Zalán Vince
„Halántékodon a jelek a kielégítő és a lehetetlen között futkosnak”
Bódy Gábor
Egykor, jó évekkel ezelőtt a Balázs Béla Stúdió híres-hírhedt keddi összejöveteleit a Gorkij fasorban tartotta. Szokásban volt, hogy a stúdió egy-egy új produkcióját elkészülte után rögvest levetítették a tagságnak s a meghívottaknak, majd vita, beszélgetés következett, amelyet általában a film alkotója által felkért személy – korreferátornak nevezték, mivel maga a film tekintetett a referátumnak – bevezetője nyitott meg. E váltakozó hangulatú, de többnyire lelkesítő esték közül számomra az egyik legemlékezetesebb Bódy Gábor első játékfilmjének, az Amerikai anzixnak a bemutatója volt. A vetítőterem zsúfolásig telt: feküdtek a vászon előtt, a lányok a fiúk ölében ültek, megteltek a karfák, a padló, az ajtóban tízen álltak. Nyilván a csilláron is lógtak volna, ha van a teremben. A vetítés után senki sem mozdult, nem rohant, nem igyekezett sehová – (akkoriban ez volt a szokás) –, hanem tekintetét a korreferátorra vetette, aki ez alkalommal nem volt más, mint Erdély Miklós. Ez a film tele van hibával – kezdte nyugodt hangon. A szavai nyomán keletkezett meglepetést aztán maga oldotta föl, így folytatta: ha a hibáknál mi is kopognánk egyet, mint Wagner operájában Beckmesser, akkor bizony sűrű kopogás hallatszana. Ezután avatott kiselőadás következett A nürnbergi mesterdalnokokról, mely expozé az inkább lelkes, mint tájékozott hallgatóságra, valljuk meg, rá is fért. Hamarosan minden résztvevő megértette, hogy miként érti Erdély az Amerikai anzix általa felemlegetett hibáit. És ebben a megértésben két összefüggés kapott hangsúlyt igazán. Egyrészt, hogy ezek a hibák a mindenkori profi filmezés legitimált kánonjaihoz képest hibák, másrészt, hogy hibák, azaz nem tévedések, nem kevésbé sikerült megoldások, nem tapasztalatlanságból eredő melléfogások, hanem hibák. Sőt, azt lehet mondani, tudatosan elkövetett hibák, és ilyenformán igencsak irritálóak és pimaszak is.
Igen, Bódy Gábor követett el hibákat, s nemcsak az Amerikai anzixban, hanem későbbi filmjeiben is. Valószínű, hogy lesznek majd, akik értetlenül forgatják a JAK-füzetek sorozatában megjelent kettősforgatókönyv-kötetét: a Tüzes angyalt és a Psychotechnikum azaz Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliábant. Ám talán mégis lesznek, kik észreveszik, hogy e két – immáron szerzőjük által soha le nem forgatandó – forgatókönyv, mind erényeivel, mind hibáival, milyen szorosan kötődik Bódy Gábor életművéhez, annak szerves része. Különösen így, együttes megjelenésükben árulkodóak – (együttes megjelentetésük nyilván korábban senkinek semmiféle tervében nem szerepelt) –, furcsa diptichont alkotna. A Valerij Brjuszov regénye nyomán írt Tüzes angyal, amely talán leginkább a Nárcisz és Psyché folytatásának, vagy inkább újrafogalmazásának tetszik, a sors és a szenvedély, a ráció és a megvilágosodás kapcsolatának, a szellem, a lélek és a test hatalmának egymást ölelő tájaira vezet; a Psychotechnikum... kalandja pedig a lelkek kalandja a modern élet civili-zatórikus „gyönyörei” közt, a csúcstechnika emberi sorsokat rejtő emberidegen világában. Persze, még ha ezek is a forgatókönyvek fő hangsúlyai, ez a megfogalmazás kényszerű leegyszerűsítés, hisz a Tüzes angyal nemcsak az alakváltoztató, kifürkészhetetlen, (vak?) szenvedélyek foglalata, minthogy a Psychotechnikum... sem csak antidigitális pamflet. Ismétlem, hangsúlyokról, illetve hangsúlykülönbségekről van elsősorban szó, hiszen maguk a Bódy-szövegek nemcsak a cselekmények vázlatát érzékeltetik, de képesek felidézni, ami az elveszett jelen és az önmegismerés kalandjából szavakba foglalható. Már maga a psychotechnikum szó is kifejezi a téma Janus-arcát. S a forgatókönyvben találkozhatunk ideáltipikus digitális nőkkel, a holt nyelvek gépével, s így tovább.
Ugyanakkor ilyen mondatokat olvashatunk: „Hogy szerethetnéd azt, aki nincs, csak közvetítés. Hogy szerethetnéd a Hírt, ha lelked nem nyílik meg az előtt, akiről szól?” Ez a mondat nyugodtan szerepelhetne a más hangsúlyú Tüzes angyalban is. Vagyis félreértenénk a szerzőt, ha ezekben a forgatókönyvekben puszta technikakritikát látnánk. Bódy ugyanis mindig is kereste-kutatta az új technikai eszközöket – (művész lévén talán helyesebb volna kifejezőeszközöket mondani) –, kísérletezett a videóval, a komputerrel stb., de nem öncélúan. Hanem mert azt elemezte-próbálgatta, hogy ezek minek a megjelenítésére alkalmasak, pontosabban: alkalmasak-e olyan emberi tartalmak, jelentések megfogalmazására, amelyre az eddigi technika alkalmatlannak bizonyult, sőt nemegyszer épp maga lett a kifejezés, a kifejeződés gátja. Azt fürkészte, hogy vajon értő rendezői kezek nem lennének-e képesek általuk olyan jelek megformálására, amelyek megfelelnek a kor emberi jelentéseinek, amelyek segítségével megnyilvánulhatnak ezek a jelentések. A technikakritika tehát elsősorban a technikai civilizáció elidegenedettségére és relativitására vonatkozik. Másrészt a technika Bódynál csak „felszín”, mely mögött korunk egyik feloldhatatlannak tetsző ellentéte található: a kommunikációs ipar hallatlan fejlettsége, illetve az emberi kommunikáció meredek ívű hanyatlása.
„Amire még nem volt példa – olvashatjuk egyhelyütt – majdnem beszélgetés bontakozott ki a »társalgóban«”. Nos, e forgatókönyvek mintha azt sugallnak, hogy civilizáció szabdalta világunkban is működik (ha igen rejtetten is) egyfajta közös létakarat, amely hol angyal, hol boszorkány képében ad hírt létezéséről, amely felismerteti velünk, hogy fájdalmunk enyhítését csak fájdalmunk okozójától remélhetjük, hogy létezik a megnevezhetetlen, ahol „senkisem »tett rendet«, mégis minden a helyén van. És semmi felesleges.” S ami az új kommunikációs rendszer alapja lehet. Vagyis, ha felismertük (ha egyáltalán felismertük) a technika relativitását, sőt (mondjuk) Swift regénye nyomán mindenek relativitását, akkor ez csak akkor igazán a rációt segítő felismerés, ha ehhez valamiféle megfoghatatlannak érzett-tudott, de legalább tételezett létező abszolút, működő közös is társul. A Psychotechnikum... nem azért modern forgatókönyv, nem azért különbözik forgatókönyv mivoltában is mai filmektől, mert benne digitális a korbácsos ostor, hanem mert a Tüzes angyallal együtt megrendítő tükre annak a szenvedélyes keresésnek, annak az értelmet nyitogató fantáziának, amellyel Bódy Gábor megalkotta létünk kettős portréját, amellyel láthatóvá szerette volna tenni embervoltunk természetét és földi utazásunk megmagyarázhatatlan szeszélyeit Digitáliában.
Bódy Gábor: Tüzes angyal – Psychotechnikum azaz Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliába. Bp. 1987. Magvető. JAK-füzetek 30. 237. o.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/07 35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4984 |
