Ardai Zoltán
Az art-kino évtizedes megújulása végre tükröződni kezdett a mégoly szerény hazai filmkönyvkiadásban is. Ma még a valószerűtlenség érzetével forgatjuk a nemrég megjelent magyar nyelvű kötetet Peter Greenaway-ről, az újabb eurofilm egyik legjelentősebb alakjáról, de ez a könyvecske mégiscsak realitás. Talánbizony megjelenhetne könyv Bertrand Blierről is? Vagy az amerikaiakról: Watersről, Lynchről, a Coen-testvérekről? Még az az idő is eljöhet, de maradjunk a jelenségek világában. Hirsch Tibor szorosan egységes esszéfüzére hat filmelemzésből áll. (Közülük három jelent meg eddig folyóiratban – a Filmkultúrában –; az egyik írást a szerző azóta átdolgozta.) Az elemzéseket a külföldre is tekintő cikkbibliográfián, meg a rendező számos kísérleti filmjét is felölelő filmográfián kívül néhány irodalmi forgatókönyvrészlet egészíti ki, valamint Hirsch rövidke, de sűrű tartalmú Greenaway-szótára.
A filmrendezői életműveket tárgyaló itthoni paperbackek sorában még sohasem olvashattunk ennyire személyes hangvételű, olykor nyilvánvalóan prózaköltészeti szövegű könyvet. Stílusán még sincs okunk fennakadni, Hirsch ugyanis nem mást interpretál így, mint éppen Greenaway-t, a gondolati dichotómiák és trichotómiák sokaságát szertelenül gazdag motívumrendszerben kevergető és kísértetiesen „megelevenítő” greenaway-i filmművészetet. Amennyire megragadó ez a művészet, annyira kevéssé engedi megragadni magát. Már csak azáltal is ellenáll a tárgyilagos felmérés szándékának, hogy maga a „Greenaway-film” is vizsgálódó jelenség: nem állapíthatjuk meg róla, mit állapít meg. Motívumrendszere organizmus-szerű mechanikában mozog: kémlelőszereként is működik, olyan szervként, amely világértelmezéseket tapogat. Greenaway-t, a kiismerhetetlen lírájú alkotót képzelhetjük éppen túlfinomult világimádónak, netán higgadtan szellemes bölcsnek, de képzelhetjük nagykultúrájú mizantrópnak is (aki fojtott dühvel munkálkodik), vagy akár hidegen mosolygó, gonosz észlénynek. Eltévedt reneszánsz figura, aki paracelsus-i sokoldalúsággal kémlelődik a jelenben? Talán az is, de vajon nem elkínzottan spirituális, egyszersmind megdöbbentően naturalizáló manierista inkább? És ha inkább ez, akkor vajon nem évezredvégi újbarokk művész-e méginkább, aki tajtékzó mitologikus-enciklopedikus pompát torlaszt szembe az európai kultúra pusztulásával? Hirsch egyetlen alfejezetet sem áldoz arra, hogy e megítélések közt tévelyegve minduntalan szem elől tévesszen valami fontosat. Eleve az azonosulás útján indul el. Elvetve minden látszatnyereséget, maga köré fogadja a greenaway-i életművet, és „belülről” újrakölti, valamelyest magyarázóbb módon. Világos gondolati kifejtéséig természetesen így sem jut el, de egy fokkal kifejtettebbé teszi – és ez a nyereség abszolút. Az egész eljárás csupán egyvalamit hagy veszendőbe menni: az esztétikai értékkérdések iránti fogékonyságot (az elemzett filmek így egyetlen Isteni Művé látszanak összeolvadni). Greenaway esetében ez nem végzetes hiba.
Hirsch élvezetes eszmefuttatásai (a Kempelen-sakkozógép, a plánéták, az alkímikus görebek, a múzeumi diorámák, a restaurációs angol komikus-színpad függönyzete és egyebek körül) mindannyiszor odavalóak és éleslátóak, ugyanakkor ami egymással való összefüggéseiket illeti, nem épp alacsony a szöveg rejtélyszintje. Ám nem obskurus, hanem konfúzus, azaz művészi sejtelmességről van szó. (Ezért lehetséges, hogy bár Hirsch az elemzett filmek látványértékét közvetlenül alig érinti, még sincs hiányérzetünk; feltéve, ha nemcsak a leírt mondatok logikai tartalmára figyelünk, hanem a szöveghangulatra is.)
A kötet címe: Bosun! Bosun? Mi ez? A gyűlölt ellenséget megillető legszörnyűbb szingaléz átok? Vagy a brit környezetvédők szitokszava, amikor újabb tengeri olajkatasztrófáról hallanak? Vagy éppen gyógyerejű biztatószó: „csak ne félj semmitől, van titok a világban, amely téged pártol”? A kötet tájékoztat a varázsszóról, de hogy az mint könyvcím mit jelentsen, arra csak enigmatikusan utal. Ez is szép. De hogyan lehetett volna a könyv még szebb? Szerzője egy helyütt ezt mondja benne: „...ennek az Európának kulturális hordalékait a történelem kegyes tengeráramlatai Dover sziklái alá sodorták; a brit filmcsináló tehát könnyebben veheti számba őket, mint a mediterraneumból leselkedő Ferreri; a nemzeti mítoszok fénytörésében hunyorgó kelet-európai alkotókról nem is beszélve”. Az efféle, ennyire nagylátószögű és ennyire koncepciózus, mégsem elvont észrevételekből elkelt volna több. Nem sokkal, mondjuk kettővel több. És ha a három aztán még kapcsolódik is, és egyiket sem érvényteleníti a másik... de ez talán már túlságosan is szép lett volna. Ezt az egységet még a greenaway-i pitagoreus alkímia sem mutatja fel. Hiszen kutatja.
HIRSCH TIBOR: BOSUN! GREENAWAY-JEGYZETEK, MAGYAR FILMINTÉZET, 1991. 155 OLDAL
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=494 |
