Lázár István
Most, hogy a Styx vizén közülünk elhajózott, eszembe jutnak a csónakos temetkezések, ahol a koporsó nem más, mint testre szabott bárka. És ahol így tehát a halott talán nem is átkel egyik partról a másikra, az inneniről a túlvilágra, hanem hosszú, véget soha nem érő útra indul, az örök Vizeken...
Mester volt már, amikor megismertem. Miskolcon, az ottani rövidfilmfesztiválok egyikén voltunk együtt a zsűriben. Jómagam először feszengtem e szerepben, és roppant megnyugtató volt tudni közöttünk Őt elnökünkként: a senki által nem vitatott tekintélyt, Kossuth-díjával, nemzetközi rangjával. Főként persze a természetfilmek megítélésében figyeltünk a szavára, hatalmas anyag ismeretében születő véleményére. De a társadalmi témájú, az akkor még kevésbé divatos, ám fokozatosan előretörő szociografikus filmeket nézve ugyancsak orientálóak voltak higgadt, okos észrevételei.
A magyar értelmiség sajátosan megosztott. A humán műveltségűek között elég kevés akad, aki a természettudományokhoz konyítana, és nálunk szabad – ha némi öniróniával enyhítve is – büszkének lenni e hiányra. Többnyire az érdeklődés is hiányzik, legfőképpen pedig az ismeret. A természettudományos pályára lépők között viszont korántsem ritka a párhuzamos, folyamatos humán érdeklődés és tájékozódás. Ezt tapasztaltam nála is: nyitottságot nem csupán a természettudományok jó néhány ágazatában való elmélyülésre, hanem a művészetek és a társadalmi kérdések lehetőség szerinti nyomon követésére is.
Istenem, azok a régi miskolci kisfilmfesztiválok... Azt hiszem, a közönséget igazán nem sikerült bevonni – ámbár akadt időnként kirobbanó siker a délutáni-esti vetítéseken –; kevéssé tudtam, hogy is érzik magukat az „ítéletre” várók: a benevezett filmek alkotói, mert a zsűri szükségszerűen hajszolta magát, sűrítetten és feszítetten nézett és vitatkozott, és hárította az elhárítandó, szelíd „szempontokat”, és beavatkozási kísérleteket, továbbá reprezentált – miközben véletlenszerűen összeverődöttekből mindjobban holmi családdá ötvöződött, majd a fesztivál zárófogadása után vagy már részben előtte percek alatt ismét atomjaira esett szét.
Most érzem azonban, hogy a legbarátibb a hangulat alighanem abban az esztendőben alakult ki közöttünk, amikor Kollányi elnökölt. Minden kiélesedni kezdő és/vagy holtpontig jutott vitát, már-már keserűvé fordult hangulatot pillanatok alatt tudott enyhíteni, oldani, olykor még szinte meg se szólalva, hanem csak mosolyával.
Hogy itt, most a filmjeiről kellene inkább írnom? A szinte etalon értékűként számontartott Örök megújulás himnikus erejéről, vagy a Kati és a vadmacska néhol kétségkívül esetlen, mégis vagy éppen ezért oly megragadó bájáról (amelyet ráadásul éppen az általam szülőföldként is rajongva szeretett zempléni hegyekben forgatott)? És azokról a természettudományi kisfilmjeiről, amelyek némiképpen – hiszen nem léphetett ki önmagából – tanítóbácsisak is voltak: miközben a modern világképet közvetítették lenyűgözően, titokzatosan, a régi, klasszikus falusi néptanítók tudásból és mentalitásból ötvözött tartását és emberségét is felidézték.
Igen, egyéniségének ez volt egyik feszítő és megnyerő vonása: Kollányit én „régivágásúnak” láttam, a szó jeles értelmében: értékőrzőnek, ebben akár még konzervatívnak is; miközben a munkái során gyakran már nem is a mában, hanem a holnapban próbált gondolkodni, élni, filmezni. Régimódi volt még a mindennapi megbízhatósága, higgadt precizitása, ami filmes körben, mi tagadás, elég ritkaság, még az idősebbek között is. Ugyanakkor modern volt a toleranciája, persze, nem a hanyagsággal, a silány munkával, a mások megbízhatatlanságával – hanem az övétől eltérő véleményekkel szemben.
Jött azután a Noé bárkái... Talán nem vétek szokás és illem ellen túlságosan, ha életművének általános méltatása helyett inkább arról szólok, amiben tanú lehettem, együtt dolgozván Vele.
Tudni kell, hogy e filmjének elkészítését a Budapest Játékfilmstúdió tette lehetővé megrendelőként. Ahhoz tehát, hogy ezt az elég sok pénzt és időt igénylő, s a hagyományos természetrajzi ismeretterjesztő kategóriákon bizonyos mértékig kívül kerülő – felülemelkedő! – egész estés alkotását elkészíthesse, megszokott Könyves Kálmán körúti környezetéből ki kellett lépnie, és ez még akkor is igaz, ha alkotótársi gárdája jórészt vele tarthatott a vendégprodukcióban. Engem viszont, a legjobb tudásom szerint, a Noé bárkái kísérőszövegének írójául a stúdió delegált – a kezdeményezés nem az Övé volt. Akkoriban futott a televízióban Rácz Gábor–Balogh János A megsebzett bolygó című, nemzetközi kooperációban készült ökológiai sorozata. Ennek a szövegére figyelt föl Nemeskürty István (akkori) stúdióvezető, és mert hasonlót képzelt el az új Kollányi-filmhez, megtudakolta, hogy ennek végső megfogalmazása tőlem való.
Mindezt azért szükséges elmondanom, mert egy ilyen, kissé oktrojált együttműködés különleges próba is lehetett volna az idős, nagy tekintélyű Kollányi számára. Keserű lecke, hogy korlátozzák alkotói szuverenitását a teljes film fölött. Semmi jelét nem vettem észre, hogy így élte volna ezt meg. Ha ez netán mégis bántotta, énvelem, tapintatosan, nem éreztette.
(Nota bene, erős meggyőződésem: számos magyar film, különösen pedig nagyjátékfilm bukott bele abba, vagy veszített sokat erejéből, hogy rendezőink közül nem egy és nem kettő makacsul ragaszkodik az írás „gyönyörűségéhez”: maga írja az irodalmi forgatókönyvet, és ezen belül még az utolsó dialógot is. Akad persze a világ filmtörténetében, aki egyaránt jó kamerával és tollal. És a filmcsinálás hollywoodias elaprózása részspecialisták sokasága között is lehet hibás. Többnyire azonban, a játék- és az egyéb filmeknél egyaránt a kiegyensúlyozott csapatmunka ígér optimális eredményt – nem tagadva ezzel a rendezői primátus fontosságát.)
Összehozott „házasság” jött hát létre közöttünk, és én egy már majdnem készre vágott filmet megnézve, jókora paksaméta segédanyag, tartalmas beszélgetések és egy részletes-pontos snittlista háterével, Vele sűrűn konzultálva kezdtem munkához. Majd a félkész szöveget felvétel előtt aláolvastuk, még együtt finomítottuk.
S ekkor a kis vágószobában szüntelen összevitatkoztunk, olykor még a folyosóra is ki-kilépve, ott fel-alá járva, mert vitánk nem fért a vágó szűk légterébe. Ámde tettük mindezt egészen szívderítő hangulatban. Kitűnt ugyanis, hogy az akkor még a mainál sokkal kevésbé közismert és respektált ökológiai gondgubancaink megítélésének szinte minden ízében egyetértünk. Vitáink tárgya így, hogy a lényeget illetően teljesen és részenként is jórészt ugyanazt akarjuk mondani, gondunk ennek az „ugyanannak” a leghatásosabb kifejezése maradt, no meg persze a szó és a kép kellő, ritmikus illesztése. Utóbbi úgy, hogy érvényre jusson a maga fontos helyén a fiatal Darvas Ferenc által komponált, mindkettőnk szerint remekül sikerült zene is.
Hat év után idéztem föl ezt az időt. Mintha tegnap lett volna. És ugyanakkor iszonyú távol. Kapcsolatunk később sem szakadt meg teljesen. Utoljára Esztergom város valamely programja ügyében hívott föl, amelynek díszpolgára volt. De többször folytattunk másról is nyugodt, hosszas esti telefonbeszélgetést. Ekkor figyeltem meg igazán azt a belső biztonságot, amely oly ritka zaklatott korunkban. Kollányi életének, alkotói erejének szilárd belső és szilárd családi háttere volt, ezért is tudott idős fejjel is lépést tartani kora világképével, ezért is jellemezhette az emberi megismerést szolgáló filmjeit a tudományos megismerés és a művészi tükröztetés harmóniája.
Noé bárkái, az élővilág állandóan veszélyeztetett menedékei, s bennük tükröztetve a lét, az emberi élet sebezhetősége – ezekről, erről szólt a film, amely megajándékozott a Vele való munka gyönyörűségével. Kollányi bárkái: java filmjeinek sokasága. A film tünékeny maradandóságának ismeretében sem elveszett hajók ezek: önmagukban is, iskolateremtő értékeikben is aligha süllyednek el egyhamar archívumtemetőkben. És ha a színek lassan majd elhalványulnak, érdemes lesz alkalmazni a komputeres színkorrekciót. Mert hiába a tudomány haladása és a filmtechnika, a filmnyersanyag, az optikák és trükkberendezések tökéletesedése, főként ha ezeket nem rendeli alá a rendező az ihletnek és a gondolatnak. Kollányi természettudományok ihlette és filozofikus hátterű filmköltészetét sokáig érdemes lesz vetítővászonra és képernyőre vissza- és visszahozni. Mert megilleti őt a tanítómesteri rang, a Tanító és a Mester rangja egyaránt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/07 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4997 |
