Koltai Ágnes
Ropognak, törnek a csontok, zúzódnak a koponyák, lehanyatlanak a testek; fájdalmasan rogynak össze, végső, artikulátlan kiáltással ajkukon. Ilyen drámaian „szép” – a vonaglás, az összetörés minden pillanatát, mozzanatát artisztikusan megmutató – halált eddig csak Huszárik Zoltán „filmversében”, az Elégiában láthattunk: csorgó, szétfreccsenő vért, betört koponyát, felzokogó lovakat. A vágóhíd – amely Huszárik Zoltán filmjében az erkölcseitől és szépérzékétől megfosztott világ feltartóztathatatlan romlásának végső színhelye, amolyan modern pokol, ahol nem a gyehenna tüze, hanem a magát civilizáltnak hitt ember pusztít saját kezével – Kézdi-Kovács Zsolt új művében, a Kiáltás és kiáltásban politikai szimbólummá nőtt. A szomorú szemű, a gépies gyilkolást a zsigereikben előre megérző állatok jelképek a filmben. Látványuk többször visszatér, mintegy vészjósló jelként, figyelmeztetve egy még gépiesebb és cinikusabb ölésre. De lehet-e artisztikus egy ilyen halál?
A Kiáltás és kiáltás Hernádi Gyula regényéből készült (a legenda szerint Jancsó Miklós szeretett volna filmet forgatni belőle annak idején), pontosabban csupán történetét, puszta vázát vette kölcsön a rendező. A film – remélhetőleg – nem rántja magával a regényt, ezt a szándékosan „túlírt”, hol barokkosan burjánzó, hol ingerlően száraz mondatokban fogalmazó prózát. Hernádi regénye, melyet, ha lehetséges, ne mai, hanem tegnapi szemünkkel, lelkünkkel, tudatunkkal olvassunk, keveset fog be időből és térből. Mozzanatokat, töredékeket ábrázol, annyit mutat be a világból, amennyit hősei láthatnak: agitkákat, transzparenseket, Rákosi- és Sztálin-képeket, elsuhanó Pobedákat. Egy korszak rekvizitumait, amelyek némák és közönyösek mindaddig, amíg „G…”, a jelentéktelen, vagy inkább hangsúlyozottan csúnya vágóhídi munkás „csíkos ruhájában vastagon, engedetten ment a fal tövében”. Amint „G…” kilépett a regényben valószínűtlenül keskenynek nevezett utcára, s a magához hasonlóan elárvult, végzetesen bezárkózott emberek mellett felfedezte „az asszonyt”, egyre többször ütközött azokba a tárgyakba, jelszavakba, emberekbe, amelyekről nem tudta, milyen rejtelmes módon igazgatják sorsát.
A regény valamikor 1951 és 1953 között játszódik, s ahogy az idő, úgy a szereplők sincsenek megnevezve. „G…” és „az asszony” a névtelenség homályából egyetlen pillanatra sem bukkannak fel, még a végzetesen boldog szerelem és a brutális, véres megtorlás perceiben sem. Nincs nevük és személyiségük, csak tétova érzéseik vannak, melyek nyersen és zabolátlanul törnek fel. „G…” és „az asszony” magába a szerelembe szerelmesek, a puszta tényért, hogy végre valami az övék, kizárólag az övék, bármit kockára tennének. Kockára is tesznek, s „G…”, aki azt hiszi, hogy ha mást nem is, de a bensőségességet, a személyiséget meghagyják neki, nagy árat fizet ezért a tévedésért: ép elméjét. Nincs megnevezve az a három férfi sem, aki oly kitartóan üldözi „G…”-t, nem azért, hogy még sátánibbak legyenek; szerepük érdekes csupán, a tüntető szenvtelenség és személytelenség, amely mélyebbre hatolt, súlyosabban rombolt, jobban beivódott, mint a Szabad Nép-félórák történelmi leckéi, vagy a Rákosit éltető feliratok. Hernádi Gyula regényének legnagyobb erénye a kimondatlanság. A Kiáltás és kiáltás tobzódik a leírásokban, a fakó jelzőkben, a dús képekben, a cizellált mondatokban, a tünékeny apróságok felmutatásában. Nem „a társadalom”, „a politika” vagy „az ötvenes évek”, hanem a hideg csend és a súlyos félelem a regény főszereplője, annak a kornak a tudata és érzése, amelyben olyan természetes dologért is ütni tudtak, mint a szerelem.
A regény hűvössége és távolságtartása ellenére is erőteljesen kötődik egy időszakhoz, s azért, mert oly érzékletesen ír le egy utcát, egy körúti villamost vagy egy Duna-parti vasárnap délutánt, még nem biztos, hogy könnyen adja meg magát a megfilmesítésnek. Kézdi-Kovács Zsolt (aki maga írta át a regényt filmmé) ott követi híven a prózát, ahol az a leírások burkába rejti a lényeget, s ott másítja meg, ahol az csupán sejtet. A rendező mintha ebben a fordított logikában vélte volna megtalálni az adaptálás kulcsát.
A film szerkezete és stílusa természetesen megmagyarázza a rendező változtatásait: „G…”-ből Gerencsér Károly, „az asszony”-ból Hász Ferencné lett, s a sejtetett, de meg nem nevezett időből átkerültünk 1958-ba. A Kiáltás és kiáltásnak így lett politikai pikantériája. Jelzett, de meg nem fogalmazott vádja.
A film ugyanis arról szól, hogy 1958-ban két volt államvédelmis tiszt (egy harmadik felbujtására) a szó szoros értelmében hülyére ver egy férfit pusztán azért, mert az őszintén, tüntető boldogsággal szeretni merte a szép Hásznét. Hászné nem más, mint Tibor (a felbujtó) tulajdona, s ő, akár a zsákmányát elejtett vad, kíméletlen erőszakossággal csap le vetélytársára.
„G…” és „az asszony” egy külön világba vonult el: a rideg unalomból a bensőséges magányba. Gerencsér Károly és Hász Ferencné a nagybetűs szerelmet élik át, turbékolva, összebújva a patakparton, pörögve a napraforgótáblában, szaladgálva az erdőben. Romantikusan boldogok, szökdécselnek, mint az őzikék, édeskednek, akár a rigók, mit sem érezve a rájuk leselkedő veszélyből. Pedig az ott ólálkodik, s háromszor veri le – mint a mesében – Gerencséren a szép Hászné elcsábítását. A harmadik verés végzetes: a férfi súlyos koponyasérülést szenved, s élete hátralevő részét elborult elmével a bolondokházában tölti.
A regény itt fejeződik be. „»G…« felnézett az ápolóra. Tekintetében egymás ellen rendeződtek a görbe, barna, egészen rövid folyosók” – írta Hernádi Gyula. A film tovább szövi a mesét. Hászné, a kis naiv falusi lány, aki azt sem tudta, milyen is az élet, büszkén, asszonyosan telten kipattan egy Skoda Feliciából, karján egy gyermek, s elindul a zárt intézet ápolt kertjében Gerencsérhez. Tibor, a gyengéd férj és apa kedvesen utána szól… Egy réveteg tekintetű nyomorék, és egy büszke anya: ennyi maradt abból a mesés szerelemből, amit büntetlenül szétverhetett két államvédelmis tiszt.
Hernádi prózája nyersanyag volt a rendező számára, amit egy politikai képes beszédhez használt fel, egy olyan történethez, amely egy túlcsordulóan lírai szerelem mögé rejti 1956-ot és az azt követő – differenciáltan máig sem ábrázolt – úgynevezett konszolidációs időszakot. Még ezt a direkt politikai hangot is elnyomja azonban a film mértéktelen lírája. Nem véletlen, hogy „G…” a regényben csúnya, majdnem visszataszító („arca mintás volt, fején elesett, üres nádszálakként feküdtek a rendszertelenül hátrahúzott hajszálak, szemének duzzadt héja alatt barna foltok nőttek, szomorú volt a tekintete, s mert kötőhártya-gyulladása sokszor felizgatta, gyakran sírt”), s hogy „az asszony”-ról is csupán annyi derül ki, ő a legjobb nő a gyárban. A filmbéli Gerencsér (a lengyel Jerzy Trela alakítja) a sokat tapasztalt férfiak markáns, komoly vonásait viseli, Hászné pedig (Varga Mária játssza) üde, kicsattanó, maga a megtestesült jóság és tisztaság. Túlrajzolt a két figura, és túlfinomított a szerelem, hogy méltó ellentéte lehessen a brutális, kegyetlen ütlegelésnek.
S ha a felvezető képsorból, a vágóhídra terelt és letaglózott állatok látványából nem értenénk, a kecses őzek mozgását utánzó Varga Mária és a tehetetlenül elzuhanó állatok módjára összeomló Jerzy Trela megmutatja nekünk, hogyan vitték, taszították, rúgták az embereket a valóságosnál is véresebb mészárszékbe.
Ömlik a vágóhídon a vér, kegyetlenül verik Gerencsért, összeesik, belerúgnak, elölről, hátulról, megtapossák, ám ez sem elég, a végén hatalmasat ütnek a fejére. Halljuk a reccsenést, az ütések alatt meghajló koponya roppanását, de már rég nem a veréstől viszolygunk, hanem jól adagolt, artisztikus látványától. Émelyítően sok, akárcsak a ragyogóan tiszta nyári ég, az áttetsző patak, a viruló napraforgó, a zöldellő rét, a fehér blúzocska és a babos szoknya.
Ölelkeznek és ölnek a filmben – mindkettőt kiszámítottan esztétikusan. Látványuk elfedi a valódi pusztulást, a tényleges halált (amit meg sem próbál ábrázolni a film), de még a puszta politikát is, amire pedig oly készségesen célozgat a rendező. A szép női test, a lágyan egymásba kulcsolódó karok és a szerteszéjjel freccsenő vér végtére is hálásabb téma és hatásosabb látvány, mint a politika alakváltozásai, de hát a Kiáltás és kiáltás mégiscsak a politikáról kívánna szólni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5026 |
