Nóvé Béla
Stephen Frearsnek a Channel 4 támogatásával készített filmjét már a legutóbbi – 1986 őszi – budapesti Brit Filmhéten is többen számon kérték, mint az új alternatívákat kereső angliai filmkészítés egyik legmarkánsabb teljesítményét. Annál örömtelibb, hogy – habár három év késéssel – most a szélesebb hazai közönség elé kerülhet.
A film voltaképpen szociokrimi: az alvilági, bűnügyi sztori és a kíméletlen társadalmi önelemzés mesteri ötvözete. Nem didaktikus példázat. Nyersen, sőt néhol brutálisan őszinte, s feszes szerkezetét, intellektuális hátterét e meghökkentő keresetlenség mindvégig eleven izgalommal telíti. Nincs ugyan benne egyetlen hulla sem, az egésznek mégis valami penetráns hullabűze van. Kiszaglik belőle a mai szigetország minden társadalmi terheltsége, belső meghasonu-lása, bűntudata, s az agresszióban kiutat kereső, ijesztő kompenzálása. Frears a konzervatív Anglia önáltatását, középosztálybeli közhelyeit kihívóan szembesíti már azzal is, hogy történetét a pakisztáni bevándorlók s a déllondoni „slum”-ok világába helyezi. Filmjéből ily módon kiiktatja a „tipikusan angol” szereplőket és színtereket (a kivételek is ezt a hiányt hangsúlyozzák; a két jelentősebb angol szereplő: Rachel, a pakisztáni üzleti maffia főnökének kitartott Szajnája, illetve Johnny, a bőr-fejűek bandavezéréből lett mosodai alkalmazott). A gesztus félreérthetetlen: ez az Anglia már csak romjaiban emlékeztet a hajdanira; a szubkultúrák könyörtelen létharcának színtere lett, ahol gyökértelen, pénzes idegenek és hordába verődött bennszülöttek viaskodnak egymással. Ezen az elavult és veszedelmes világvárosi televényen vegetál egy húsz év körüli pakisztáni fiú: Omar. Anyja vonat alá vetette magát, apja Bhutto egykori személyes jóbarátja, hajdani neves baloldali publicista, naphosszat ágyban heverő, idült alkoholistává süllyedt. Passzivitása, önpusztítása azonban még így is erkölcsi tett: tiltakozás az ellen, amivé a világ változott. Egy konok, intelligens, s elveihez makacsul következetes férfi gesztusa ez, aki a korlátolt önzés, a pénz és erőszak uralmának képtelen magát alávetni. Fia egzisztenciáját mégis menteni próbálja; jobb meggyőződése ellenére beajánlja gazdag testvérbátyja szolgálatába. Omar kocsimosó lesz, könyvelő, majd miután a nagybácsi „fantáziát lát” benne, átveheti egyik lerobbant külvárosi mosodáját. Ettől kezdve vérbeli selfmade man-ként megpróbál a maga lábára állni. Küzdelme kettős: részint „övéi”, a pénzével asszimilálódni vágyó pakisztáni maffia lápvilága, részint az idegengyűlölet sötét mocsara fenyegeti. Frears filmje nem heroikus, épp azt láttatja, hogy a konfliktus a nyers ösztönök és vad indulatok e sűrű szövevényében feloldhatatlan. Hiszen Johnny, Omar egykori osztálytársa, kivel a lerohadt mosodát „dél-London ragyogó gyöngyszemévé” varázsolják, egyszerre lesz barátja, ellensége, alkalmazottja, gorillája és szeretője – ám e furcsa homo-erotikus kapcsolatban szüntelen érezni az egyenlőtlenek örökös feszültségét, valami ádáz rivalizálást, mely a legváratlanabb pillanatban fordulhat át gyűlöletbe vagy nyílt agresszióba. Kettőjük „szép kis mosodája” nem képes tisztára mosni a múlt és jelen valamennyi szennyesét. Még a magukét sem igazán... Frears fanyar, csípősen realista történetét végül is nyitva hagyja, ahogy a két kölyök, az angol és a pakisztáni, egy vad verekedés s egy készülő szeretkezés között egymásra locsolják a vizet. Félig már – még? – meztelenek. Grimaszolnak, majd összenevetnek...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4950 |
