Hirsch Tibor
A mozitörténet egyik leggyakrabban idézett melodrámájának, a Casablancának dramaturgiáját általában kevés néző találja unalmasán szikárnak.
A Casablanca majd fél évszázados amerikai film. Valószínűleg kevesen érezték eddig a kihívást, hogy a történetet a legrejtettebb cselekmény-magig csupaszítva újraépítsék, és mindenféle válogatott karácsonyfadíszekkel aggatva teli, modern francia kémfilmet csináljanak belőle. Az idő ezúttal is a második világháború, de a hely nem Marokkó, a bizonytalan státuszú Senkiföldje, hanem a németek megszállta Párizs. Mindez egyáltalán nem gátolja hősünket abban, hogy közönséges szállodatulajdonosként markában tartsa a német katonai elhárítás vezetőjét, kijátssza a Gestapo helyi főnöke ellen. Ehhez képest Humphrey Bogart a Casablanca Ricjének szerepében – mint egyszerű gyermeki lokáltulajdonos – kisszerű mutatványokat produkált: ő csak a lojális rendőrfőnököt játszotta ki sokkal szerényebb képességű diplomáciai korlátokkal bíbelődő németekkel szemben.
A Júdás hadművelet szállodása minden szálat a kezében tart: mintha Párizs nem is a legyőzött, nem is az ellenálló Franciaország fővárosa lenne, hanem területen kívüli kémes agyközpont, ahonnan az egész háborút vezérlik: a németekkel csapatokat irányíttatnak át az orosz frontra, a szövetségesek számára kijelölik a partraszállás helyét és idejét.
Kertész Mihály még mértékkel adagolta a konspirációt; ez alkalommal viszont kettős- és hármasügynökök valódi és fedőakcióinak barokkos burjánzását vagyunk kénytelenek végigszenvedni. A vég pedig itt is a főhős nemvárt kitárulkozását, megdicsőülését tartogatja.
Hogy teljes legyen a hasonlóság, nem hiányzik a szerelmi háromszög sem. Csak persze most nem amerikai módra, hanem franciásan szeretnek. A hősnő szíve-választottja sok-kal-sokkal bőbeszédűbb Bogartnál, álcinizmusához nem férfias merengést, hanem cizellált, önironikus körmondatokat választ kellékül. Mintha csak az új hullám férfihőseinek sokadik, elmaszatolt lenyomata lenne. A nő is egyenesen innen érkezett, nem olyan gyöngéd fajta, mint Ingrid Bergman, aki, ha föltépte a szív sebeit, később szépen be is gyógyította őket. Itt a sebek tovább sajognak, nincs megbocsátás. Ez a kémfilmhez kevéssé illő, „lebegtetett” megoldatlan befejezés, ez a röpke hangulat a Júdás hadművelet egyetlen értéke. Apróság, de legalább nem emlékeztet arra, amit negyvenegynéhány évvel ezelőtt egyszer már jobban megcsináltak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4956 |
