Ardai Zoltán
A hazai ifjúsági kábítószerezés nem elsődleges rész-oka a magyarországi fiatalság számottevő fizikai és szellemi elroncsolódásának. Eredetileg maga is tünet, amely nagyrészt azért vált mind vészesebb és jellemzőbb társadalmi kérdéssé, mert hivatalosan nem ismerték el jellemzőnek. Az a gondolat, mely szerint a tízegynéhány éve fellendült itthoni drogfogyasztás a társadalom egészét átható jelenségek szülötte, persze korántsem vadonatúj, s nem is mostanában kapott először nyilvánosságot. Széles mozinyilvánosságáról azonban csak most, Vitézy László új munkája esetében beszélhetünk, legalábbis ami a filmriport műfaját illeti. Ily módon ennek a (videóriportként forgatott) filmpublicisztikának mindenképp van bizonyos közélet-történeti fontossága, függetlenül attól, hogy az említett gondolat milyen érvénnyel jut benne kifejezésre.
Az Úgy érezte, szabadon él legtöbb szereplője valamilyen kapcsolatban áll a drogfogyasztással: vagy drogélvező vagy kezeli (terapikusan, illetve másképp) a drogélvezőket. A nyomorultabb oldalon állók sorsa ijesztően reménytelennek mutatkozik a riportjelenetek során. Amint az innét egyértelműen kivehető, a hazai szociálpolitika s a hivatalos gyermek- és ifjúságvédelem működése nemcsak magányossága miatt alkalmatlan arra, hogy jelentős rehabilitációs eredményeket érjen el, hanem saját minőségénél fogva is. Mechanizmusaiban szívósan magán viseli annak az álságos és tehetetlen társadalomnak a jegyeit, amelyben létezik, vagyis amely jóideje rekordarányban szorítja tagjait rendszeres önkábításba és öngyilkosságba, s amely már a tömegesedő szegénység anomáliáját is hordozza. A hazai intézményrendszer egészének metamorfózisa nélkül a „halmozottan hátrányos helyzetek” zártak maradnak, csak szórványosan nyílik egyeseknek kiút – a „moslékból”, hogy az egyik deprimált Moszkva-téri riportalany kifejezésével éljek. (Ő egyébként gyötrődve gondol arra, hogy bármihez fog is, sohasem tehet szert egy jó kocsira; egyelőre még nem a józanabb állampolgári életet élők világát tekinti igazi mosléknak, hanem azt a világot, amiben maga vergődik. A film egy másik szereplője már eljutott bizonyos átkozott-öntudathoz, melynek szellemében jelvényeket is választott. Vannak, akikről annak idején a hetvenes évek iskoláiban tanárjuk leparancsolta a márciusi kokárdát, s ezzel is fogékonyabbá váltak a Beatrice-féle baboskendő-viselet demonstratív öröme iránt. Hogy ez a fiú tűzött-e fel valaha kokárdát, azt homály fedi, az viszont kiderül a filmből, hogy baboskendő miatt már zaklatták, s most a horogkeresztnél tart.) Az az átfogó kép, amely a növekvő itthoni népnyomorúság és az irracionális társadalomműködés viszonyáról itt elénk tárul, nemigen hamis: ez az Úgy érezte, szabadon él nagy erénye. Nagy fogyatékossága viszont, hogy túlontúl bizonytalan ez az összkép, nem azért, mert vázlatos, hanem mert módfelett egyenetlen: egyes részletei csaknem kidolgozottak, ám köztük szembetűnően széles holtsávok húzódnak. A „végső” nézői élmény (a megrendülés, a minket körülvevő emberi világ összefüggésrengetegének hirtelen és mély megsejtése) így elmarad: a vetítés után akadozva keveregnek a nézőben a különböző indulatok és vegyesnemű gondolatok.
Vitézy dokumentum-montázsában mintha öt-hat eltérő témájú és jellegű film volna összetördelve úgy, hogy a jelenetkeverék adjusztálása során egyes művekből csak fragmentumok maradtak, más művek viszont csaknem hiánytalanul épülnek a montázsba. Az utóbbi, majdnem-ép filmtestek egyike önmagában is világosan kirajzolja azt, amit a teljes montázs világosan tár elő. Amit pedig ez a „belső film” nem rajzol ki világosan, arról a részletek együttese sem mond sokat: a sokféle jelenet kusza módon egészítgeti ki, tologatja különböző irányokba egymás tartalmait. Vitézy – és a film helyenként remeklő, máskor demagógiába tévedő riportere, Vicsek Ferenc – nem választottak alaptémát, témáik így szervetlenül épülnek tematikává. Szerepelnek itt kábítószerező csöves fiatalok (egyikük feltehetően születésétől génkárosult), meg nem bizonyosan kábítószerező (noha lakástalan) nem-fiatalok, egy kábítószerező nem-csöves fiatal stb. Olykor a szegénységről esik szó a kábítószerezés kapcsán, máskor megfordítva, megint máskor az ifjúság kapcsán esik szó a kábítószerezésről és így tovább. A film egésze azonban nem szól igazán sem a szegénységről, sem a kábítószerezésről, sem a nyolcvanas évek magyar fiatalságáról, de a fasisztoid ifjúsági orientációról vagy a fiatalkorú-bűnözésről sem. Az alkotók feltűnően kevés érdeklődést mutatnak a kábítószerek (meg a kábítószerfogyasztói attitűdök) sokfélesége iránt, miként aziránt is, hogy Magyarország vitalitási és szociális problémái mennyiben hasonlóak a nyugat-európai országokéihoz és mennyiben nem, avagy: mennyiben térnek el az egyes kelet-európai országok állapotaitól. Ami azt a sokaságot illeti, amelynek tagjai nem drogoznak, nem alkoholizálnak, hivatásuk pedig nem gyógyászati és nem is rendészeti jellegű, róluk majdhogynem hallgat a film, pedig az ő szerepük kulcsszerep (a valóságban).
Idézek a Tudományos szocializmus című egyetemi jegyzetből (1977. átdolgozott kiadás, 4. változatlan lenyomat). „A szocialista építés nemcsak magas életszínvonalat, a szocializmushoz méltó életfeltételeket biztosít, emellett egyre fontosabbá válik a »teljes emberi élet« kifejlesztése.” Eszerint szegénység nálunk egyszerűen nincs. A bölcs tudomány azóta meghaladta ezt az álláspontot. Ma már tudjuk, hogy a fenti tétellel szemben a szocializmus építése csupán a szocializmus építéséhez méltó életfeltételeket biztosít. Ez pedig nem sok, mivel a szocializmust legfeljebb organizálni lehet, fölépíteni viszont, mint egy kultúrházat, nem.(De még egy társadalmi talajgyaluzás és már organizálni sem lehet.) Szegénység tehát van nálunk. És lesz is? Miből ered ez valójában? És miben áll tulajdonképpen az, amit szocializmusnak neveznek? E kérdések felvetéséig az Úgy érezte, szabadon él nem jut el, a közéleti gondolkodás általános zavarodottságát így főként indirekt módon, önnön zavarosságával dokumentálja.
Többek közt portréfilm-torzók is beágyazódnak Vitézy új filmjébe. Az egyik: a már említett filonáci csöves portréja, aki egyébként utálja a punkokat, mert „azok a punkok keltik a feltűnést”. Homályos figura. Nem mutat itt arcot, nem tudjuk meg, hogyan szemlélte a világot korábban, van-e egyáltalán története. De vélhetjük úgy is, hogy egy csakis róla készült film lélegzetelállítóan érdekes lehet. A másik fiúarckép viszont töredékeiben is megállja a helyét. Vagy akár egyetlen töredékében, amely az Úgy érezte, szabadon él legszebb percét jelenti – ez egyben a film zárójelenete. Az itt elhangzó csöves-vallomás váratlan erővel érezteti át egy ismeretlen személyes teljesség magányát, valakiét, akinek az emberi élet kalandja pokolian csonka-bonkára sikeredett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/07 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4982 |
