Vértessy Péter
Az esszé „föltalálása” vitathatatlanul az angolszászok érdeme. Ezt az irodalmi magasságokban szárnyaló, érvelő, de ugyanakkor képgazdag és ironikus írói-történészi-tudományos műfajt dr. Johnsontól az e századi Virginia Woolfig ápolták, nemesítették az angolszász – s elsősorban is az angol – irodalom legjelesebbjei, olyan iskolát teremtve, amely bűvkörébe volt képes vonni más kultúrán, más műveltségen felnőtt kelet-európai gondolkodókat is, a magyar Szerb Antaltól Halász Gáboron át Balázs Béláig. Az orosz irodalmi hagyományok talaján azonban más virágok nyíltak; az orosz – és a későbbi szovjet – esszéműfaj szabályai eltérnek az angolszász mintától; annak a magyar olvasónak, aki az angolszász – s a francia – orientációból táplálkozó klasszikus magyar esszéken nőtt fel, akárha idegenül is hatnak ezek az írások.
Tán ezért oly furcsák, ezért adják oly nehezen magukat azok a tanulmányok, melyeket – Csala Károly fordításában – Viktor Sklovszkij tollából adott közre gyűjteményes kötetben a Gondolat Kiadó a MOKÉP támogatásával. A kilencvenegy éves korában elhunyt jeles szovjet esztéta, forgatókönyvíró és irodalmár ugyanis az általunk megszokottól, a magyar irodalomban a babitsi, vagy Szerb Antal-i életműben hallatlan magaslatokra eljutott nyugat-európai esszéktől alapvetően eltérő apparátussal dolgoznak. A legtöbbször hiányzik ugyanis belőlük az érvelés briliáns eleganciája, a tétel kifejtésének mutatós, szellemes, magával ragadó gondolatmenete, az írói extrovertáltság, magamutogatás. Sklovszkijnak egyetlen, akár a korai, akár az érett szovjet filmművészetről írott tanulmánya sem akarja olvasóját az érett és bravúrokra képes stiliszta lehengerlő tudásával elkápráztatni: alapvető esztétikai, módszertani megállapításait szikáran és szinte alig-alig kifejtve löki oda az olvasó elé, mintegy számítva arra, hogy azok, akik kötetét forgatják, „drukkerei”, cinkosai az általa oly igen szeretett művészetnek, a filmnek.
Izgatott és nyughatatlan ez a módszer, a korai szovjet képzőművészeti és filmes avantgárd meglepetés-mechanizmusára épülő: apró, szinte jelentéktelennek tűnő – de később sokatmondó korképpé szervesülő – anekdoták látszólag fecsegő elsorolása közben, váratlanul és kihívóan bukkan fel egy-egy, a filmművészet alapkérdéseire rávilágító megállapítás, sokszor csupán egy félmondatban. Ám ezekből a félmondatokból, amelyek ott lappanganak a Vertovról, Eizensteinről, Roomról, a Vasziljev-„fivérekről”, vagy Kulesovról szóló írások sorai között, eredeti és fejlődésében roppant tanulságos írói, esztétái világkép bontakozik ki. Hallatlan nagy érdeme ennek a magyarul napvilágot látott kötetnek, hogy elvetette az írások kronológiába állításának kézenfekvő módszerét, s megtartotta azt a tematikus sorrendet, amelyet még maga Sklovszkij alakított át a Za 60 let, Raboti i kino című, posztumusz megjelent könyvében.
Tanulságos ez az összeállítás, hiszen esendő embert mutat be. Olyan gondolkodót, akinek az idők multával volt ereje és bátorsága módosítani korábbi nézeteit, volt mersze beismerni, hogy ebben-abban korábban tévedett, vagy volt ereje annak elmondására, hogy annak idején nem ismert fel kellő időben később fontossá váló jelenségeket. Kiderül például a tematikus csokorba gyűjtött írásokból, hogy a húszas években Sklovszkij is abszolút elsőséget tulajdonított az eizensteini montázs-technikának, hogy – barátságuk ellenére – kezdetben fenntartásokat fogalmazott meg Vertov valóságszemléletével szemben, hogy maradéktalanul értéktelennek és össze-zúzásra érdemesnek ítélte a „burzsoá” filmművészetet – tán az egyetlen, a chaplini filmzsáner leszámításával –, hogy jelentőségén és hatásán messze felül értékelte Abram Room munkásságát. Mindezek a kezdeti „tévedések” azonban fölöttébb bocsánatos „bűnöknek” tűnnek föl a kötet írásainak tükrében: visszfényei egy, a forradalmi pezsgés, világmegváltás kellős közepébe csöppent huszonvalahány éves fiatalember lelkesültségének, az „előttünk nincsenek akadályok” hangulatának.
Sklovszkij őszintesége, szembenézéstől vissza nem riadó bátorsága a kötet egyik nagy érdeme. A tanulmányok egymásutánjából úgyis érzékelhető a mind mélyebb elemzés, mind letisztultabb gondolatvilág iránti törekvés. Sorra-rendre így kerülnek igazi helyükre a korai szovjet némafilmek alkotóinak életművei, így békül meg a némafilmet „elsöprő” – s a megjelenésekor bizony ellenérzéseket megfogalmaztató – hangosfilmmel (olyannyira, hogy tanulmányainak egyik középponti kérdésévé is válik a kép és a hang esztétikai szerkezete, a kettő egymáshoz való viszonya), így kezdi – élete utolsó szakaszában – igazán foglalkoztatni a mozi és televízió kölcsönhatása.
Jóllehet tudom: nagyon szubjektív a szempont, de Viktor Sklovszkij tanulmányainak elsősorban nem esztétikai okfejtéseit tartom figyelemre érdemesnek. Fontosabbnak, megejtőbbnek azok a részletek tűnnek számomra, ahol Sklovszkij, a megszülető és megizmosodó fiatal szovjet filmművészet egyik korai bábája – látszólag fecsegő öregember módjára – anekdotákat mesél el. A szikár tudományos önfegyelmet ezeken az oldalakon semmivé foszlatja a szemtanú megejtő szubjektivizmusa: a klasszikus, korai szovjet filmművészet gránittalapzaton magasodó hősei itt, ezekben a történetekben igazi, hús-vér emberekként jelennek meg, s kerülnek közel a mai olvasóhoz, nézőhöz. Az a fiatal építészhallgató, a színházi díszlettervező és rendező például, aki két, pokolian sikertelen próbafölvétel után is mindenki számára vitathatatlanul a nagy tehetség jegyeit mutatta, akiből később Eizenstein lett, akinek Mexico-filmjét kíméletlenül szétszabdalták a pénzéhes producerek s aki egyedül, forgatókönyvírás közben, elhagyatva halt meg. Vagy a mindig fiatalnak látszó, a betegségére fittyet hányó Pudovkin, aki egy teniszbajnokkal teniszezve kapott végzetes infarktust. Vagy a nevezetes Csapajev-filmet készítő Vasziljev-”testvérek”, akik filmgyári vágóként a nevezetes montázstechnikán fölnőve rendezték meg, váratlanul s mindenki meglepetésére, a szovjet filmművészet máig klasszikus alkotását. S a városok: a még Pityerként emlegetett későbbi Leningrád, ahol nyulakat legeltetnek az Urickij-téren, ahol a futuristák ragasztgatták ki plakátjaikat, s Blok tartott előadást Lear királyról a színházban, ahol az Ermitázs előtt „gorodkit” játszottak, s ahol – az excentricitás jegyében – cirkuszi elemekkel tarkítva hozták létre Lev Tolsztoj Az első pálinka-főzőjéböl készült színielőadást. Vagy Moszkva, a forradalom Moszkvája, ahol a mindig elegánsan öltözött Pudovkin lakásában alig voltak bútorok, ahol a metró építéséhez lerombolt Kitajgorod egyik bástyájából – A Jégmezők lovagja forgatásához később felhasznált – háromszáz éve befalazott bojárruhák és csizmák kerültek elő, ahol Eizenstein lakásának ablaka a még Rettegett Iván által ültetett cseresznyéskertekre nézett.
Pótolhatatlan értékű kortörténeti forrásmunka ez, a korai szovjet filmművészet hétköznapjainak megejtő kézikönyve. Még akkor is, ha esztétikai fejtegetéseinél mélyebbeket, elemzőbbeket, alaposabbakat forgathattunk már magyar nyelven korábban is.
Viktor Sklovszkij: Filmközelben. Gondolat – MOKÉP kiadása, Bp. 1987.– 264 old.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5019 |
