Nemes Nagy Ágnes
Egy ember ül a kamera előtt és másfél óra hosszat beszél. Ennyi történik, semmi más, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmjében; nincs itt jelenetezés, párbeszéd, eljátszatott cselekmény, nincs helyszín, fényhatás, látvány, minden, de minden hiányzik, ami filmet filmmé tesz, és a néző mégis figyelmesen ül székében, egy pillanatra sem tud félretekinteni. Még a portréfilmek családjában is különösen kopár ez a képsor, nem tarkítja tárgy, dokumentum, emlék bemutatása, nem nyújt semmi mást, mint az egyetlen szereplő arcát és hangját. Hogy miért olyan érdekes mégis? Arra könnyű is meg nehéz is válaszolni.
Világos, hogy az egyetlen szereplő, Faludy György, kiváló elbeszélő, minden résztörténete, minden mondata olyan kerek, csiszolt, gördülő, mint a folyami kavics; látszik, hogy százszor, ezerszer végiggondolta, meggörgette, elbeszélte már, amit itt mond – anélkül ez a kerekség elképzelhetetlen. Az ő elbeszélőkészsége a film alapja. Dehát ez nem az egyetlen, talán nem is a legfőbb feltétele egy beszélő arckép érdekességének. Valamint az arc maga sem az, kifejező mivolta, mozgékonysága vagy nyugalma – bármilyen impresszionáló is egyébként olyasvalaki idős, megviselt arcával találkozni, akit személyesen láttunk fiatalságában. Valahogy a kettőnek együtt, arcnak és elbeszélésnek közösen kell létrehoznia azt a hatást, ami fogva tart, s aminek legfőbb záloga az élettörténet maga. Ez az élettörténet pedig olyan, amilyet mind közönségesen „érdekesnek” neveznek, egy lehetetlen regény, egy folytatásos rémmese. Ne, ne becsüljük le ezt az „érdekességi” hatást, mielőtt az egyéb hatások nyomába erednénk, a Szereplő sem becsüli le, dehogyis; jól tudja ő, hogyan, mi módon illessze egymás mellé a valószínűtlen kalandsor elemeit, a fényeset, a groteszket, a tragikusat. Inkább valljuk be: feszülten hallgattuk, hogyan jelentkezett francia katonának Párizsban, hogyan vágták be Casablancában fogolytáborba, mi módon szabadult, miképpen került újra fogságba (karanténba?) Ellis Islandon, zsebében Roosevelt meghívólevelével, amelyet Jászi, Vámbéry, Károlyi Mihály segítségének köszönhetett. Aztán következtek amerikai katonai évei Új-Guineában, Japánban, s hallhattuk tőle a meghökkentő mondatot: „Én az atombombának köszönhetem az életemet.” Mert azután már nem kellett megtámadniuk Tokiót, amelyet ötmillió japán katona védett. E világtörténelmi forgatag közepette (vagy inkább annak előtte) csöndes mosollyal nyugtázhattuk ifjúkori ál-Villon-kötetére hintett öniróniáját: „Engem Villon »takar«”.
Van azután az élettörténetben hazatérés („én magyar költő vagyok”), újabb verskötet, a szociáldemokrata párt felszámolása Magyarországon, újabb elfogatás, majd 1950-től 53-ig a recski munkatárbor. Recsk. Ez – Recsk – az arcképbe burkolt korkép középpontja. Nem, nem mindenben esik egybe Faludy időszámítása a miénkkel, mindig-itthoni magyarokéval, hiányzik belőle 1944, a német megszállás, nyilas uralom, Budapest ostroma, még az újra egymáshoz-hajló évszámok közül is kevés hangsúly esik 1948-ra, a Rákosi-uralom kezdetére, de Recskkel aztán hazaérkezünk. Úgy értem: az „egyik” Magyarországba érkezünk haza és nem a „másik”-ba; az önkényuralomba és nem a szabadságharcba. Nem mintha – kortársak – olyan sokat tudtunk volna Recskről. Azt képzeli az ember, mindent tud saját kora, középeurópai hazája legsötétebb bugyrairól. És lám, egyszerre csak, szinte újdonságként előbukkannak a tiltott emlékezetből a recski, nagy, nehéz kőtömbök, a bánya rabcsákánnyal kivájt, óriás hold-völgye. Mindössze két emberről hallottam úgy eddig, hogy Recsken raboskodott, e film egyik rendezőjéről és Hubert Kornélról, Ottlik egyik regényalakjáról. Pedig sokan voltak ott, sokan, és ugyancsak sokan másutt is, a kiiktatott emlékek más övezeteiben, amelyeket fel kell ásnunk végre.
De fel bírjuk-e ásni? Még tilalmak híján is, képesek vagyunk-e fogalmat, halvány sejtést nyújtani megélt életünk alag-útjairól azoknak, akik meg nem élték? A film elbeszélőjének igazán nem lehet panasza szavainak hatékonyságára, és mégis visszatérő kérdése: ki hiszi el ezt? Teljesen egyetértek vele. Ki hiszi el ezt? Nekem persze, nem kell elhinnem, én tudom, hogymint volt ez meg az a világban, velem, mint korosztályom egy tagjával, a portréfilm saját életemet közölte, ha nem is a recski bányát, ha nem is a Csendes-óceáni hadszínteret – de mindegy az. Mégiscsak azt közölte, amire ráismertem. De vajon az utánunk jövők, az új meg új nemzedékek, ők vajon... ki hiszi el ezt? Avagy még ez is, ez a „ki hiszi el”-kérdés is beletartozik a nagy Rotációba és vissza-visszatér, mint egy Föld nagyságú ringlispilen a dülledt szemű faparipa, vagy a felbokrétázott sárkány? Hallottuk már, s nem is akárkitől: ki az, aki elhiszi, „és e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli/ Zavart ész meséjének?” – Petőfi legutolsó versének legutolsó szavai ezek.
Mi több: önmagunkra is gyanakodnunk kell, a való és a valószínűtlen szétválasztásának ügyében. Nem egyszer kapjuk rajta magunkat azon a furcsa, köd-ízű érzésen, hogy talán igaz se volt, amit megéltünk, hogy valószínűtlenségének utólagos foka kétessé teszi valódiságát. Nem a részletekre gondolok most; a részleteknek tulajdonságuk, hogy elhalványulnak, megváltoznak, valamint tulajdonságuk az is, hogy némelyek közülük villámélesen ugranak elő, eltörölhetetlenül – az egészre gondolok, évek, évtizedek sorára, amelyeknek jelenideje olyan világos volt, mint önazonosságunk tudata. S mintha erre húzódna rá olykor az elbizonytalanodás álomszerű fátyola. Az idős kor gyöngülő memóriájának játéka volna ez? Vagy még rosszabb? A valóság szükségszerű átcsúszása a mesébe, álomba, rémálomba, kalandregénybe, múltba?
Nos, mindebből kitűnik, hogy a portréfilm legfőbb izgalma az érzésmeneteknek (gondolatmeneteknek) az a hosszú sora, amit nézőiben felkelt, szorosan vett tényein túl az a lelki és történelmi tér, amire utal. Recsk egyébként nem tartozott a náci halál-lágerek típusához, a rakosista tábor szisztémája más volt. Az éhenhalatás szándéka mindenesetre jelen volt benne; a közeledő éhhalál szimptómáiról nem-feledhető szavai vannak az elbeszélőnek. S a kor „szimptómái”-nak tudomásul vétele korántsem csak az átkelőknek fontos, mintegy újra igazzá, igazolva a valószínűtlent; még inkább fontos a későbbieknek, mint elkerülhetetlen szembenézés a történelemmel. Tudom, abszurdnak hat az éhhalál képei mellé odafűzni a „költészet” fogalmát, századunk különféle dátumú és indokú ember-nyomorításaival egybekapcsolni a lélek e nevetséges játszadozását, amit művészetnek nevezünk. Dehát nem én kapcsolom össze a kettőt, hanem a portréfilm maga. Visszatérő motívuma, az egészet átindázó mintázata, vagy inkább alapszövete az életrajznak az elbeszelő költő-mivolta. Szélsőséges, nagyon sajátos (tehát általánosítható) élettörténetének legsajátosabb összetevője, hogy mindez egy költővel történik; háború, erőszak, önkény, halál örvénylései között úgy áll előttünk létének rajzolata, mint a „kard és lant” ősi képletének huszadik századi esete. Bizonyára megbocsátja a költő, ha erről szólva sem a személyes vonatkozásúra tekintünk, hanem „a költő” vagy méginkább „a magyar költő” szituációjára századunk kataklizmáiban. Hogy a magyar költő hosszú, sok évtizedes emigrációban élve is magyar költő marad – az magától értetődik. De vajon magától értetődik-e, hogy a magyar költő emigrációban élve sem indul sokkal több eséllyel a befogadó irodalomban, a külföld tudatában (fordítások által persze, mindenekelőtt), mint az itthon élő, vagy akár mindenkori magyar költő? Vagy több eséllyel indul? Mennyi az a több? Erre igazából az illetékesek, a külföldön élő magyar írástudók tudnak felelni. Századunk egyik súlyos kérdésgubanca, emigrációs vérveszteségeink sora itt-ott némi előnnyel járt, fel-felhíva a világ figyelmét kinti magyar tehetségeink teljesítményeire, például a tudomány egyes területein. De megtörtént-e ez a magyar irodalomban? S ha olykor megtörtént: nem érte-e utol kinti íróinkat a magyar irodalom mindenkori végzete, hogy tudniillik a magyar író szinte mindig politikai okból válik nevessé a világban? Hogy lám, kebeléhez szorított lantja csupán kardmellékletként értékeltetik? S olyasmi ez – az oly kori politikai hírnév –, amitől a magyar irodalom zavartan lesüti a szemét. Kínos ez, kényelmetlen. Érkezzen bármely oldalról, helyeselhetjük netán indítékait, mégis, túlságosan világossá teszi irodalmunk (az irodalom) alacsony árfolyamát, mint olyan cikkét, amelyet csak árukapcsolással lehet eladni.
Pedig... pedig milyen régóta és milyen hiába óhajtja, sóvárogja a magyar irodalom a külföld valódi figyelmét. A „hírünk a világban” problémájának, immár a harmincas évek óta, szomorkás alfejezete a magyar irodalom híre a világban. S ezen – úgy tűnik – a fájdalmasan növekvő, meg-megújuló emigráns hullámok sem változtattak. Úgy várunk ma is a külföld elismerésére, kintiek-bentiek egyaránt, mint az istenek tanácsa döntésére. Ott fönt-fönt, magasan, ül egy tökéletesen illetékes, pártatlan zsűri, amelynek kedvezése fölmagasztal, közönye, elmarasztalása lesújt. Nem és nem akarjuk bevenni a fejünkbe, hogy az őshonos külföldi író is ugyanúgy küzd különféle érdekekkel, klikkekkel, piaccal, hogy ott is a bestseller vezeti a sikerlistát, hogy az eladhatóság szempontja talán más, de az az eladhatóságé. Mindez minket nem vigasztal; elismerjük, hogy minden irodalom fenyegetett az al- vagy álirodalom által, ámde nálunk – vetjük ellene – nemcsak a mindenkori sikercélzó ponyva nyomta a művészeteket, hanem az állami előírás, az önkényuralom kényszere is, s ezt a kettőt együtt már nemigen bírja ki a legkülönb művészet sem, ez sok, ebbe belepusztul a nemzeti kultúra. Bizony, bizony, ilyesmiket mondogatunk ama képzeletbeli irodalmi ítélőszék előtt, mintegy sebeinket hozva fel érdemül, és várjuk az igazságosztást, mint a mesében vagy a bibliai Ige által: jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hú, sokra bízlak ezután, menj bé a te Uradnak örömébe...
Talán nem a megfelelő fórumhoz fordulunk sebeink igazságával, vagy igazságunk sebeivel. Kiérthetjük a nemzetközi irodalmi fórum legyintéseiből, hogy nem kell a (magyar) irodalom a világnak. Pláne nem kell a (magyar) költészet. Ugyan minek is irkálnak egyesek olyan rövid sorokat egymás alá, amelyek a végükön hasonlítanak? (Vagy nem egymás alá írottak és nem hasonlítanak, de az is mindegy.) Vigasztalhatjuk magunkat egyes ritka kivételekkel, vagy más, nemzetközibb művészetekkel, zenével, filmmel, ezzel-azzal. Ami azonban mélyebb vigaszunkra lehet, az talán mégis más, azzal találkozhatunk éppen itt, például ebben a filméletrajzban is. A recski táborban estefelé rendszeresen összeültek a tántorgó léptű elítéltek és előadásokat tartottak egymásnak. Volt, aki a népvándorlásról beszélt, volt, aki a relativitás-elméletről, volt, aki verseket mondott. Tudjuk, másutt is létrejöttek efféle fegyházi társaskörök, s azt is tudjuk: aki kivonta magát ebből az eszelős önművelésből, hamarosan várhatta gyors pusztulását.
Nem kívánok nagyobb karéjt igényelni a lélek végső kenyeréből a költészet javára, mint a relativitás-elmélet javára, vagy bármi más javára. Nincs itt helye vetélkedésnek. Csak annyit mondok: az emberi létfenntartás utolsó morzsái – amelyeknek eleme a költészet is – kiszámíthatatlan összetételűek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4942 |
