Fáber András
Kiküldött munkatársunk beszámolója
„Konstantinápolyban, ebben a kozmopolita városban, ahol háborítatlan egyetértésben él egymás mellett négy népfaj – a török, az örmény, az arab és a görög – a legfeltűnőbb, mennyire igyekszik Törökország modernizálódni és európaivá válni” – írta a múlt század közepén Gérard de Nerval francia költő. Ugyanez a lázas igyekezet érződik 1988. niszán havában, amikor a szeles tavaszi estében kigyúlnak a Büyük Maksim és a Rujenuar mulató neonreklámjai, az utcát belengi a döner kebab illata, és soknemzetiségű vendégsereg igyekszik az isztambuli nemzetközi filmfesztivál vetítéseire. A mai török társadalom önismerete és legitimációja szempontjából oly fontos történelmi időszak, a húszas évek (a mai értelemben vett török köztársaság kezdeti időszaka, Musztafa Kemal hatalomra kerülése) a legnagyobb tömegbefolyásoló médium, a török televízió jóvoltából a fesztiválon is jelen van: vetítik a Tüzes napok című szuperprodukció négy része közül az egyiket, amely akár hollywoodi filmesek műhelyéből is kikerülhetett volna. És persze jelen van az erőszak és a nőemancipáció divatos témája, melyet több mai török filmrendező változó sikerrel visz vászonra – bár a török filmművészet sajátos hangja nem ez.
A fesztivál tizenegy szekciója közül az egyik – a mai török filmművészetet be mutató – viszonylagos halványságának fő oka az volt, hogy a világszerte legmar-kánsabbnak ismert alkotók többsége távol maradt. Erden Kiral zsűritag volt, Serif Gören a partvonalon (egy periférikus szekcióban) statisztált, Ali Özgentürk filmjét pedig betiltották.
Egyesek szerint az illedelmesen csordogáló nemzetközi filméletben szinte üdítőleg hat néha egy kis botrány. Ezzel a kétes értelmű szenzációval legutóbb Isztambul szolgált: a főkormányzó két beosztott rendőrtisztje öt filmet – részint vallási, részint erkölcsi okból – cenzurálni javasolt, majd, hogy ebbe sem a fesztivál rendezősége, sem pedig a felháborodott nyilatkozatot közzétevő zsűri nem egyezett bele, egyszerűen betiltotta az említett filmeket, köztük a meghívott Tengiz Abuladze Könyörgés című alkotását, valamint Özgentürk élesen társadalombíráló művét (A víz is ég). Utóbbit némi fondorlattal mégis bemutatták a helyi Francia Intézetben, melynek vetítőterme minden jel szerint területen kívülinek minősült.
Epizódok egy mai török rendező életéből – ezt az alcímet lehetne adni Özgentürk filmjének, mely már azzal a szokatlan fordulattal is meglepi a nézőt, hogy a főszereplője két nő (török felesége és európai barátnője) között őrlődik. Több emlékezetes jelenete van a filmnek, például, amikor a rendező bebörtönzött elvtársait látogatja, vagy amikor visszaemlékszik diákszínjátszói múltjára (barátaival Beckett Godot-ra várva című darabját adta elő, míg az avantgárdtól kissé ingerült hatóság véget nem vetett produkciójuknak), s bár nem erőssége a feszes szerkesztés, sem pedig a tempóérzék, feltehetőleg esélyes lehetett volna „az év legjobb török filmje” címért folyó versenyben, amely ilyenformán kissé irreálissá vált.
Nem volt teljes a hivatalos versenyfilmek mezőnye sem (innen egy svájci filmet zárt ki az egyenruhás beavatkozás, Beat Kuert Deshima című alkotását, melynek szintén egy filmrendező volt a főszereplője). Az Arany Tulipánt, a fesztivál fődíját bizonyára nem méltatlanul nyerte el a francia Jean-Charles Tacchella friss humorú műve, a Kocsizás előre, mely a háború utáni évek egy lelkes filmbarát társaságát viszi filmre, de az eredmény ez esetben sem mondható teljesen reálisnak.
Nem véletlen, hogy az eddig említett három film mindegyike filmesekről szól, a filmezés világából meríti témáját, az isztambuli nemzetközi filmfesztivál ugyanis – a rendezőség akaratából – úgynevezett tematikus fesztivál, ami azt jelenti, hogy eleve csak olyan filmek vehetnek részt rajta, amelyek valamilyen formában egy művészeti ág (idén az egyik szekcióban kimondottan a filmkészítés) belső problémáit ábrázolják. Lehetne vitatkozni azon, mennyire szerencsés ez a tematikus megkötés (a bemutatott filmek némelyikének rosszat tett az atelier-jelleg, a révület, a művészfilmek – művészéletrajzok – magasztosnak vélt kliséhalmozása), de még így is bekerült a válogatásba néhány igazán jó mű és egy-két ígéretes kísérlet.
A lengyel Radosław Piwowarski Vonat Hollywoodba című filmje például, amely szokatlan hangjával vitákat váltott ki hazájában, itt meglehetősen elismerő fogadtatásban részesült, nem utolsósorban Katarzyna Figura kissé esetlen bájú alakítása révén. Piwowarski a mai lengyel valóság visszataszító arculatát naturaliszti-kusan ábrázolja, s ebbe a nagyon is „földszintes” világba visz bele növekvő mértékben szürreális elemeket. A film egy hétköznapi mai lengyel lányt állít a történet középpontjába. Merlin (aki büfés a vonaton) Marilyn Monroe-hoz akar hasonlítani, s minden vágya, hogy egyszer maga Billy Wilder kérje fel egy filmjében főszerepre – ami a film groteszkül irreális zárójelenetében mint fantáziakép be is következik.
Ugyancsak eltért a szokványostól Paul Cox alkotása, a Vincent van Gogh élete és halála. Az ausztrál rendező látszólag az ismeretterjesztő dokumentumfilmek eszközeit használja fel. A film hangja elejétől végig narrátorszöveg: egy színész olvassa fel a festő naplójegyzeteinek, fivéréhez, Theóhoz írott leveleinek kiválasztott részleteit, miközben természeti képek és egy-két szereplős némajelenetek elevenednek meg a vásznon, hogy szinte észrevétlenül átalakuljanak igazi van Gogh-festményekké. Látjuk az arles-i hidat és látjuk a napraforgómezőket, látjuk a művész szegényesen berendezett szobáját, látunk madarakat repülni, látjuk a csillagok lyuggatta eget, és látjuk a lompos némbert, a szegény Vincent magányos napjainak mogorva társát, csak magát a film főszereplőjét nem pillantjuk meg soha. 1872-től 1890-ig bekövetkezett haláláig követi nyomon életét a film, amely egyben a holland származású Paul Cox személyes hozzájárulása a két év múlva kezdődő centenáriumi megemlékezéssorozathoz. Költői, átélt „hommage”, napjaink egyik eredeti hangú filmművészének hamisságtól mentes műve.
Hagyományosan nagy szerep jutott idén is a magyar filmművészetnek, melynek kiemelkedő alkotásait jól ismeri és szereti a fiatal török értelmiség. A hivatalos versenyben Dömölky János Hajnali háztetők című filmje vett részt, amely – mint közismert – első ízben próbálkozott meg Ottlik Géza világának megfilmesítésével, ami egyben legfőbb érdeme, bár ezt a fesztivál közönsége (megfelelő irodalmi háttérismeretek hiányában) nem méltányolta. Szabó István Mephisto című alkotását versenyen kívül, a fesztivál záróestjén vetítették, sikerrel. Különböző szekciókban szerepelt még négy magyar film: Fábri Zoltán, Gazdag Gyula, Mészáros Márta, illetve Szörény Rezső egy-egy alkotása. Megszívlelendő tapasztalat (ami a mai török filmművészetre is érvényes), hogy közülük azokat fogadta értő és elismerő kritika és közönségvisszhang, amelyek a magyar valóságról mondtak el valamit egyéni hangon, vagyis amelyek a filmművészet egyetemes tematikáját és formanyelvét sajátos színekkel tudták gazdagítani. A mi országunknak (akárcsak Törökországnak) akkor lehet újra jelentős szerepe a világ filmművészetében, ha a helyi problematikát egyetemesen érthető módon lesz képes a világgal közölni.
Valahogy úgy, ahogyan Ken Loach Haza című filmjének főszereplője teszi (akit az alkotók valóságos személyről, Wolf Biermann Nyugatra távozott keletnémet protest-énekesről mintáztak): nem hódol be sem az itteni, sem az ottani szirénhangoknak, s teszi tovább a dolgát, örök berzenkedőként. A filmművészet is akkor töltheti be hivatását eredményesen, ha nem ad tápot sem az alkotói, sem a nézői önelégültségnek. Ebből csak pillanatképek villantak fel az idei isztambuli nemzetközi filmfesztiválon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/07 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4987 |
