Bikácsy Gergely
Húsz évvel ezelőtt ünnepet ült Karlovy Varyban a filmművészet, Menzel Szeszélyes nyár című remekműve kapta a nagydíjat, s a vert mezőnyben nem akármilyen opuszok maradtak: Brooks Hidegvérrel, Michel Deville Benjamin, vagy az akkori jugoszláv új hullám dühödt fiatalja, ®ivojin Pavlović, és még a rossz filmeket, a Zita nénit is Robert Enrico jegyezte.
Más idők, más igények voltak azok! Ama fesztiválnak majd minden kritikusa és tudósítója fanyalgott, gyenge a mezőny, halovány a termés, sóhajtoztak. Húsz év telt el azóta, s mintha mi sem történt volna, az 1988-as fesztivál egyik leg-hamisabb filmjét is Robert Enrico rendezte. Ez a mostani, a nehezen lefordítható című De guerre lasse... (talán: Nehéz szívvel) viszont valóban minden ízében hazug, papa-mozija. Sagan egy bestselleréből készült, de messze marad Sagan felületes könnyedségétől; nehézkes, politúrozott, elviselhetetlen háborús melodráma, impotens ám mély érzésű pacifistákról, akiket addig kínoz a szerelmi bánat, hogy végül még a nácikkal is szembeszállnak. Az 1968-as Robert Enrico, az érdekesen elhibázott Zita nénivel valamiképp a modern film csúcsáról nézhet le a mai önmagára: a filmművészet lapályára. A tehetséget is kora alakítja.
Idén egyébként Amerika, Ausztrália, Nyugat- és Kelet-Európa egyaránt érdektelen és gondolatbénító opuszokkal szerepelt Karlovy Varyban. Csak a kínai filmművészet hirtelen újjászületése (használhatjuk a reneszánsz szót?) keltett jó izgalmat, az utóbbi évek dijzuhataga után itt is diadalmaskott. A Hibiszkusz városa (vagy a film alapjául szolgáló regény magyar címével: Hibiszkusz háza) zsűritagok, kritikusok és a nagyközönség általános tetszésével találkozott, állítólag hamarost láthatjuk idehaza is – magam, később érkezve a fesztiválra, elmulasztottam. Nem mulasztottam el viszont a tanulságosan rossz filmek szemléjét. Már-már parodisztikusan volt rossz Rangel Valcsanov És most merre? című munkája. Ismét a múlt: a bolgár rendezőnek máig 1963-as filmje, a Napfény és árnyék a legszebb filmje. Valcsanov néhány éve ide próbál visszakanyarodni, az életbe belépő fiatalok világához, a naiv hitek, csalódások, az első könnyek történetéhez. Saját árnyékát keresi talán, de elvesztett szép árnyak, miként a meghalványult tehetség, nem térnek vissza. Ez az És most merre? íróasztalnál kiagyalt allegória: rejtélyes, láthatatlan és rosszindulatú zsűri előtt fiatal színészek, balettosok, pantomimosok vizsgáznak. Minden tolakodó és zavaros jelkép, minden hazugul ágaskodik a filmvásznon. Van egy mellékszál is: a színház tetejére kiszökő balettáncos lány szerelembe esik egy épp ott munkálkodó kőfaragóval. A fiú süketnéma. A film is az.
Érdekes, s mint tudjuk, általában rengeteg tanulságot kínálnak a különféle módon rossz filmek. Bevallom, a fülsértőén, zagyván és siketen hangoskodó Valcsanov-film még mindig gondolatébresztőbb, mint az ásíttatóan gondolattalan, laposan illusztratív rosszfilm-típus. Fájó szívvel mondom: ez utóbbinak egy rendkívül rokonszenves alkotó, Juan Antonio Bardem lett az utóbbi években „mestere”: néhány évvel ezelőtt épp itt, Karlovy Varyban ásítoztunk bifláztató szándékú leckefilmjén, a Dimitrov-perről. Szomorúságunk idén erősödött, hiszen egy zaklatóan, szivárványosan izgalmas életről és halálról próbált valamit vászonra vetíteni, Federico García Lorca sorsáról. Lorcát egy a költőre hihetetlenül hasonlító színész játssza (Nickolas Grace), ezzel aztán kimerül a film minden ötlete. Világít a telehold a granadai éjszakában, egy kommentárhang verseket szaval, a költőt elhurcolják. A katonai lázadás képsora láthatóan dokumentumértékű szeretne lenni: iskolás képeskönyv lesz. A költő bujkálása lélektani drámát ígérne: menthetetlenül közhelyes, érdektelen. A film egy többrészes televíziós munkának moziforgalmazásra rövidített változata. Nyilván ezért ígérte a műsorfüzet, hogy látjuk majd Lorca New York-i útját, Picassot, Dalit és Buñuelt. Helyettük csak egy Rafael Albertit játszó színészt láttunk, amint megfontoltan lebeszélné Lorcát a granadai utazásról. Hiányoljuk ezekután Picassot, Dalit és Buñuel figuráját? Vajha az idős Bardem visszakanyarodna indulásához, amikor szürke, jelentéktelen emberekről pátoszmentes hangon tudott szólani.
A félresikerültén nagy igényű, túlzsúfoltan elhibázott filmek minden kellékét tartalmazta Iljenko nagyepikus műve, a Szalmaharangok. Nagyepika, freskó, lírai szürrealizmus, Jöjj és lásdra emlékeztető kemény-naturális (naturalista ízű) stilizáció kusza elegye ez a film. Iljenko Paradzsanov zseniális Elfelejtett ősök árnyainak operatőre, akinek önálló rendezései közül talán máig az 1970-es Fekete szárnyú fehér madár a legemlékezetesebb. Lírai hevület fickándozik egy túlméretezett epikus freskó keretei között. Iljenko mindenáron formabontó, sőt formaújító is szeretne lenni: hősei indokolatlanul felröppenek a levegőbe, s epikuslírai fenséggel lassan szállnak, majdhogynem hosszan énekelnek, szörnyű háborús emlékek elevenülnek meg, követhetetlen műfaji és történetmesélési zűrzavarban. Történelemábrázolásában dühödt bátorsággal párosul az ugyancsak dühödt formaújító szándék. A háborús veteránról kiderül, hogy aljas jellem, „minden másképp volt”, hősök talán nincsenek, vagy ha vannak, csak szőke tanítónők és kisgyerekek. A filmtörténet egyik legzsúfoltabb darabja ez, melyben a filmtől teljesen függetlenül néha érdekes operatőri megoldások villannak fel és nagyon sok, széthúzó, szétszaladó, meg nem munkált ötlet.
A falurossza. Ilyen is volt ezen a fesztiválon, mégpedig a cseh versenyfilm, a Ház két személynek főhőse. Miloą Zábranský filje egy becsületes, jó nyomdász és elvetemült, iszákos, hazudozó öccsének didaktikus története. Kilencven-éves a cseh filmművészet: az idei fesztivál különböző emlékprogramokkal ünnepelte ezt a jubileumot. Ennek fényében még furcsább, hogy (például Chytilová új munkája helyett) ezt a minden ízében hamis és kezdetleges munkát nevezték a versenyre. A falurossza fekete szemüveget visel, mint Cybulski a Hamu és gyémántban. A mozgása is hasonlít hozzá. Nem veszi komolyan az életet, dalolni, táncolni se restell, komoly bátyjának menyasszonyát könnyűszerrel csábítja el. Nemcsak a kocsmában, a gyárban is botrányt rendez. Néhány gyermetegül szájbarágó jelenet olyasmit sugall, hogy ez a fiú tehetséges és gondolkodó ember is lehetne, ha más körülmények közt élne: így nincs kedve a munkához sem. Afféle ravaszkodó mellébeszélésnek látszik ez a filmben, mert az egész művet a komor, paternalisztikus „mondanivaló” hatja át: jól kell viselkedni, becsületesen kell dolgozni. Végül az is kiderül: a falurossza fogadott gyerek, csak mostohaöccse jó ember bátyjának. De a jó ember addigra már halott: természetesen a falurossza az oka balesetének. Úgy gondolom, ez a film egy lassan mozduló kulturális „folyamat” terméke, csak ezért érdemel néhány szót. Vannak persze változások: a mellékprogramokban levetítették Chytilová Száz-szorszépekjét is, s a fesztiválújságban egy cikksorozat a hatvanas évek prágai filmművészetét méltatta, eddig elhallgatott, emigrált vagy a pályáról leszorított jelentős rendezők műveit felsorolva. (Csak összevetésül: idén is kapható volt egy 1982-ben megjelent csehszlovák filmtörténet és kislexikon, melyből „csak” Forman, Němec, Passer, Papouąek, Máąa, Juráček és Schorm hiányzik.) A fesztiválújság kitűnő és új szellemű cikkét Ivan Klimeą írta. Szívesen jegyezzük meg a nevét.
Tünetértékű rossz filmek után végre az értékesekről, a jobbakról (nem feledve el, hogy Sára Sándor munkája a Tüske a köröm alatt a fesztivál egyik fődíját nyerte el). A jó filmek, ha voltak, inkább a versenyen kívüli és információs vetítéseken. Carlos Diegues, amióta lemondott a „filmpróféta” becsvágyakról, érzelmesértelmes módon tud szólni nagyobb nézőrétegekhez is. Váteszként inkább becsülni lehetett, a Bye bye Brasil óta inkább szeretni. Szeretetreméltó volt új filmje, az Üt a csillagokhoz, egy szegény riói dzsesszmuzsikus története, aki kültelki Orfeuszként bolyong, eltűnt szerelmét keresve az alvilágban. Említettük Robert Enrico szomorú kudarcát. Enri-cóval együtt indult, s némileg hasonló törekvésekkel a hatvanas években Philippe de Broca. A Cartouche meg a Riói kaland után egyre jelentéktelenebb tucatdarabokat rendezett. Most aztán szinte a Cartouche kései párját csinálta meg. A Huho-gók ironikus történelmi kalandfilm, melyben Philippe Noiret, vagy voltaire-i szellemű arisztokrataként pályája egyik legbravúrosabb szerepét játssza. Sokak szerint a film forradalomellenes: inkább butaság- és gyilkosságellenes: ifjú hősei végül a Noiret által szerkesztett repülő masinán menekülnek el a trikolóros vérözön és fanatizmus elől egy szabadabb világba. Wajda Dantonja után ismét egy furcsa módja 1789 jubileumi ünneplésének. De a Huhogók is jó film. Mese, költészet, kiábrándultán okos humor sugárzik belőle.
Ami a versenyprogramot illeti, magam egyetlen igazán értékes és maradandó filmet láttam, az angol Jim O’Brien Varrónőjét. Halk, feszült, hallatlanul fegyelmezett alkotás. Miként Michael Radford tette a Máskor, máshol-ban, az elsőfilmes O’Brien is a csend, az elfojtott érzelmek, a szabályosan tiktakoló percek mögé rejtik hőseinek belső történetét. Az araszoló életet mérő csendes tiktakolás, (egy liverpooli angol kispolgári lány és 1944-es amerikai katonaszerelmének szelíden görcsös históriája) robbanással végződik. A csend robbanása? Az általában harsány Karlovy Vary-i fesztiválon ilyen filmek hiányoznak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4925 |
