Csepeli György
Dublőrök éjszakája címmel befejezte új filmjének forgatását Bacsó Péter. Főszereplők: Bodrogi Gyula, Udvaros Dorottya, Igó Éva, Kiss Erika. Operatőr: Andor Tamás.
– Aki önt érti, az filmjeit is érteni fogja?
– Nem vagyok az elvonatkoztatások embere. Elvontságok, lilaságok nem érdekelnek. Elméleteket sem gyártok. Nem hiszem, hogy korszakos filmrendező lennék a szónak abban az értelmében, hogy megteremtettem volna egy képi nyelvet, egy jelrendszert, mely csak az enyém volna, védjegy, melyről mindenkinek én jutok eszébe. Vállalom az eklekticizmus vádját, minden filmem külön eset. Nekem elég, ha a közönség ért és szeret. Az én problémáim konkrétak. Minden filmemhez meg kell találnom a megfelelő nyelvezetet. Voltaképp filmjeim ötletei is maguktól jönnek. Persze azután sokat dolgozom azért, hogy az ötletből film is legyen. Filmjeimmel hatni akarok a közönségre, azért csinálok filmeket, hogy az emberek megnézzék azokat. Nem rám kíváncsiak: önmagukat akarják látni. A zsöllye nem gondolkodószék, ha Chaplin benneragad a forgóajtóban, azon Lukács György is csak nevet.
– Csak?
– Látja, itt vagyunk máris a lényegnél. Számomra a humor az a kulcs, mely oda nyit, ahová mások elméletek, önkifejezés, gyötrő unalom árán kandikálnak be, közönséggel, vagy anélkül, számukra egyre megy. Nekem a humor világnézet, filozófia, érték, információ, és sorolhatnám még a naprakész nagyképű zsargon divatszavait arról, hogy mi van a Világban, az Emberben, s mi bolygatja az Egyensúlyt. Szerintem nevetve nem lehet hazudni.
– Akkor csiklandozzon meg!
– Van a nevetésnek, a jókedvnek egy fiziológiai fajtája, mely éppúgy jelentkezik az emberen, mint a csengő szavára Pavlov kutyája száján a nyál. Ez nem humorhatás. A szórakoztatás nem bűn, szórakozni nagyszerű, de csak technika. Persze nagyon jól tudom, hogy mikor nevet, mikor komorul el a közönség. A humoros hatások gépezetét jól ismerem, s nem szégyenlem a gépezetet használni. Szeretek beülni a moziba, amikor figyelem, hogy mikor jön a nevetés, mikor vernek szaporábban a szívek. Ha egyszer valaki kifizeti a mozijegyet, joga van nevetni. De amikor humorról beszélek, nem a technikára gondolok.
– Talán a tragikumra gondol?
– Nagyon is komoly dolgokról lesz szó. Talán emlékszik a Te rongyos életre, erre a legalábbis nekem legkedvesebb filmemre, melyben volt ugyan móka és kacagás, de benne volt a kor szörnyűsége is.
– Maradjunk akkor a tragikomikum esztétikájánál.
– Elhiteti, mennyire megszenvedtem azért az atmoszféráért. Biztos látta a Tegnapelőttet, melyben nem volt vicc, tele volt saját életem elemeivel, megcsalatásával, bűntudatával.
– Pici optimizmussal a végén...
– Jogom van optimistának lenni, bár ma már kevésbé vagyok az, mint éppen akkor, azokban az ötvenes években, hol zsarnokság volt, ott zsarnokság volt.
– És ön nem volt zsarnok?
– Mindenki valaki zsarnoka volt, aki részt vállalt a közéletben. Én évekig a süllyesztőben voltam, mert megbukott az Úttörők című filmem.
– Megbukott? Tudomásom szerint be sem mutatták.
– Akkoriban, mire bemutattak egy filmet, az már annyira átalakult, hogy teljesen mindegy volt, megbukik-e vagy sem. Az még MOZI volt, ahova az emberek jártak, s nem az Üzenetre, a Rendező Világára, a Nagy Titokra voltak kíváncsiak, hanem egyszerűen élvezték a vetítést és kéjesen megborzongtak a képek fekete-fehér villódzásának láttán, szóval az Úttörők zártkörű vetítésen bukott meg.
– Talán úttörőknek mutatták be előzetesen afféle tesztként?
– Hová gondol! Az úttörők be sem tehették a lábukat a nekik és a róluk készített film vetítésére. Az úttörővezetők döntöttek úgy, hogy a film bemutathatatlan.
– Csak nem Allen Dulles súgott a forgatáson?
– A legőszintébb szocialista hittel eltelve készítettük el a forgatókönyvet, s forgattuk le a filmet Makk Károllyal. Azt akartuk megmutatni, hogy a vásott, romlott és vad utcagyerekek miként találnak rá az úttörőélet helyes útjára, hogyan lesz belőlük úttörő, a Magyar Népköztársaság hű gyermeke, a párt rendíthetetlen kis katonája.
– És mi volt ebben a szüzsében, ami nem tetszhetett a magasságnak?
– Csak annyi, hogy a forgatás hevében elfeledkeztünk arról, hogy az utcagyerekeket ellenszenvesre instruáljuk. Ők csak éltek, utcagyerekeskedtek, s mint akkoriban mondani volt szokás, objektíve szimpatikussá váltak, míg az úttörők éppen ellenkezőleg. Fegyelmezettségük, militarizmusuk, elviselhetetlen stréberségük és rendíthetetlenségük maga volt a dögunalom, így hát ellenszenvessé váltak, hiába volt övék a jövő, hiába bírták a párt és a nép bizalmát.
– A realizmus diadala?
– Bár jólesik az utalás, mégis el kell hessegessem magamtól. Ugyanis tárgyilagosan el kell ismernem, hogy végsősoron nem a film önmagában döntötte el a sorsomat. A filmet át lehetett volna vágni, újra le lehetett volna forgatni. A filmeket akkoriban még nem tekintették olyan öntörvényű alkotásoknak, melyekből sem elvenni, de hozzájuk tenni sem szabad szemernyit.
– Ez a felfogás kétségtelenül idegen lehetett Révai József esztétikai gyakorlatától.
– A filmet elvitték a Belügyminisztériumba, s nyoma veszett.
– Még mindig jobb, mintha önt és Makkot is vele vitték volna.
– Mi csak gyalogok voltunk egy sakktáblán, ahol Révai és Hont játszott. Hont Ferenc volt a főnökünk a Főiskolán, ő juttatott bennünket ahhoz a lehetőséghez, hogy az Úttörőket leforgassuk, de mire a film elkészült, Hont kikészült. S mint a fáraók korában a rabszolgákat, bennünket, Hont „különítményét”, vele temettek el. Meg kell mondjam, így utólag visszagondolva, nem is bánom azt a kis kényszerszünetet. Ez volt az első immunizáló élmény, mely megmentett attól, hogy vakon elhiggyek mindent, amit akkoriban tanácsos volt azért elhinni.
– Voltak tehát kételyei?
– Az egészet elhittem, a részleteket nem. Semmi kivetnivalót nem látok ma sem abban, hogy a világ két nagy erő – az imperializmus és a szocializmus – küzdőterének tűnt, ahol az én helyem a szocializmus táborában volt, s innen nézve logikus volt a fegyelem, a hit és a tekintély vállalása. Révai például, akivel többször volt dolgom, lehengerlőén okos volt, nem tudott nem imponálni nekem. Ült a vetítőben, talán a filmet sem nézte, miközben áradt belőle a gúny, a szitok, a bírálat. Amit mondott, az ellen nem volt apelláta.
Emlékszem, a Szabónét forgattuk, melynek előkészítéseképpen kimentem a Ganz Gyárba „tanulmányozni” a munkásasszonyokat. Tapasztalataimat azután hasznosította a rendező, Máriássy Félix a film forgatásán is. Révai megnézte a filmet, s éktelen haragra gerjedt a fáradt, lestrapált, robotba belefáradt munkásasszonyok láttán. Naturalista hülyeségnek nevezte a látottakat, és nyomban utasított pótfelvételekre és az átvágásra.
– Mikor történt az ön comebackje?
– Az első (mert volt egy második is, 1956 után) 1952-ben történt, amikor én lettem Kovács András helyettese a filmdramaturgián. Sokat dolgoztunk, jó közösség alakult ki, igyekeztünk elindítani egy új rendező nemzedéket.
– Újabb repedések?
– 1953-ban a Karolina úti pártiskolára kerültem. Mindjárt nem tudtam megemészteni, hogy az iskola igazgatóhelyettese – ma kitűnő történész – alig köszönt nekem az udvaron, pedig néhány éve együtt dolgoztunk az Ifjúságnál, a MADISZ lapjánál. Bár kétségtelenül olyan figura voltam azon az iskolán, aki irritálta a környezetét. A tananyag elképesztően együgyű volt, az előadók gépies monotómiával fújták a brosúrákról öszszeollózott szöveget. Nekem semmi keresnivalóm nem volt ezen az iskolán. Először életem során megvilágosodott előttem, hogy az a fajta ideologikum és politikum, mely 1953-ra a maga barokkos pompájában teljesen kifejlődött, nemcsak velejéig hazug, hanem ráadásul bárgyú és értelmetlen is.
– Iskolatársai is hasonló álláspontra jutottak?
– Nem, dehogy. De az ő esetükben azt is számításba kell venni, hogy egzisztenciájuk, jövőjük fügött attól, hogy mindent elhiggyenek és mindent betanuljanak, mivel funkcionáriusok voltak, akik ha eltértek a vonaltól, mehettek volna vissza földet túrni, követ törni vagy dolgozni a gyárba. Érdekük volt tehát, hogy higgyenek. Nekem meg állandó problémám volt, firkáltam vagy csak bámultam a plafont.
– Mi volt ebben a humoros?
– Nézze, éppen azt akarom megvilágítani magának, hogy én valahogyan alkatilag képtelen vagyok valamit csak komikusán vagy csak tragikusan felfogni. Ha valamiben lázadó és radikális vagyok, akkor ez az a sajátos kettős látásmód, mely nagyon sokakat idegesít és bosszant. Az emberek skatulyákban élnek és skatulyák szerint ítélnek. A ronda, sztálinista 50-es évek e sematikus látásmód szerint bűnökkel, vétkekkel, vérrel és verítékkel terhesek, ahol egy magát valamire tartó embernek bűnhődni, szenvedni, vezekelni illik.
– Szó ami szó, erre tényleg van elég alapja mindenkinek, aki akkor felnőttként élt.
– Ám e logika szerint a Szép, a Jó, az Igaz (több érték hirtelen nem jut eszembe) elleni árulás, ha emlékezni merünk arra, hogy ebben a korban voltunk fiatalok, ekkor szerettünk, hittünk a jövőben, a jóban. Ma mintha mindent csak a fonákjáról látnánk, míg akkor a színéről való látás volt a kívánatos. De én átéltem már akkor is mindkettőt, s ezt a kettősséget, a lét pokolba vezető mélységének és mennybe emelő magasságának egymástól elválaszthatatlan, sírásra, nevetésre egyaránt ingerlő két oldalának az egységét kívánom azokban a filmekben visszaadni, melyeket azzal vádolnak, hogy elviccelem bennük a történelmet. A tragikus filmek tragikuma egy idő után elporlik, legfeljebb szánakozást élünk át, mit sem értve meg az egykori rendezői szándékokból. Ezzel szemben a vígjátékok örökké élve maradnak: gondoljon Chaplinre, Lubitschra, de gondoljon Latabár 50-es évekbeli alakításaira. Azok ma már éppúgy a nemzeti kultúra részei, mint az Ember tragédiája.
– Ön is aláírta...?
– Igen, persze, én is aláírtam a Memorandumot, melyben a ma magyar értelmiség vezető szereplői azt követelték a kulturális kormánytól, hogy Madách művét bemutassák a Nemzeti Színházban.
– Ön is visszavonta?
– Igen, persze, én is visszavontam, pontosabban én is ott voltam abban a csoportban, ahol szóban közölték velünk a kívánalmat, hogy nekünk vissza kell vonnunk az aláírásunkat, de valójában sosem vontam vissza az aláírásomat.
– Hát igen, a kettősség úgy látszik nem annyira az ön sajátja, mint inkább a koré, melyben élt.
– Még a pártiskolára való bevonulásom alatt történt, hogy az 1953-as választások előkészítéseként kiküldtek Győr-Sopron megyébe választási agitátorként. Nem panaszkodhattam a fogadtatásra. Maga a megyei párttitkár instruált, megrendelt tőlem egy választási propagandaverset. A verset gyorsan megírtam, ugyanis akkoriban költőnek is számítottam. Nyolc soros strófákban zengtem meg épülő-szépülő világunk sikereit, egy éktelen hosszú vers sikeredett. A győri színház színészei elátkoztak, mivel nekik be kellett tanulniuk a verset, s a megye különböző helységeibe kiszállva, a választási gyűlések tagjai előtt el kellett kívülről mondaniuk sok-sok alkalommal. Mivel a verset repülőgépről röpcédulákra nyomva szétszórták az egész megye fölött, szövege meglehetősen ismert volt, nem hagyhattak ki belőle semmit.
Üvegházban éltem addig, ez hamar kiderült. A választási gyűlésekről szabályosan elkergettek a választók, hallani sem akartak többet az épülő-szépülő új világról, akkora volt bennük az elkeseredés. Egyszer éppen a megye első képviselőjelöltjével, Hegedűs Andrással iszkoltam el a választók elől, akik persze utóbb 99,99 százalékos arányban megválasztották jelöltjüknek.
– Errefelé csorogtak A tanú forrásai is, nem?
– A tanú nagyon sokféle forrásból eredt. A narancsfarmot azonban tényleg ekkor és ebben a megyében láttam.
– Nem félt attól, hogy összetörik az üvegház?
– Az 1953-as kormányprogram megbolygatta a pártiskolát. Élesen szembeállította egymással a dogmatikusokat és reformpártiakat. Számomra nem volt kétséges, hogy hova állok. Bűn nélküli szocializmust akartam.
– Hol van a bűn, az emberekben vagy a viszonyokban?
– Sosem késő félreállni.
– Nekem úgy tetszik, hogy ön viszont sosem állt félre, mindig a cselekvést választotta, amikor csak esélye volt rá a passzivitással szemben.
– Én nem mitizálom a cselekvést. Alapvetően nem hiszem, hogy más lennék, mint kedvenc hősöm, Pelikán, aki ideológiailag nem olyan képzett, hogy folyékonyán tudjon hazudni.
– Dehát a filmcsinálás cselekvés, nem?
– Nekem szenvedély, mámor, kábítószer. Szerencsém volt, hogy abbahagytam a filmírást, a dramaturgiai munkát. Hozzáteszem még, hogy én csapatember vagyok. Évek, évtizedek óta ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, ez olyan, mintha ugyanazon a hajón, ugyanazzal a legénységgel mindig más földrész fölfedezésére indulnánk el. Az én izgalmam átragad a többiekre, s az övék rám.
– Kolumbusszal is megesett, hogy Indiába indult, s Amerika lett belőle.
– Nem kell minden filmnek remekműnek lenni.
– Na és A tanú?
– Amikor A tanút megírtam, odaadtam Újhelyi Szilárdnak, az akkori főigazgatónak, aki elolvasta, és azt mondta, hogy neki nagyon tetszik, de az egy lehetetlen vállalkozás, feledjem el. Pár film volt mögöttem, köztük a Nyár a hegyen, mely első volt az ötvenes évekkel leszámoló filmek sorában. Nem tegnap kezdtem tehát. Váratlanul segítség érkezett azonban Rényi Péter személyében, aki elolvasta a forgatókönyvet, nagyon tetszett neki, s segítsége nyomán lehetővé vált a forgatás. Többször leállították a forgatást, átírtuk a könyvet. Végül az elkészült filmet átvágatták, jeleneteket kidobattak velem, másokat betetettek, így azután elkészült A tanú, ahogyan ma látható.
– Van talán egy másikTanú is?
– Nekem megvan az eredeti, ahogyan én szerettem volna látni. Az csak az enyém.
– Ki a film nyilvánosságra jutott verziójának alkotótársa ön mellett?
– Nem titok, hogy A tanú elkészítésének és engedélyezésének évtizednyi korában Aczél György volt a magyar kultúrpolitika vezető személyisége. Ő személyében a film támogatója volt, de mint politikus, nyilván foglya volt a viszonyoknak, melyek akkortájt meglehetősen ellene voltak annak a szellemiségnek és attitűdnek, melyet A tanú képviselt. A tanú bemutatásának története „lopakodó reformunk” története is egyben. Arra már nem volt ereje a szektás politikának, hogy A tanút nyom nélkül eltüntesse.
– Mint egykor az Úttörőket.
– Azt a filmet nem sajnálom, szemben A tanúval, melyért nagy kár lett volna. Eleinte csemegeként, különleges jutalomként játszották a filmet válogatott pártmunkásoknak, pikáns íznek szánták a száraz dogmatikus eszmefuttatásokba belefáradt értekezletek részvevőinek mulattatására. Aztán a film kópiája már-már rongyosra kopott, mikor először a Bányász moziban „életmű-sorozatom” részeként, később a Tinódi moziban, minden reklám és hivatalos hírverés nélkül nyilvánosan is elkezdték játszani. A film egy szerencsés véletlen folytán kijutott Cannes-ba is, mivel Aczélnak nem volt kifogása a nemzetközi kijutás ellen. A tanú története valójában külön film tárgya lehetne. Ma már azt a filmet a világon mindenütt játsszák, mindenütt értik és kedvelik.
– Túljutott-e az emberiség A Tanú világán?
– Mi mindenképpen. De vakság volna nem látni, hogy a zsarnokság, a rettegés, az értelmetlen pusztítás és gyilkolás, a borzalmakat megszépíteni és letagadni vágyó hazugság közel s távol virul a világban. Új filmemben egy képzeletbeli ország diktátorának halálát követően a diktátor dublőrei ellen folytatott hajtóvadászatot mutatom be. A hatalom örököse a diktátor felesége, akinek nincs szüksége a kínos kulisszatitkok tudóira. Titánia, ez a kitalált ország neve, elpusztítja tanúit, s ezért azoknak kell e lidérces országról beszélniük, akik még élnek és látnak.
– Tulajdonképpen hol található ez a Titánia, bennünk vagy kívülünk?
– Bár a film alapján senkinek sem lehet kétsége Titánia tér- és idő-koordinátáiról, a titániai világ konstansai sajnos messze túlmutatnak azon a kéttucatmilliónyi szerencsétlenen, akik megszállott zsarnokuk lélek- és testtipró hatalmát kénytelenek nap mint nap elszenvedni. A zsarnokság mindig ugrani kész, azonnal kivirul, mihelyt az emberek menekülni kezdenek önnön szabadságuk elől, s félni kezdenek. Ha Titánia bennünk van, akkor azok az erők is bennünk vannak, melyek segítségével e szörnyeteget megzabolázhatjuk, iszonyatát komikumba oltva józan ésszel analizálhatjuk. A zsarnok mindig halálkomoly, s ha minden ellenségét is képes kiirtani, az egész társadalmat képes rabigába hajtani, minden gondolatot képes száműzni, egyvalamire nem képes: hogy komolyan vegyük. Ránézünk, és nevethetnékünk támad. Bár őt a nevetségesség (sajnos) fizikai létében el nem pusztítja, a bennünk élő zsarnokot bizonyosan megöli. Aki magán tud nevetni, abból zsarnok már nem lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5002 |
