Filmvilág

Nemzedéki vallomás Kósa ferenc filmjéről

A gyengék ereje

Igazi művész csak elhivatott ember lehet, aki József Attilával vallja, hogy „Világizzása hőmérsékletem”, s a nemzeti sorskérdésekkel szembenézve a széttört konszenzus helyébe új nemzeti konszenzust képes sugallni. Kósa Ferenc filmje, A másik ember művészi elhivatottság és nemzeti-népi elkötelezettség ilyen krédója és egyben magának az elhivatott embernek, a kétrészes film kétszeres főhősének apoteózisa. A lezáratlanul bennünk kavargó múlt és a szorongva várt jövő új világában csak saját múltunkba, történelmünkbe kapaszkodhatunk a nagy bizonytalanságok idején, meg kell találnunk a történelmileg kialakult nemzeti közös nevezőt ahhoz, hogy a nemzeti megmaradás, netán felemelkedés útján elindulhassunk – ezt üzeni Kósa filmje.

A történelem a személyes életutak sokaságából fonódik össze, mindnyájan szereplői vagyunk, de egyesekben izzik, másokban csak pislákol a történelem lángja. Bojtár Antal, az apa és a fia a világizzás lángját hordozzák magukban, s ezért generációkat képviselnek, sőt a nemzeti sorsot hordozzák.

Jól megtalált hősök, nemzedékeik képviselői, akik mégsem elvont alakok, hanem bennünk élnek, közöttünk járnak, vagy éppen emlékezetünkben lakoznak. Én vagyok ifjú Bojtár Antal, aki ezeket a sorokat írom, s idősebb Bojtár Antal nekem is az apám. Nem tudok és nem is akarok személyes sorsuktól elszakadni, hiszen az én nemzedékem tanúvallomása ez a film, a nálam pusztán néhány évvel idősebb Kósa Ferenc „filozófiai önéletrajza”, felelősségteljes történelmi látomása.

Kósa filmje azonban nem enged bennünket sem belefeledkezni a konkrét történések zárt világába, pedig mi tényleg szívszorongva vártuk vissza apánkat a frontról, és valóban filozófia-történelem szakosok voltunk a Bölcsészkaron, több személyes közünk a két Bojtár Antalhoz már nem is lehetne. De a film sodrása olyan erős, hogy nem hagy bennünket megállni a történelem és a politika két nagy fejezetének, 1944-nek és 1956-nak személyes közvetlenségénél, olcsó kis általánosításoknál vagy politizálgatásoknál, az „én így láttam” lapos partikularitásánál. Megmutatja a művészet igazi hatalmát, ellenállhatatlanul sodor és ragad magával tovább, a mélyebb értelmezés, a teljes világkép, a történelmünkkel való mély, emberi szembenézés felé. Üldözöttek vagyunk a saját történelmünkben, de Kósa Ferenc nem enged minket, úgymond az üldözöttek ősi logikája szerint, a „legközelebbi erdőbe” menekülni és önmagunk elől is elrejtőzni. Szembesít bennünket a magyar sorstragédia összes kérdéseivel, az ölni és megöletni, a vesztesek és győztesek igazsága, a szocializmus és demokrácia dilemmáival, ránkkényszerített ellentéteivel, amelyben nem választani kell, hanem elutasítani az egész eddigi kényszerpályát.

Ifjabb Bojtár Antal nemcsak átéli, meg is vitatja velünk ezt a körülöttünk kavargó világot, a közép-európai abszurditást, amely számunkra élő, mindennapi realitás. Sorsa az egyik választ példázza, barátaié pedig a benne lakó másik emberét, akivel ő voltaképp egy személy. A film értelme, üzenete nem a csőlátásban feltáruló abszolút igazság, hanem a mások megértésében rejlő sokoldalú, többértelmű igazság. Bojtár Antal sorsa annyiban is súlyosabb és sokatmondóbb azonban a többiekénél, hogy az egész történelmünk nyitott, fájó sebét képviseli, a temetve és temetetlen holtakat. Azt jelképezi, hogy míg nem adunk számot magunknak tiszta beszéddel a múltról, addig nem is nézhetünk szembe magunkkal igazán, mert a tükörben úgy jelenünk meg, mint nagyapjának arca: egy nagy, tragikus törés éles körvonalaival.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... Talán az is nemzedéki élmény, hogy József Attilában mondom el Kósa Ferenc filmjét. De ezt is a film tette velem, képsorai József Attila verssorait idézték fel bennem, sőt, mi több, tanulmányait Marxról, Hegelről és a másik emberről. Remélem, mások is így lesznek vele, hiszen a másik emberrel való kommunikálás, a másik ember megszólítása fő eszközének a filmben azt érzem, hogy előhívja belőlünk a magyar nemzeti kultúra közös nyelvét, a magyar klasszikus költészet színe-javát. Elkezdenek a film képsorai peregni, s ettől kezdve a költészet képi világába érkezünk, „minden emberi mű /értelme ezért zúg mibennünk/ mint a mélyhegedű.” Bennem a „vér és arany” adys világában pergett le a II. világháború magyar tragédiája, radnótis hangulatokkal, s még mielőtt a második részben felhangzott volna a filmben is a Himnusz és a Szózat sokszólamú orgonája, már 1944 sorsfordító világa is csak soraikban volt és maradt összegezhető számomra, a „megfogyva bár, de törve nem” s a „bújt az üldözött és felé kard nyúlt barlangjába” történelmi víziójában.

A klasszikus költészet nyelve és gondolatvilága lényegi mozzanat Kósa filmjében. Erről a Himnusz eléneklésének egy jellegzetes mozzanata is tanúskodik 1956 októberének felidézésében, amikor a Himnuszt énekelve mindenki megáll a nemzetnek való tiszteletadás pillanataiban, s szünetel a harc és a konfrontáció, így állít meg bennünket maga a film is, amikor pokoljárásra invitál, katarzist, megújulást kínálva a magyar sorstragédiák bemutatásával és a közös nemzeti múltra emlékeztet a mai napok maghasonlottságában. A klasszikus költészet és legfőbb mondandója, a haza és haladás, a nemzeti megmaradás és felemelkedés az a közös nyelv, amely minden nemzedékben a dialógus kiindulópontja lehet: nemzeti politikai kultúránk „génjei” ezek, amelyeket mindnyájan öröklünk és hívó szavának engedelmeskedünk.A kontraszt a magyarság közös sorsa és a percemberkék dáridója között a filmben persze óriási. Tombol az erőszak, az értelmetlenségig felfokozott kegyetlenkedés, a tehetetlen indulatokba és a rossz tagadások világába való belekergetés. A „lángoktól ölelt kicsiny ország” a nemzet megosztottságának és a lebírhatatlan külső erők ránknehezedésének állandó történelmi színpada. Nincs és nem is lehet könnyű megoldás, a film nem is kínál ilyet, akkor sem, ha ezerszer is a konszenzust, a megbékélést keresi a nagy nemzeti tragédiák idején. A Himnuszt énekelve nem mehetünk végig a múltunk aknamezőin vesztesek, halottak és feltámadt gyűlölködések nélkül. A konszenzust megtalálni sokkal nehezebb, de az út csak a magunkkal való történelmi szembenézésen keresztül vezet. Ám a vágóhídra terelt kis nemzetek és a kis emberek, az ölni vagy öletni logikájában beszorított emberi sorsok 1944-es látomása maga is túlmutat a magyarság megmaradásának közvetlenül szorongató kérdéskörén, abban az irányban, hogy lehet-e a magyar sorsban a többi kis népekével valami közöset találni, így lesz a magyarból emberi sorstragédia, az ökölbe szorítottból kinyújtott kéz a másik ember felé.

Kósa Ferenc filmje nem lehetne igazán a filmes nemzeti eposz nagy kísérlete avagy két nemzedék történelmi ihletésű balladája sem, ha nem lenne egyúttal a másik ember filozófiája is, hiszen ez Kósa válasza a történelemre: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” József Attila-i logikája szerint. Amíg csak azt látjuk, hogy a másik ember és a másik nép velünk szemben van mint ellenség, addig ellenállhatatlanul fölülkerekedik az ölni – vagy – öletni mentalitása, amelyet isősebb és ifjabb Bojtár Antal elutasít. Addig nem tudjuk rendezni közös dolgainkat sem, míg nem ébredünk rá, hogy a másik ember és a másik nép is bennünk van, a közös sorsban, s hogy a közös konfliktus legalább annyira összeköt, mint szétválaszt bennünket.

Kósa-évtizedek óta keresi ezt a másik embert. A lehetőségekkel terhes, eltékozolt hatvanas évek öröksége ez. Mi, akik az ötvenes és hatvanas évek fordulóján eszméltünk a világra, mindnyájan filozófusok vagyunk. Ugyanazt olvastuk, ugyanazon tépelődtünk és a vitatkoztunk egymással: Kafka és a fiatal Marx felfedezése, az 1968-as reformok magyar reményei és nyugati diákmozgalmai. Keltető, tavaszias időszak volt ez, csalóka és csodálatos a visszatérő fagyos tél előtt, amit se elfelejteni, se folytatni nem lehetett. Hegel sorai jártak a fejünkben az ember(iség) kiképződéséről saját történelmében, a fiatal Marx antropológiája hozott lázba bennünket az embernek a másik ember iránti szükségletéről, s Lukácsot hallgattuk, amint a marxizmus reneszánszáról beszélt. A másik emberről szóló hosszú hallgatást most Kósa törte meg, s olyan jó volna tudni, hogy mit jelent ez a mai huszonéveseknek, hiszen végül is nekik szól ez az üzenet a tegnapi fiatalok próbatételéről és mai keserűségéről.

Ma is gyakran felteszem magamnak a kérdést, de ha kikerülném, mások is nekem szegezik: miért írtunk és miért nem írtunk filozófiát? A kor szellemi kvintesszenciáját, feltáruló lényegét megragadni csak szerencsés pillanatokban lehet. De ahol a filozófus elnémul, a művész ékesen szóló lehet, mondandója mélyebbről jön és nagyobb az eszköztára, mint az értekező próza. A filozófia határainak kitágítása a népélet és a nemzeti múlt szókincse felé – ez Kósa filmjének mélyebb tanulsága, amely a másik ember történelmi eseményjátékát filozófiává emeli és nemesíti. Arcokban és öltözetekben, mint a hallgatásukban is beszédes arcokon és megjelenésükben, hagyományaikat hordozó alakokban, a puszták népében vagy az egyetemi ifjúságban, éles összecsapásokban és mély hallgatásokban filozófiai tézisek fogalmazódnak meg.

De ezek a tézisek nem a filozófusok értelmezésére várnak, hanem az átlagos nézőt szólítják meg, a filozófus kortárs csak nyugtázza eredetüket, távolra kanyargó előzményeiket a másik ember buddhista belátásáig, az erőszakmentesség modern apostolaiig Gandhi és Martin Luther King személyében, s onnan tovább napjainkig, át az új emberi viselkedésnek a horizonton feltűnő kontinenséig. A film legkeményebb kérdése azonban az, hogy vállalhatjuk-e a legszebb és legbecsületesebb naiv utópiánkat? A Bojtár Antalok igazsága nemes és emelkedett, de veszélyes is. A realitás a mindenkori győztesek igazságán alapul, akik fáradhatatlanul újraírták a történelmet, mint a hozzájuk vezető történetet. A vesztesek igazsága csak a szélben kavargó por és hamu, az országok győztesei határokat szabnak, a népek győztesei akasztanak, s kevesen vagyunk már magyarnak megmaradva ahhoz, hogy az erőszak logikáját elutasítva, örök vesztesek legyünk. A másik emberek, barátok és hitestársak ellenérvei ezek, s az érvek és ellenérvek csatájában nagyon nehéz ítélkeznünk. Talán nem is ez a dolgunk, de azt nem feledhetjük, hogy a Bojtár Antalok vállalták és saját sorsukként élték meg elveiket és érveiket.

De győzhet-e a gyengék ereje? S ha győzhet, amint reméljük, még megérjük-e? Messze még ez a jövő, az egyéni életek és az emberi történelem perspektívájában, így válaszol maga a film a saját nyugtalanító kérdéseire. Egy kis nép történetében gyakori az a dilemma, hogy az erőszak vállalása is, elutasítása is, egyaránt eleve kudarcra van ítélve, s a cselekvés bátorságát eltorzítja a kényszerpályák és zsákutcás megoldások előre meghatározott egyirányúsága. A film mégsem az így is, úgy is kudarcának tehetetlenségét sugallja, hanem a megmaradás eszméjét ábrázolja, s a vesztesek igazságának bemutatása maga is a gyengék erejének bizonyítéka. Az a legszegényebb, aki nem a kenyerét, hanem nemzeti történelmét és kultúráját veszíti el, s az az igazán erős, aki a kis népek és nemzetiségek megpróbáltatása idején is megőrzi önmagát. Nagy szavak ezek, de a történelmi sorsfordulók idején nem lehet kis szavakkal beérni. Mindnyájunknak történelemből és filozófiából kell vizsgáznunk és Kósa filmje ezen a vizsgán való helytállásra készít fel bennünket. Csak a szigorú történelmi önvizsgálat teremthet: el a múltunkban kísértő temetetlen holtakat, le-zárulatlan problémákat, eltagadott szégyeneket és hozhatja felszínre a vállalható történelmet, mint az új nemzeti konszenzus alapját.

Inkább személyes vallomás és tanúságtevés ez az írás, mint igazi „filozófiai” és „történelmi” elemzés, de a film is erre inspirál, személyesen szólít meg bennünket, s az értékelő számvetés úgyis csak töredékét tudja megragadni a film gazdag eszmevilágának. Talán azt a gondolatot hagyja velünk a legerősebben és legmélyebben, megint csak József Attilával szólva, hogy a szívünkben és eszünkben kavargó történelem a múltnak még és már adósa „szelíd jövővel – mai magyarok!”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 04-05. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5000