Turcsányi Sándor
Az utolsó film az NDK-ból. Immár a második. (Az első a Betörés volt.) S minthogy az egymásra találás boldog napjaiban meglehetős üzem volt Babelsbergben (épp nyolc mozi forgott), hat utolsóra még biztos számíthatunk.
A dögrováson levő masztodon bűzétől fölébresztett alattvalói merészség a nyolcvanas évek végére politikán túli tájakon is igaz szóért kiáltott. S számos esetben meghallgatásra talált. Itt is: egy film a homoszexuálisokról, melyből megtudhatjuk... mit is? Hát hogy nem könnyű, meg hogy azok is emberek... és érzéseik vannak, sőt, van köztük, aki zsidó, aki kommunista (volt)... és különben is, helyzetük van. Nekünk pedig melegünk, hiszen Fassbinder Querele-je és Jarmantól A kert a filmművészet csúcsaihoz szokott magyar mozilátogatónak is meghatározó élménye. E filmek itten lebegnek mindjárt fölöttünk, bennük minden olyan magasztos, hőseink megfeszíttetnek, istenné emelkednek, másokra és magukra ismernek, gyűrűk és kések villognak, suhog a sok korbács. Itt nem. Berlini barátaik a földön járnak, komolyak, mint egy gyomormosás. Sikerül-e a hőseinknek eljutni a társadalmi felelősség mégoly valóságos és (moziban) mégoly lapos, mégoly érdektelen kérdéséig? Nem is kérdés. Mi pedig – hála Bacsónak, Spike Lee-nek és másoknak – elég rég tudjuk, hogy egy film nem mindig attól jó, amiről szól.
A sült realizmus dögunalmas dáridóján még a csókolózó fiúk sem tudnak segíteni. Viszont a női főszereplő szépségét fölötte stílustalan volna dicsérni. Így hát búcsúnk könnytelen. Viszlát, DDR-Fabrikat! Kétütemű filmeket azért még láthatunk bőséggel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=500 |
