Schubert Gusztáv
A másik: én vagyok. Ha őt bántom, magamat bántom. Ha őt cserbenhagyom, magamat hagyom cserben.
Ez a kulcs, amely Kósa Ferenc legújabb, a vállalás fontosságát és nehézségét tekintve csak a Tízezer naphoz fogható filmjét nyitja. Bölcs és nemes gondolat, amely kilépve a költészetből és a filozófiából, egyszer talán majd a társadalomtudománynak is alapelvévé válhat, olyan realista szociológiát teremtve, amely végre észreveszi, hogy a társadalom nem kartotékolható jelenségek kusza halmaza, hanem az az eleven áramlás, ami az én és a többiek, a többiek és az én között lüktet. Akkor azt is megértheti majd, hogy a „társadalmi válság” nem más, mint ennek az éltető vérkeringésnek a betegsége, akadozása.
A másik: én vagyok. Ez a gondolat vezérlő csillaga lehet annak, aki a leépülés kórtanát tanulmányozza. Kósa mióta a Tízezer nap szépítés nélkül elbeszélt, keserves üdvtörténetét megformálta, a múltba fordulva is a vészterhes előjelekre figyel. Okkal. Világunkat mindinkább elönti a szenny. Az öncélú agresszivitás, a vak önzés dühe mind jobban eluralkodik rajtunk, a másik ember legfeljebb mint félresöprendő akadály vétetik figyelembe. Kósa filmjeiben minduntalan felbukkannak ennek a dúvad-mentalitásnak a képviselői. Nem is annyira azok borzasztják el, akik életüket féltve vagy érdektől vezetve gyilkolnak (akár a Hószakadában Csorba Márton) vagy lesznek árulóvá (akár ebben a filmben a szelíd lelkű Torda), mint inkább azok, akik „önként, kéjjel ölnek”. A Nincs idő óta minden Kósa-filmben főszerepet kap az erőszak apologétája, a ravasz és (legalábbis az öles ideológiájában) kiművelt gonosztevő: Babella, a vezéri hajlandóságú fegyőr, a Hószakadás filozófusból, pojácából, gyilkosból összegyúrt tisztecskéje, Rigó, a véres kezű kisvárosi rendőrfőnök és focidrukker, Viktor, a kölcsönös elrettentés nagyhatalmi eszméjének ferencvárosi rezidense, és most a „fajok” (értsd: nemzetek) élethalálharcáról elmélkedő nyilas hóhér, Réti testvér. Mintha valamennyien Leo Naphta osztálytársaiként szívták volna magukba a Stella Matutina titkos tanítását: „senki se tartóztassa kezét a vérontástól”.
Mélységes pesszimizmusra vallana, és meghamisítaná a való helyzetet, ha ezekben a filmekben nem akadna ellenfelük. Akár A varázshegyben, Kósa filmjeiben is párbaj folyik az erőszak és a szelídség, a megideologizált ösztön és az értelem között. Csakhogy ez alkalommal nem a latin temperamentumú Settembrini válaszol a kihívásra, nem ő reinkarnálódik a börtönben éhségsztrájkot folytató kommunisták (Nincs idő), az igazságkereső főszerkesztő (A mérkőzés), az új Guernicát sziklafalba véső szobrász-remete, a vérontástól eliszonyodott, sem ölni, sem ölettetni nem akaró két Bojtár, apa és fia alakjában, hanem az őskeresztény szentek. Alighanem abból a megfontolásból hogyha a rosszak rosszabbak lettek, (Babella, Rigó, Viktor, Réti testvér ugyanis Naphtával ellentétben nem elégednek meg az erőszak dicséretével, hanem valóra váltják „filozófiájukat”, a töltött párbajpisztolyt pedig véletlenül sem fordítják maguk ellen), akkor a jóknak is jobbaknak kell lenniük, ha állni akarják a harcot. Ami A másik emberben annyit jelent, hogy nem szabad (sem erőszakkal, sem anélkül) ellenállni a gonosznak, mert akkor a jó és a rossz közötti különbség elmosódik.
Az önvédelemről való lemondást cselekvésnek hinni súlyos tévedés. A szelídség, az erőszakmentesség itt nem harci eszköz, mint Gandhinál, hanem öncél. Ebben a „mérkőzésben” az egyik fél, a szent, leengedett karral áll, szelídségével azonban csak a küzdelemnek vethet véget, a vérontásnak nem. Mindössze megkönnyíti a gyilkosok dolgát, a kettős célt: sem ölni, sem ölettetni, nem éri el. Ennek a magatartásnak csakis akkor volna értelme, ha láttára az erőszakosok magukba roskadnának, megundorodva förtelmes bűnüktől, maguk is eldobnák a fegyvert. Ami igazán mesebeli végkifejlet, de azért nem vitás, hogy ilyesfajta megtérés olykor megeshet. Napjainkban akár tömegesen is, hiszen a történelem tanúsága szerint mindig kitermelődnek az ellenmérgek. A léhaság nagy korszakait az önmegtartóztatás ideje szokta követni. A háborút a béke. Hogy aztán idővel (mert sohasem alakult úgy, hogy mindenki odaadja magát a rosszra vagy a jóra) megint forduljon a történelem kereke. Ifjabb Bojtár Antal történelem-filozófia szakos hallgató azonban nem kevesebbet szeretne (ha remélni nem is nagyon meri), mint azt, hogy egyszer és mindenkorra megszűnjön forogni... Hanem a kerék, míg emberek lesznek, forogni fog. A Szelídség sohasem győzedelmeskedhet az Erőszak fölött, de az sem fölötte, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a heroikus párviadal csak a költői képzeletben létezik. A rossz és a jó mindig testet ölt. Szerencsére Kósa nem allegóriát készített, hanem nagyon is valós politikai fenyegetésekre keres megoldást. Miképpen kerülhető el, hogy a kelet-európai népek nemzetiségi ellentéteik miatt fegyverrel essenek egymásnak? – veti föl az első, 1944 késő őszén játszódó történet (azaz, sajnálatos módon jobbára csak egy benne Észak-Erdélyről elhangzó beszélgetés). Mit kell tennünk, hogy megakadályozhassuk a testvérharcot, szegezi nekünk a kérdést a film második, 1956-os epizódja. (A triptichon harmadik szárnya, a legnagyobb távlatú tájkép „csata előtt”, az atomháború fenyegetésével szembenéző Guernica, már hat évvel ezelőtt elkészült.)
Politikai kríziseket csakis politikai eszközökkel lehet megoldani. Ezért bármilyen nemes gesztus is, hogy Kósa ahelyett, ami politikai ellenfeleket, népeket, világrendszereket elválaszt, azt hangsúlyozza, ami összeköt, a magyarságot, a kelet-európaiságot, az emberi fajhoz tartozást, pusztán ettől a szép igétől sorsunk még nem fordul jobbra. Persze, Kósa joggal hiheti, hogy a szelídség eszméjében nemcsak szükséges, de elégséges eszközt talált a válság megoldásához, hiszen politikai költészetünk, ha társadalmi földcsuszamlásaink okait firtatja, a törökdúlás óta abban a tévhitben él, hogy „bűneink miatt gyúlt harag” a magyarok Istenében. Ha a polgárháborúk oka a „testvérgyűlölési átok” (Berzsenyi), akkor valóban az erkölcsprédikáció a legjobb mód a harc elkerülésére. Akkor valóban nem ellenállni kell a gonosznak, hanem megtéríteni őt a szeretet igaz hitére. Csak hát az erőszakosok nem együgyűségből és megátalkodottságból pusztítanak, hanem, mert erejük (és így szabadságuk) van rá, hogy érdekeiket érvényesítsék. Ha valami csoda folytán mindannyian a Jóság zászlaja alá sereglenénk, a szentséges harmónia hamarosan megbomlana, mert amíg gazdálkodás lesz, addig az emberek érdekei ütközni fognak. Az a tisztaság és béke, amit A másik ember a leépüléssel szembeállít, túl van az emberi jellemen, a történelmen, az életen, csak akkor menne teljesedésbe, ha már egyikünk sem akarna és tenne többé semmit sem. Aki a testvérharcot el akarja kerülni, annak azokat az eszközöket kell keresnie, amelyek révén én és a másik ember, mi és a többiek között óhatatlanul felmerülő érdekellentétek vérontás nélkül feloldhatóak. Egy-nemzet belső békéje nem a néplélek állapotától, hanem attól függ, hogy az érdekegyeztetés technikái kiépültek-e. A középkorban még kötekedőnek és durvának ismert angolok nem ékesszavú prédikátoroknak köszönhetik mai hidegvérüket, hanem annak, hogy két véres polgárháborúban megtanulták, hogy a rend és a szabadság kényes egyensúlya megfelelő törvények és intézmények nélkül nem biztosítható. Mi nem voltunk ilyen tanulékonyak. Kataklizmáink nyomán jószerivel csak a békefohászaink lettek kétségbeesettebbek. Igaz, a Himnusz mindenkit megállít. De csak egy percre. Hogy aztán annál nekivadultabban vagdalkozzanak a szembenállók.
A sok bölcsességet görgető filmbéli hitvitákat hallgatva kevéssé érzékelhető, hogy ez az allegorizáló, moralizáló történelemszemlélet micsoda képtelenségekbe torkollhat. Annál inkább szembeötlő, amikor példázat formáját ölti. Erre igazából csak egyszer kerül sor, amikor az ifjabb Bojtár ruhát és ezzel sorsot cserél egy bujkáló ávóslegénnyel (merthogy az géppisztollyal kényszerítette erre). Később az ávóst államvédelmisek lövik le, mert felkelőnek nézik, az egyenruhás Antival pedig kis híján a felkelők végeznek. Ez a jelenet egy valódi történelmi filmben, ahol 1956 nem egy mai szorongás jelképe (miként – a belharctól nem annyira morális okokból, mint inkább reálpolitikusi mivolta miatt irtózó – Eötvös József regényében annak idején 1514), és nem is a jelen helyzettől inspirált, elvont erkölcsi disputák kulisszája volna, hanem a korabeli irányzatok dialógusa, ez a jelenet az lehetne, aminek Kósa feltehetően szánta, megrendítő pillanatkép a tolerancia szükségességéről. Akkor az ávós egyenruhából kibontakozhatna a „másik ember”, akit csak a körülmények kérlelhetetlen hatalma bujtatott egy zsarnoki rendszer mundérjába, aki éppen olyan kevéssé akar gyilkolni és legyilkoltatni, mint Bojtár Anti. Abban az elvont építményben azonban, amivé A másik ember az összeegyeztethetetlen rendezői szándékok erőterében formálódott, ez a történet egészen mást jelent. Nem egyedi esetként kell értenünk, hanem általános érvényű példabeszédként. Amely azt sugallja: lám, a ruha teszi az embert, nincsenek felkelők és ávósok, nincsenek áldozatok és bűnösök, csak magyarok, csak emberek vannak. A békevágy szent indulatában közös nevezőre kerül az erőszak minden formája, ebben a filmben nem tétetik különbség a zsarnokok által alkalmazott elnyomás és a forradalmi kényszer között, a gyilkos támadása és az áldozat védekezése között. Márpedig ez nemcsak kegyeletsértő (kétség nem férhet hozzá, hogy Kósa szándéka ellenére) azokkal szemben, akik Thermopülénél, Szigetvárnál, a Westerplattén utolsó csepp vérükig kitartottak az „értelmetlen” különbségtétel mellett, de alatta is marad annak az erkölcsiségnek, amelyet meghaladni igyekszik. A „másik ember” eszméje, a tolerancia ugyanis sohasem volt száműzve az európai kultúrából, sohasem volt a hősi ellenállás, a virtus föld alá kényszerített antitézise, sárkányölő Szent György óta együtt alkotta a példaadó erkölcsi hagyományt.
A másik emberhői természetesen nem derülhet ki, hogy a politikának ilyesfajta elmoralizálódása miféle ön- és közveszedelmeket idéz fel, hiszen a rendező maradéktalanul osztja tisztalelkű főhőseinek nézeteit. A két Bojtár, apa és fia, nem eszméikbe belebukó vagy általuk felmagasodó hősök (mint Dosztojevszkij eszményregényeinek szereplői), hanem szócsövek csupán, akik alkalmanként felmondják hitelveiket. Kósa ugyan élettörténetet képzel mögéjük, de ez a sors nem jellemükből fakad (ezért lesz igen gyakran kiagyalt): idősebb Bojtár Antal úgy él és hal meg, mint bármelyik más frontszolgálatos és (vélt vagy valódi) katonaszökevény; a fiával pedig olyasmi történik, ami 1956 októberében bárkivel megeshetett: barátnőjét, majd őt is, ávós orvlövész (vagy – mint azt a megbékélés eszméjétől áthatott rendezés sugallni igyekszik – a fékevesztett Történelem) elpusztítja.
Ezeknek a hősöknek magánéletük sincs. Nem mintha a rendező nem kerítene köréjük barátot, családot, szeretőt. Csakhogy bajtársuk, feleségük, kedvesük jelenlétében is magányosak. Ebben, a mégcsak nem is jelzett konfliktusban érhető tetten a végletes tisztaság másik veszedelme. Aki erre törekszik, nemcsak a társadalmat, de az emberi természetet is utópisztikusan gondolja el. Az ember ugyanis nem ördög, akinek angyallá kellene (lehetne) változnia. Kósa példaképnek állított hőseiből alapvető emberi értékek – gyöngédség, humor, fantázia, érzékiség – hiányoznak. Meglehet, ezek az emberek szentek, de cseppet sem szeretetre méltóak. És nem is szerelmesek, sem a nőkbe, sem az életbe, sem a „másik emberbe”. Hacsak az ötödik parancsolat igazába nem. De a bűntelenség még nem szeretet, nem visz közelebb a „másik emberhez”. A két Bojtár szentsége nem erény, hanem fogyatkozás. A keserves (hetedíziglen sújtó) tapasztalatok nem bölcsességet és jóságot szereztek nekik, hanem lelki megrokkanást.
Ezért van, hogy A másik emberben hosszasan megmutatott, sugárzóan szépnek szánt arcok némák. Nem emberarcok, hanem Krisztus- és Madonna-maszkok. Ha nem crédójukat szavalják, mondataik is üresen konganak. A környezet sem él, a Bojtár-tanya, akárha skanzenben járnánk (kivált mikor a táncházi muzsika is megszólal hozzá). A második rész szavalókórusokkal, zászlókkal, transzparensekkel zsúfolt gyászünnepélye pedig nem annyira az 56-os, mint inkább az iskolai megemlékezéseken szokásos „eseményeket” idézi. Mindez stilizációnak túl sok, realizmusnak túl kevés.
A másik ember hitelessé csak akkor válik, amikor a pusztulás rettenetét és gyalázatos groteszkségét érzékelteti. Amikor a vérvörös óriás nap felé vánszorgó bakákat, a „halálhörgés, siralom” közepette a fásultság nehéz leckéjét magoló nővérkét, a káoszból halott kisfiát és féltett biciklijét egyaránt menteni igyekvő férfit mutatja. Nem meglepő, hiszen a látlelet igaz, a történelem ideje „szörnyű idő”. Kósa éppencsak az okok feltárásában, és a gyógymódban téved. Csak hát ez, hogy filmjéből kölcsönözzek terminust, nemcsak a gyógyászatban, a művészetben is „életveszélyes pontatlanság”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4999 |
