonló helyzetek ábrázolásától, és összeilleszthetetlennek tetszik az 1848–49-es szabadságharc vértanú hőseinek képzeletünkben élő magatartásával is. Vagy akkoriban letérdeltették a golyó általi halálraítélteket? A magamfajta tollforgató többnyire járatlan a kivégzés módját meghatározó előírásokban, legföljebb Örkény István egyperces novelláját idézheti. A Kivégzési szabályzatban a következő áll: „Ha az ítéletet agyonlövetés által hajtják végre… Az elítéltnek le kell térdelnie… A 4 kirendelt ember előlép, fegyverét zajtalanul »kész« helyzetbe teszi, és halkan olyan közel lép az elítélthez, amint ez az elítélt megérintése nélkül csak lehetséges.” Hát ezért nem halhatott meg állva az első felelős magyar kormány miniszterelnöke? Nos, valószínű, hogy a „kivégzési szabályzat” adja az „egyszerű”, „kézenfekvő” magyarázatot, ám mégis lehetetlen, hogy ugyanakkor ne jussanak eszünkbe a börtönbe vetett Batthyány életének utolsó napjai. Batthyány, aki nem a haláltól félt, hanem attól irtózott, hogy „kőarccal, rándulás nélkül kell eltűrnie a hóhér kezét”, mindenképpen el akarta kerülni a megalázó akasztást, és méregért könyörgött feleségének. Batthyányné nem tudott mérget szerezni, az utolsó órákban azonban sikerült egy kisméretű tőrt becsempésznie férjéhez. „A nyakseb 7 cm mély – áll az orvosi leletben –, ha csak egy fél centiméterrel is mélyebbre szúr, a halál azonnal bekövetkezik… De a tőr pengéje rövid volt, és az első döféskor a szív táján, az egyik bordán a hegye begörbült, s ezáltal még használhatatlanabbá vált… nem tudta (t. i. Batthyány) a főereket átmetszeni, csupán a gégeér néhány oldalágát sértette meg, s a bal karon és a mell középpontján, a szív közelében tudott sebeket ejteni, de ezek is nagy vérveszteséget okoztak. Valószínű, hogy a halálraítélt rövid időre eszméletét veszthette, és a vérveszteség miatt nagyon legyöngült.” Látható: Batthyány állapota a titokban és egyetlen hangos szó nélkül végrehajtott öngyilkossági kísérlet után rendkívül súlyos volt. Ezért javaslat született, hogy a kivégzést halasszák addigra, amíg sebeiből fölépül. Csakhogy ez szemben állt a hatalom akaratával; Haynau egyenesen parancsba adta, hogy a kivégzést október 6-án, Latour gróf meggyilkolásának évfordulóján kell végrehajtani. Johann Kempen altábornagyot nem hatotta meg sem Batthyány állapota, sem az orvosi jelentés, csupán a körülmények kényszerítő hatására – miniszterelnökünket hordágyon kellett volna a vesztőhelyre vinni, s erőszakkal felemelni a bitóra – a kivégzés módját változtatta meg lőpor és golyó általi halálra. Igen, a roppant vérveszteséget szenvedett Batthyánynak le kellett térdelnie a kivégzőosztag tagjai előtt, akik a justizmorddal egyenlő ítélet felolvasása után – mondhatnánk mást? – bestiálisan meggyilkolták. A szabályzat az szabályzat, a megtorlás az megtorlás.
A kivégzést ábrázoló litográfia többnyire közismert, Batthyány életének eseményei azonban jóval kevésbé (ide értve az utolsó napok történetét is). Szőts István őszintén bevallja, hogy a Batthyány-forgatókönyv megírására jórészt az a személyes tapasztalat indította, hogy a fiatalok menynyire nem ismerik (mennyire nem ismerhetik) Batthyány életét. A forgatókönyv persze nem történelmi életrajz. Jóllehet Szőts számos, kevéssé köztudott tényt, eseményt sorakoztat föl, műve nem kronologikus rendben előadott életpálya foglalata. Címéhez híven közvetlenül Batthyány perét és halálát idézi föl, feltehetően azért, mert – amint ez a forgatókönyvből kiolvasható – gondolat- és képzeletvilágát mindenekelőtt Batthyány magatartása és az ellene lefolytatott koncepciós per „természete” közötti dráma izgatta legjobban. Szőts ugyanis nem úgy akarja a történeti ismerethiányt pótolni, hogy azok közlésével hívja föl a figyelmet fontosságukra, hanem – a maga sajátos eszközeivel – egy megismerésükre irányuló belső késztetést, igényt szeretne ébreszteni. A forgatókönyv elolvasása után nem egyszerűen azért szeretnénk többet tudni Battyhányról, mert rádöbbentünk, hogy milyen kevéssé ismerjük a 42 évesen kivégzett miniszterelnököt, hanem azért, mert a szerző érdekeltté tesz bennünket abban, hogy jobban megismerjük cselekedeteinek, viselkedésének mozgatórugóit. A történeti stúdiumokkal megalapozott forgatókönyv a ma olvasójához (a leendő film mai nézőihez) fordul, gondolati kisugárzásával eleven és átélhető példává hevíti az egykori drámát. Szőts, aki, ha jól olvasom, mint egykor az esztergomi királyi palota egyszerű francia és magyar mesterei, „belopta magát” művébe (a kivégzési jelenet után, a pesti utcák egyik ablakában reszkető kezű, barázdált arcú öregember gyújt mécsest), nem von le tanulságokat; megidézvén az utolsó napok stációit az események elfedte belső logikát fedezteti föl velünk. Nem, nem akar új Batthyány-képet festeni, nem kér történelmi „kiigazítást”, sőt rehabilitációért sem folyamodik. A forgatókönyv lapjairól az a Batthyány Lajos lép elénk, akinek rendíthetetlen meggyőződése, hogy aki nemzete szabadságáért harcol, annak a tényeket elismerni, az adott szót megtartani, a jogot tisztelni szent kötelessége. Minden körülmények között. Igen, Batthyány mintha túlontúl sokáig hinne abban, hogy a hatalom (is) betartja a „játékszabályokat”. Ám amikorra az osztrákok levetik álarcukat, már késő. (Rendszerint késő.) De tehetne-e mást? Olyat és úgy, hogy közben ne veszítse meggyőződését és önbecsülését? „Azért kell meghalnom – írja utolsó, feleségéhez írt levelében –, mert a törvény és a királyi eskü volt zsinórmértékem; sem jobbra, sem balra nem hagytam magam visszaélésre elragadtatni. Viam meam persecutus sum – ezért öltek meg engem.” Szőts István forgatókönyve nemcsak a meggyőződés, a becsület drámája, hanem a lojalitásé is. Pontosabban: egymásba fonódó, porciózhatatlan kapcsolatukra vonatkoznak – ki nem mondott – igazi kérdései.
Tudjuk, hogy Batthyány Lajos pere nem az első és az utolsó jelentős per történelmünkben. S hogy a történelem „megtanított” bennünket arra, hogy nemegyszer bekövetkezik az, amiről azt gondoltuk: lehetetlen. Hisz ki gondolta volna azt, hogy az első felelős magyar kormány miniszterelnökének le kell majd térdelnie a három vadász-katona, Lakits János, Weber Pál és Warde Ágost puskái elé. Mégsem tudunk olyan modernek, tapasztaltak és kiműveltek lenni, hogy ne halljuk – Szőts szavaival – „az elnémított mártírok üzenetét”. Talán azért sem, mert időnként egy-egy művészi alkotás, jelen esetben egy forgatókönyv, felerősíti, ismét jól hallhatóvá teszi. Ezért is lenne jó, ha mielőbb a moziban is találkozhatnánk a „főbenjáró per” hősével és más szereplőivel. Balázs Béla az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről rendezőjét tartotta Radványi Géza mellett a kor legtehetségesebb magyar filmrendezőjének, forgatókönyvírójának. Az 1848–49-es szabadságharcról tervezett forgatókönyvének rendezőjéül is őt szerette volna megnyerni. E mostani, évtizedek múltán írt forgatókönyv (is) igazolja Balázs Bélát. Mindenesetre a filmgyár nem panaszkodhat, hogy nincs forgatásra való, kész „alapanyaga”. Addig is, míg meg nem kezdődik a remélt forgatás, elgondolkozhatunk e forgatókönyv ki nem mondott kérdésein. G. B. L. áll a címlapján, miként annak a hatalmas iratcsomónak a tetején állott, amelynek alapján 1932-ben Károlyi Árpád a periratokat közzétette; s miként a ferences rendiek pesti zárdájának sírboltjában, a kripta belső részének bal oldalán, amely „rejtekhelyről” Batthyány Lajos holttestét gyászkocsira rakták, s halála után húsz évvel, 1870. június 9-én ünnepi gyászpompával a Kerepesi temetőbe vitték. A gyászmenetben ott lépdelt Deák Ferenc is, és kissé hátrább Táncsics Mihály. Vajon mi kavargott az ő lelkükben?
Szőts István, G. B. L. Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága, Bp., Magvető, 1987., 252 o.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5040 |
