Krónika

Aleksander Jackiewicz

Ábrán

Aleksander Jackiewicz-csel olyan embert vesztett el a lengyel filmélet, akinek munkássága nélkül hazájában ma aligha beszélhetnének elméletileg igényes, magas színvonalú kritikáról. Több évtizedes pályafutása alatt elsősorban ő vetette meg ennek a sokáig képlékeny műfajnak az elméleti alapjait.

Az 1915-ben született Jackiewicz művészettörténésznek, illetve irodalmárnak készült, s csak fokozatosan, harmincéves életkora táján kanyarodott el a film felé. Filmtörténetet és -elméletet adott elő a łódzi főiskolán – ahol mások mellett Andrzej Wajda is tanítványai közé tartozott –, majd Varsóban. A két főiskolán kívül „civilek” közé, mindenhová, ahová hívták, ellátogatott. Gyakran beszélt papír nélkül, teljesen szabadon, s ezzel a lebilincselő képességével – csakúgy, mint vonzó, reneszánsz egyéniségével – nemcsak a szakmabelieket és a megszállott mozirajongókat, hanem egészen más érdeklődésű és foglalkozású embereket is maga köré gyűjtött. Óráin, előadásain mindig hangsúlyozta, hogy a film művészet és tömegkultúra egyszerre.

Az ötvenes – hatvanas évek fordulóján a Film című hetilap főszerkesztője lett, minek köszönhetően a lap virágkorát élte át ebben az időszakban. Itt, ebben a szerkesztőségi műhelyben forrta ki magát éles viták és véleményütköztetések közepette a lengyel filmkritika.

Az 1959. évi cannes-i fesztiválról hazatérve a világon is az elsők között fedezte fel a francia új hullám értékeit, az egyetemes filmművészetet megújító törekvéseit. Élete végéig kutatta az irodalom és a film kapcsolatát. Már első, Gorkij és a film című tanulmánya témájául is ezt választotta, hogy utóbb A film mint a huszadik század regénye, valamint Az irodalom és a film veszedelmes viszonyai című műveiben kristályosítsa ki fejtegetéseit.

Halálával a lengyel filmelmélet- és kritikaírás hőskorszaka zárult le.