Koltai Ágnes
Nem sikerült Tom Stoppadnak, pedig ő Shakespeare-t is átköltötte (Rosencrantz és Guildenstern halott); nem sikerült Sean Connerynek, az egyik leghíresebb James Bondnak; és nem sikerült a mandulaszemű Michelle Pfeiffernek valódi orosz szelet kavarni ebben a félorosz spiontörténetben. Afféle úti- és szerelmesfilm lett John le Carré amúgy sem pergő kémregényéből (Az Orosz Ház), a több száz oldalas tépelődésből: mi is a kém, hős vagy áldozat, nagyszabású kalandor vagy ügyes megfigyelő-kisiparos?
Le Carré regényének újszerű kérdésfelvetése az volt, hogy ha a Szovjetunióban beköszöntött a glasznoszty, akkor ezt a brit és az amerikai titkosszolgálatnak tudomásul kell-e vennie, avagy űzzék tovább a kémek és ellenkémek a maguk kis játékait? Mire a könyvet megfilmesítették, s mire az eljutott hozzánk, kiköszöntött a glasznoszty, mi több, már az új államalakulat is bomlani készül, úgyhogy van valami ódon lehelete a történetnek. Amolyan Pál utcai fiúk-féle grundháborúnak tűnik az amerikai és a brit kémszolgálat rivalizálása, a KGB előli bújócska, nem beszélve az olyan műkedvelő színielőadásokra emlékeztető jelenetekről, mint a szovjet pszichiátriai osztályon tett látogatás, a beállított utcajelenetek, és a realitást meghazudtoló lakásbelsők.
Az orosz medvét John le Carrénak sem sikerült becsalogatnia a sűrűbe, de amit a rendező, Fred Schepisi próbál ránk erőltetni valóság címén, az már szinte megejtően naiv. A kamera szerencsére többször is elszáguld a Vörös tér felett, kimenekül Zagorszkból, s még Leningrádban is tétován időz. Inkább Lisszabonba menekül, a „fehér városba”, Európa csücskébe, ahol minden olyan szervesen ódon. Jobb lett volna, ha egy tapodtat sem mozdul innen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=496 |
