Marton László Távolodó
Zenélő filmkockák, mozimuzsika... A kínálatnak egy ígéretes szeletébe belekóstolt már a tévé, de fel a fejjel, maradt még csócsálnivaló. A mi hősünk dalra fakad, megdobban a szív, és visszavonhatatlanul megtesszük az első lépést, happy endbe fel! – Gene Kelly, Fred Astaire, Elvis Presley, Cliff Richard, John Travolta, Barbara Streisand, Audrey Hepburn, Liza Minelli...
Félreértés ne essék, a világon semmi bajom ezekkel a filmekkel. Mért bántanám őket, ők sem bántottak engem. Ők legalább vannak, nekem pedig azok fájnak, amelyek nincsenek. Jószerivel éppen a nagy rendezők zenés műveiről feledkezett meg a filmforgalmazás. S ha apránként megadatott is, hogy veszteségeimet foltozgassam, nincs kedvem mindig elnézni, hogy – egyebek között – a mai napig sem láttam Derek Jarman Jubileum vagy Ken Russell Tommy című opuszát. Ebben a felemásságban – az élmények rabságában és a teljeskörű rálátás hiányában – maradhat-e más esélyem, mint a nagyvonalú szemezgetés, a tolakodó személyesség?
Lassacskán ezüstlakodalmas Antonioni Nagyítása iránti önfeledt szerelmem. S bizony jókora szerepe van ebben a Yardbirds együttes – legendás gitárnyakas – koncertrészletének. Cseppben a tenger, az a pár perc számomra nem jelentett kevesebbet, mint a film maga. Ebbe sűrűsödött bele, vagy még inkább: ebben teljesedett ki a (filmbéli) kényszerpályára terelődött lét.
Húsz évet kellett várnom, hogy e csoda megismétlődjön. Wim Wendersre gondolok, illetve Nick Cave és a Bad Seeds koncerttöredékére a Berlin felett az ég című filmben. A kör bezárult, nincs miről beszélni egy ilyen után. Végérvényesen a helyükre kerülnek a dolgok, ahogyan Nick Cave énekel. – Nincs út, csak a leereszkedés, a megtelepedés az otthontalanságban. Amit az angyal tesz, nekem már csak pecsét, ráadás.
A bő tíz évvel ezelőtt bemutatott koncertfilmek (The Last Waltz, Let There Be Rock, The Song Remains The Same) különböző veszélyhelyzetekre figyelmeztettek. A legszomorúbb geopolitikai helyzetünkből fakadt: az eredetikre nem juthattunk el. Ennélfogva e filmek nem „dokumentumként”, hanem valamiféle mágikus erőtérbe helyezve, egy álom megvalósulásának illúziójával tekintettünk. Nyilvánvaló, e csapda még képtelenebbé vált mozijaink akkori hangviszonyaitól.
Egyébként is. A kérdés valójában az (s a koncertfilmeknél ez a mérce és a tét), hogy a film képes-e egy önálló és konzekvens réteggel a zenét gazdagítani. Ráadásul ha a fókuszában nem egy kultúra jelképes, karizmatikus előadója áll, a próbálkozás eleve kudarcra ítéltetett, a határok eltolódnak, s kezdődik a klip. (E pontnál gyűjtögethetnénk azon rendezők alkotásaiból, akik epikus szerepekre is rocksztárokat kértek fel.)
A beteljesülésre két megunhatatlan élményemmel hivatkoznék. Jonathan Demme 1984-ben a Talkin Headsről készített filmet Stop Making Sense címmel. A koncert a zenekar első hét esztendejét követi nyomon, oly módon, hogy a film végül is bizonytalanságot kelt: egy koncertből vagy összevágott részletekből áll (?)... Ugyancsak (de pontosabb) szerepet kapott az idő Chris Blum 1988-as Big Time című filmjében, mely két Tom Waits-show színeinek és hangulatának ragyogó vágása. Mindez – Waits szomorkás iróniájával átszőtt – kerettörténetbe ágyazódik: a „nagy időt” hol a karján sorakozó órák jelzik, melyekkel show(ja) jegyszedőjeként seftel, hol egy ébresztőóra, melynek csengése egy lepusztult, ismeretlen énekest kivet sikerről daloló álmából.
D. A. Pennebaker 1982-es Ziggy Stardust And The Spiders From Mars című filmjét akár meg is kerülhetném, merthogy képileg eléggé igénytelenke, unalmas. Ám David Bowie Ziggy-korszaka mégiscsak a rock-történelem egyik leghatásosabb esete. (Ziggy transzvesztita asztronautaként érkezik a Földre, ahol rádöbben, a végítéletig már csak öt év van. Görcsösen tapogatózik oltaltom és társak után, de szeretőre is csak gitárjában talál. Végül öngyilkosságra szánja el magát, ám ekkor Bowie kilép Ziggyből, hogy a túlélés egyetlen esélyére, a szeretetre intsen).
Szóval mondom, filmként nem sokra tartom, inkább a zene miatt kötelező olvasmány. No meg a bevezető képsor... Még „Bowieként” az öltözőben, miközben tesznek-vesznek rajta a sminkesek. Felbukkan Angie, a felesége is – elég csúnya szegény. De pár perc múlva már eszünkbe sem jut Ziggységében, nemtelen csillagköziségében kételkedni. Miként ha tojásnak maszkírozták volna, az lenne ilyen evidens, hogy a tyúk csak azután...
Másik kedvencemet, a Dandyt viszont annak rendje és módja szerint nem láttam: ezúttal csak olvasmányélményként osztanám meg... Rendezője Peter Sempel ausztrál származású, Hamburgban él, és leginkább azt illik róla tudni, hogy ugyanazon a napon jár operába és punkkoncertre. Ne legyen hát meglepő, hogy 1988-as –Voltaire Candide-ján alapuló – filmjének zenéje Nick Cave és Mozart, Einstürzende Neubauten és Bach, Crass és Beethoven, Yello és Verdi – így tovább. Sempel összemosásai ugyanakkor a forgatás helyszíneire (Berlin, Hamburg, London, New York, Marrakesch, Kairo, Ganges, Himalaya, Tokio), szereplőire és epikus-zenés-táncos-látomásos helyzeteire egyaránt érvényesek.
A rock-bizarr megintcsak egy külön történet, s a csúcsa alighanem az Amerikába vándorolt orosz, Slava Tsukerman 1982-es Liquid Sky-a: „Ti azt hittétek, hogy a farmernadrágotok a szerelemnek, a szabadságnak meg a nemi egyenlőségnek a jelképe – mi legalább tudjuk, hogy jelmezt viselünk” – summázza Margaret, e punk sci-fi hősnője nemzedéke életérzését.
Margaret egyébként hermafroditának vallja magát, tűhegyes hajtincsek ágaskodnak a fején, és elsőbálos jelmezeket mutat be egy manhattani new wave divatrevüben. Szabad idejében narkós suhancok, mézesmázos műtörténészek és mogorva hímek erőszakolják meg, míg egy ufó mellé nem csapódik. Az idegen, aki mellesleg intergalaktikus narkós, azzal a vegyszerrel táplálkozik, ami orgazmus közben keletkezik, s a heroinhoz hasonlít leginkább. Margaretet nagyszerű hatalommal ruházza fel, hogy megszabadítsa a punk feslettségétől. Akik birtokba veszik, beinjekciózandó droggá válnak maguk is. Az aktus így a bosszú eszköze lesz, s Margaret üldözői szőröstül bőröstül felszívódnak elektronikus hangeffektusok és narancs-zöld-kék robbanások között.
Uli M. Schuppel 1990-es filmjében újra Nick Cave szerepel. A The Road to God knows where a rock-turné, illetve a rock ’n’ roll-életforma demisztifikálása. – Ücsörgés a buszon, alkalmasint egy doboz sör, egy-egy poén, milyen az időjárás, megérkezés, egy interjú hülye kérdései, fényképész. Á másfél órás filmben továbbá egyetlen számot sem játszik el a zenekar. Drasztikusan nem történik semmi. E demisztifikáció végállomása a The Great Rock ‘N’ Roll Swindle. Julien Temple 1979-es filmje a Sex Pistols haláltáncát követve azt mutatja be, hogy a zenekar eszelős botránysorozata a menedzserük és az üzlet kívánalmai által megtervezett, irányított volt. Az utolsó képsor mégsem mentes a katarzistól: a végső szenzáció, Sid Vicious öngyilkossága felrúgja az addigi koreográfiát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=491 |
