Békés Pál
Nagy veszélyek leselkednek arra, aki mostanában a valóságnak nevezett valamit igyekszik filmre vinni. A „valóság” mindig is hajlamos volt vizes szappanként kisiklani az utána kapkodók kezéből, mindig is hajlott arra, hogy A vihar kapujában-típusú játékokat űzzön azokkal, akik fölesküdtek megismerésére, földerítésére. Mindez nyugodtabb korszakokról is elmondható, melyeknek „valósága” – tudniillik, hogy mi tekintendő annak, és mi nem – (gyakorta hamis) közmegegyezésen alapult. Hát még a „mai magyar valóság”?!... Mi az? És hol keresendő? Olyan beláthatatlan, hogy már az is feltétlen elismerést ébreszt bennem, ha valaki megpróbálja becserkészni.
Nyilvánvaló: a köröttünk és bennünk zajló fordulat folyamatosan provokálja mindazokat, akiket elhivatottságuk vagy tanult szakmájuk arra ítélt, hogy igyekezzenek „tükröt tartani mintegy a természetnek.” Valószínűleg nagy felkészültségű, sokat látott filmes szakíró feladata volna megokolni, hogy a fiatalabb filmesek többsége miért tér ki, miért nem ül fel a „provokációnak”, ugyanakkor miért huzakodnak neki a munkának az idősebbek tiszteletet parancsoló elszántsággal. Holott nyilván végiggondolták: a feladat a hagyományos módon és a hagyományos értelemben megoldhatatlan. Mintha az elmúlt világ külső és belső parancsainak engedelmeskednének, amikor legjobb tudásuk szerint igyekeznek a jelen kaleidoszkópjának egy-egy részletét szalagra másolni. Ám valaha szürke és egynemű világunk ma olyan sebességgel lódul új meg új, felmérhetetlen irányokba, olyan kiszámíthatatlan, véletlenszerű mozgások reszkettetik a kaleidoszkóp csövét tartó kezet, és olyannyira képtelenek vagyunk felidézni magunkban akár csak a tegnapi képet, hogy hatalmas önbizalom kell az ilyen vállalkozáshoz, vagy pedig – bizonyos vakság.
Gyarmathy Lívia új filmjének, A csalás gyönyörének nyitó képsorain elaggott (gyár?)épületek röpülnek a levegőbe, mintegy a történelmi robbanást szemléltetendő, majd formás, tűsarkú cipővel továbbkarcsúsított lábak tipegnek-tapogatóznak a por borította romok között, magától értetődően pöccintve félre az útból egy amorf gipszlenin-szilánkot, míg csak egy roncsok között matató guberálóba nem botlanak. Az fölnéz és ekként informál: „Vége a bolsevizmusnak!” Főcím.
A három szálból sodort, lineárisan szerkesztett cselekmény tulajdonképpen – elvben – alkalmas volna arra, hogy a korkaleidoszkóp valamely darabját felvillantsa és nézői emlékezetébe rögzítse. Az első szálon egy átlagosnak tekintett értelmiségi házaspár igyekszik megvívni a maga csatáját mindazzal, amit a guberáló által tömören összefoglalt történelmi helyzet számukra jelent. A külső konfliktusok pillanatok alatt „begyűrűznek” az intim szférába, és a tipikusnak tekinthető párkapcsolat tipikusnak tekinthető válságba kerül – az „éles helyzet” törvényszerűen felszínre hozza a régóta lappangó ellentéteket és feszültségeket. A filmnek éppen ez a vonulata, e kisrealista elemekből építkező jelenetsor tartalmazza a legtöbb hiteles elemet; rendező és színészei – Für Anikó és Andorai Péter – egyaránt otthonosan mozognak e játék- és gondolkodásmódban, és talán a forgatókönyv is itt nyújtja a legtöbb lehetőséget.
A Tony Richardson rendezte Egy csepp mézből ismert Rita Tushinghamnek, a második szál főalakjának már inkább csak szerepvázlattal kellett beérnie – abból próbálta fölépíteni a negyven körüli, magány gyötörte ügyvédnő alakját, s talán e vázlatosságot igyekezett ellensúlyozni olykor túlzó, már-már színpadi gesztusaival és mimikájával. Szerelme-szeretője, a családjának és a frissiben rászakadt képviselői feladatainak satujában vergődő Ádám (Reviczky Gábor) viszont egészen más, olykor túlhajtott, börleszk felé mozduló gesztusrendszerhez folyamodik. E játékmódok ellentmondanak egymásnak, és zavaró bizonytalanságot szülnek: nem tudjuk, paródiával van-e dolgunk.
A történet harmadik és legvastagabb fonata sem mentes a stiláris bizonytalanságoktól. Amikor a mind reménytelenebb helyzetbe kerülő fiatalasszony végül egy lepusztult bisztróféleségben talál munkát, majd az önálló lakáshoz szükséges pénz reményében beszáll Joe, a főnök kétes üzelmeibe, váratlanul (?) egy kis magyar maffiaháború kellős közepében találja magát. A vérmes küzdelem a bisztró birtoklásáért folyik, ám megint csak eldönthetetlen, hogy a rendező a pitiáner célt és az alpári módszereket paródiaként kívánja-e tálalni, vagy az alantas kisstílűség fájdalmát szeretné érzékeltetni.
Bizonyos poénok a paródia felé visznek – mi egyébért parádézna a fenyegető üzenetekkel téboly-lila bogárhátún furikázó Derzsi János széles karimájú cowboy-kalapban? (Azon kívül, hogy a kalap és Ennio Morricone zenéje együttesen felidézhetné akár a vadnyugati ivóba belépő titokzatos idegen atmoszféráját is – ha e szellemidézés sikerülne, a film nyerne vele.) Mi egyébért robbantanának köhögtető és fujtogató füst- és bűzbombákat a riválisok egymás vendéglátóipart üzemegységeiben? A börleszkelemek pergőbb ütem esetén talán előcsiholnák a nézőkből a nevetést. De a stiláris bizonytalankodás a nézőben is bizonytalanságot szül. A krimikelléktár Pestre plántált elemei ahelyett hogy sajátos helyi zamatot kapnának, elízetlenednek. Ha az elhagyott gyárudvaron (hol másutt?) a volt pártállami potentát Növényi Norbert másfél mázsás pofonipari tanulóival kezelteti Joe-t, akit falhoz vágnak, gégén rúgnak, és a gerincébe taposnak, akkor a következők történhetnek: 1. Joe az első három ütéstől szörnyethal. 2. Joe megigazítja a haját, és odanyilatkozik, hogy az érvek meggyőzték, hajlandó tárgyalni. – Mindkét esetben tudom, hogy mihez tartsam magam. Ám ha Joe hörög, arca csupa vér, és szakszerűen tárgyal ellenségével, akkor zavarba jövök. Vagy-vagy.
A komoly és a parodisztikus közötti kötéltánc viszont (ha esetleg ez volt a cél) kényes egyensúlyérzéket igényel, és nem tűri el a tisztázatlanságot. Ebből következik, hogy szép pillanatokat elsősorban a stiláris értelemben problémamentes, otthonos kisrealista síkon találhat A csalás gyönyörének nézője – itt zavarmentesen örülhet Für Anikó és Andorai Péter alkalmanként magával ragadó játékának, szép villanásainak. A lélekölő bisztró-robot után egy pesti park padjára rogyó, kifacsart fiatalasszony fáradt és reménytelen ücsörgése többet mond a fordulat utáni hétköznapjaink lényegéről, mint a pumpált izmú növényisták pofonjai.
A maffia-torzsalkodás a film hősnője (és a néző) számára igazi meglepetést is tartogat. Ki hitte volna, hogy a Joe – vagyis a vesztes fél! – iránti lojalitás kézzelfogható eredménnyel jár? Nem egészen érthető, de legalább örömteli. Nevezhetjük akár happy endingnek is. A fiatalasszony megkapja az áhított lakást, és ezzel megnyílik előtte az újrakezdés lehetősége.
A film zárójelenetében éppen berendezkedik új otthonában, amikor megjelenik az ügyvédnő – ajándékot hoz. A lakótelepi lakás asztalán jókora kalicka, benne pinty. Für Anikó és Rita Tushingham hajolnak hozzá kétoldalról, lesik a díszpintyet, szaporán füttyögnek, ekként akarják csivitelésre késztetni a néma jelképet. De az csak nem dalol, hallgat makacsul. A kamera eltávolodik az ablaktól, fölemelkedik, körbepásztázza a lakótelepet, majd a látószög kinyílik, elénk tárul az éjszakai város, létünk színtere, és a képsor azt sugallja: ilyen ez az egész. De... milyen is? Milyen?!? A pinty hallgat, a film végetér.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=493 |
