Hirsch Tibor
A Szemle mindenféle animációs mozgóképnek kijelölt valamilyen versenykategóriát: tv-sorozatoknak, reklámfilmeknek, kísérleti filmeknek, egész estés produkcióknak, amatőrfilmeknek. Meglehet, a Pannónia és a hirtelen megszaporodó többi filmcsináló vállalkozás demonstrálni akarta, hogy sokat dolgoznak, és sokféle munkát végeznek. Valószínűleg képviselni akarták az alkotók kétségbevonhatatlan igazságát. A képpontok kézműves mozgatása – kockáról kockára, akármilyen célból történik is – kemény munka. Fáradságmentes „animációs blöff’ nem létezik; órák alatt ösz-szefényképezett natúrfilmes produktum – reklám, videóklip, ostoba riportocska – viszont igen. Az animáció gazdái tehát minden méternyi munkát megbecsülnek annyira, hogy kategóriát nyitnak számára, melyben versenyezhet. Csakhogy a bíráló dolgát ez tovább nehezíti: ha a kategóriák létezését el is fogadja, hogyan mondhat véleményt egyetlen lendülettel fények és árnyak félperces játékáról.és egy egér – James Bond hetedhétországon túl játszódó, sokszereplős monstre történetéről? Ami ugyancsak ebből következik: ennek a mintaszerűen szervezett, gazdag versenyprogramot választott, retrospektív csemegéket nyújtó fesztiválnak az idén nem volt igazi arculata. Hogy a magyar animáció merre felé halad, erről nemigen lehet állítani semmi bizonyosat. Hogy sokfelé – ezt sem illik mondani, hiszen ez azt jelentené: semmi sem méltó megkülönböztetett figyelmünkre.
A sorozat a magyar animáció kínálatában epizód-füzért jelent. A folytatásos történet ritka, talán a Mézga család utolsó világ körüli kalandozása tekinthető ilyesminek. Általában az epizód-filmcsokrok is – ha bármilyen egységesítő keret kínálkozik – hamar bekerülnek az egész estés produkció előkelőbb kategóriájába. A Vuk, a Vízipók, csodapók, sőt a Leó és Fred is megkapta ezt a lehetőséget.
A sorozat akkor jó, ha valamilyen tetszés szerinti értékvetület először szerényen felhívja magára a figyelmet, aztán epizódról epizódra megerősítést nyer; végül felismerjük, mint az egész vállalkozás célját, markáns megkülönböztető jegyét. A Haui József, Szabó Szabolcs rendezte Vízipók-sorozat egy-két epizódja után például már eljutunk odáig, hogy a csúnya – és csúnyának ábrázolt – csúszó-mászók, hat- és nyolclábúak világában fölfedezzük az antropomorf esendőséget akkor is, ha jók és rosszak egyaránt elszemélytelenített – „elrovarosított” – fejhangon ágálnak, és szándékosan meg vannak fosztva állati plaszticitásuktól is: mintha a terrarium üvege mögül leselkednénk rájuk. Aztán ha van alkalmunk még több epizódot látni, képzeteink hajszálnyit módosulnak: elfogadjuk a sorozat nedves-párás közegét, a kékes-zöld hátteret, de ez már nem terrarium, hanem világvégi ősmocsár, flóra és fauna háborítatlan idillje, ahol ezek az ártalmatlan állati konfliktusok évmilliók óta megtörténnek.
A Magyar Népmesék-sorozatban az egységesítő mesemondó stílus mellett elsősorban Jankovich Marcell jól ismert vizuális tömörsége, képváltó eszköztára hordozza azokat a markáns jegyeket, melyek alapján a sorozat megjegyezhető, megkülönböztethető. Amit annak idején, még a János vitéz előtt fölfedezett: hogyan lehet a szorosan vett történet képeiből egy dramaturgiailag fontos pillanatban díszítő ornamentikát varázsolni, hogy azután ez a megmozgatott díszítmény egyre erősebb hangulatokkal töltődjék föl, és így észrevétlenül átmenjen olyan folklór-metaforába, mely magát a történetet értelmezi. A kacsok, indák kiegyenesednek, a spirálba-gyűrt hősök visszanyerik alakjukat – ismét „figurális” világban vagyunk: a mese folyik tovább.
Ami ebben a sorozatban vitatható; ezt a módszert valószínűleg vétek popularizálni, akkor szép, ha tömény. A Fehérlófia képburjánzása után a Népmesék akkor is szegényesnek tűnnek, ha tudjuk: az alkotók mértéktartása elsősorban a közérthetőséget szolgálja, és csak másodsorban a takarékosságot.
Minthogy ez a hagyomány nagyon erős, és szorosan köti a magasabb célok felé törő, nemzeti animációs nyelvet kereső rajzfilmeseket, nagyon jó, hogy maga Jankovich Marcell vizsgálja felül a kirakós-idomokat mozgató, tüntetően szögletes, fekete-fehér – vagyis minden növényi ornamentika-játéktól tartózkodó – Tangram-sorozattal.
A másik kitörési lehetőség: a gyerekeknek szánt televíziós sorozatok egységesítő közege többé ne vagy ne csak a folklór, hanem ugyanilyen nyomatékkal a történelem legyen. A Richly Zsolt rendezte Fabulák-sorozat Heltai Gáspár meséit kódex-rajzokkal illusztrálja, a figurákat tudatosan „középkori” nehézkességgel mozgatva meg. Az eredmény: a jól érzékelhető korhangulat.
A korhangulat – vagy nevezzük általában vett közegérzékeltetésnek – egyébként nem lebecsülendő ajándék volna a rajzfilmtől; kár, hogy az utóbbi három évben az ilyesmit egyre kevesebb alkotó tekintette céljának. Az animációs dokumentarizmus nehezen meghatározható fogalom. Hiszen – így tudjuk – dokumentum csakis a kamera képrögzítő automatizmusai révén születhet, mely legalább ezen az elsődleges szinten kizárja az emberi beavatkozást. Az animator már itt is beavatkozik: képkockáról képkockára preparálja a valóságot.
És a rajzfilmesnek mégis köze lehet a dokumentarizmushoz, ha akarja, csak dokumentumhangulatot kell teremteni. Ha ezt célul tűzi ki, eszközei igazán változatosak lehetnek: megmozgatott kollázs, szüretien natúr-hang, aprólékos grafika, mely „natúrfilmes” tárgyakat ábrázol: várost, technikát, otrombán köznapi használati eszközöket. Lehetősége még az élőszereplős betétek és az animáció ötvözése – esztétikailag veszélyes játék, mely azonban az elektronikus képpreparáció fegyvertárának birtokában ma már hozhat eredményeket. Ami ezen az úton elérhető, az a közeghangulat, mely olyan erős, hogy sok millió dolláros történelemidéző, kosztümös produkcióval, vagy aprólékos, világteremtő sci-fivel sem lehet hasonló plaszticitást elérni.
Reisenbüchler Sándor díjnyertes filmjének, az Isten veled, kis szigetnek – mindez csak az egyik – sokadik – vetülete, hiszen az elpusztított világ, az elárasztott sziget siratásában, és a természethalál méltóságának érzékeltetésében éppen úgy fölfedezheti ük a történetet ünnepélyes allegóriává emelő stilizáció eszköztárát, mint az említett sokkoló dokumentarizmust: a gépek pontos megmutatását, belefeledkezést a pusztító technika működésébe, a film hanghatásait. Ami miatt mégis ez a töredéknyi dokumentarizmus érdekes számunkra ebben a gazdag filmben, annak az az oka, hogy a termés egészét figyelve, valami ilyesmi hiányzik leginkább. Olyan film, amely ezzel a különlegesen erős dokumentum-illúzióval próbálkozik. Hiányzik – a korábbi időszak kínálatát idézve – az Ah, Amerikához hasonló, nagyobb szabású, vitatható kísérlet; Somogyi Győző filmje, a Gőzhajóval Pest-Budára által korábban már majdnem tökélyre vitt történelemhangulatú animáció.
Egy szép – de szerény – ellenpélda: Békési Sándor lírai munkája, az ősmozi iránti nosztalgiáinkból,a film születésével kapcsolatos ellentmondásos képzetekből „dokumentumhangulatot” ötvöző Fények virradat előtt. Mások, akik korábban ebbe az irányba indultak, most ugyancsak a tiszta animációs líra éteri magasságába emelkedtek. Macskássy Kati animált gyermekrajzaiban mindig föl lehetett fedezni a törekvést a szociografikus vizsgálódásra. Legújabb filmje, az Egy másik bolygó csak gyermekszáj-poénok ihlette látomássor, szép, elégikus kószá-lás, a „másik bolygó” idea-világa körül.
Orosz István, aki korábbi filmjeiben – például az Álomfejtőben – nem ijedt meg az említett termékeny naturalizmustól, és aprólékos grafikával megrajzolt, szürrealisztikus világába sokkolóan köznapi tárgyakat is befogadott – a használt villamosjegytől a kibelezett Trabantig – most a Keresztes Dórával közösen készített Aranymadárban Pilinszky János cizellált meséjéhez készít illően éteri filmillusztrációt.
Az említett példák értékes alkotások: csak az kelt hiányérzetet, hogy az amúgy sokszínű palettáról épp csak a harsányabb színek hiányoznak.
A filmeket követő vitákon aztán mintha napvilágra került volna a „csak tiszta forrásból” speciális, kizárólag animációs alkotókra érvényes ellentmondása. Mert nem igaz, hogy ezt a művészetet tilos dramaturgiai közelítéssel megítélni, ahogy az sem igaz, hogy tilos lenne dramaturgi – történetmesélő – indíttatással gyakorolni. Az animáció nyelvi autonómiájának kétségbeesett védelme ugyanúgy hamis purizmushoz vezet, mint ahogyan az élő szereplős film esetében is egyre inkább túlhaladottá válik a „filmszerűség” agyon-pontosított követelménye.
A kommersz csábítása ellen kell harcolni, de a natúrfilm hatása, analógiái, a történetmesélés csábítása ellen – nem kell. Vagy csak egyes, konkrét esetekben kell, és nem az animációs művészet egészére vonatkoztatva.
A rajzfilm alkotójának elvben hatalmában áll, hogy minden pillanatban, minden képpontot ellenőrizzen – színre, fényességre meghatározzon – a téglalap alakú vetítővásznon. Ez különös szabadsága, az élőszereplő-produkció rendezőjével szemben. De ez nem jelenti azt, hogy nem mondhatna le tudatosan – művészi és nem üzleti indítékból – kiváltságai egy részéről. Készíthet éppen mozgó nonfiguratív festményt, de teremthet olyan világot is, melyben tüntető pontossággal érvényesülnek a gravitáció törvényei, a fent és lent „natúrfilmes” konvenciói.
A versenyprogram kevés példát nyújtott a „szent közeg” rugalmas értelmezésére, az egészséges frivolitásra. A szemle legjobb filmjei mégis ilyenek.
Cakó Ferenc Ab ovója a teremtés és újjászületés rítusának ábrázolásához hajlandó mozgósítani a natúrfilmes plaszti-citást. A homokanimáció önmagában is erős hatásokat kelt: valami, ami egyszerre nagyon anyagszerű, ugyanakkor éterien finom. És a kozmosz animált hátterével hozva kontraszba – mégis köznapian valóságos, felismerhető matéria.
Varga Csaba filmje, A szél attól számít kivételnek, hogy nagyvonalúan játszik a rajzfilmes purizmus által keményen kárhoztatott, mégsem kiiktatható értékvetülettel, a cselekménnyel. Banga Ferenc rajzai apró cselekvések hálózatát adják, melyen – sok-sok, időben is létező történetszilánkon – a kamera mint állóképen végigpásztáz. Keresgél a részletek között. Melis László repetitiv zenéje külön nyomatékot ad a tréfának. Ez egy „animáció-szerűtlen” dramaturgiai építmény, ami azonban mégsem sérti a legmerevebb szabályokat sem. Hiszen nem időben folytonos mese, hanem történések kiterített, széthajtogatott enciklopédiája, amit minél többször nézünk meg, annál több rejtett cselekményszálat fedezhetünk fel benne.
A puritán művészek túlzott szigorúsága valószínűleg elleplezhető gyengéje lett volna ennek a jól sikerült szemlének. Csakhogy a szervezők a hazai alkotások pasztellszíneihez maguk szolgáltatták a kontrasztot is: miközben a verseny-vetítéseken a tiszta animációs líra és a rendelésre készült bérmunka szélsőségei közt lehetett válogatni, addig a retrospektív vetítések – a kanadai, francia, belga sorozatok – bőven hozták a példát a „köztes változatra”: a jó értelemben vett naturalizmusra, technikai kísérletekre, az élő szereplős eszköztár kölcsönvételére, az emlegetett animációs dokumentarizmusra.
Az utóbbi három év – melyet a versenyfilmek reprezentálnak – idekint az életben amolyan publicisztikus korszaknak számít: hirtelen történésekkel, éles fordulatokkal. Akár igazat mondanak, akár hazudnak: távol és közel, világunk interpretálói számára divatba jött a dolgok otromba nevén nevezése. Ami fontos – az egyszersmind konkrét és közvetlen. Különös, hogy most, amikor minden és mindenki földi fogódzót keres a világban, a magyar animáció – ha éppen nem üzletet köt – a felhőkbe kívánkozik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 41-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4928 |
