Az MTV, nem a taccsra tett és elsinkófált zenei csatorna, hanem a közszolgálati Magyar Televízió a hatvanas évek vége óta áll a magyar háztartások epicentrumában, a készülék a stelázsin vagy a nádlámpa mellől mutatja és mondja nekünk, hogy milyenek vagyunk, legyünk. A közszolgálati Magyar Televíziónak nincsen alternatívája, hiába bekábelezett a haza, még mindig az a menő, ami a főadón megy, úgy jár az idő és olyan a humor, azon múlik a politika és ott múlnak ki politikusok, attól függ a közhangulat -tévéfüggő az ország. A közszolgálati Magyar Televízió nyomásgyakorló eszköz, fegyver és hatalmi ág, álmok netovábbja, tüntetések végállomása és népharag tárgya, csínján kell vele bánni. A közszolgálati Magyar Televíziónak nehéz dolga van, bármit tesz, látszik, hallatszik, „tízmillió házmestert” kell nevettetve nevelnie, kielégíteni az igényeket, mutatni az utat, nyitni ablakot világra, jővőképet alapozni és múltképet formálni. Értelemszeıű, hogy a közszolgálati Magyar Televízió sem maradhatott ki az évfordulós megemlékezés-sorozatból, száz forintnak ötven a fele, tizenkilenc pedig egy híján húsz. A közszolgálati Magyar Televízió önmagára cáfolt: a Magyarok Cselekedetei című telefolyamával értéket teremtett a millecentenáriumi ízléstelenségben, a hivatalos blamázs dacára.

Habkönnyű helyzetben volt a szerkesztőség. Kitaláltak egy konceptet, 250-szer öt perc, főműsodorban és azon kívül, naponta háromszor gazdaságosra svájfolt alkotócsapatok filmnyelvileg igényesen mozzanatozzák az eltelt időt és lajstromolják a történéseket, március idusa óta ki-ki ízlése és érdeklődése szerint kereshet fogást az anyagon, rajtunk, rajtad, mindent szabad, minden mindennel összefér, huszonöt sűrű órában mesélik el, és mutatják meg közel s távoli múltunkat.

Piszoknehéz helyzetben volt a szerkesztőség. Ellenséges és unfair közegben kellett napi rendszerességgel beszélniük valamiről, ami mindenkit érint, amiben mindenki érintett, szellemileg tunya, morálisan manipulált, közömbös és ideges tömbbizalmi tömegeknek kellett elmagyarázni, hogy honnan fújnak a szelek, merről merre, miről mit tartunk, s mindezt több évtizednyi folyamatos hazugság, önáltatás, -sajnálat és -becsapás közben, amikor, úgy tűnik, műnácik és zsebnapóleonok végérvényesen kisajátították a magyar szó használatának jogát, a korszerű, ruganyos villámmagyarok pedig operett-vállalkozásokba apportáltak hagyományt, szellemi tőkét, a megmaradt kevéske goodwillt.

Ha az alkotóközösség, értékelve az adottságokat, népfrontos igénnyel közelít a kérdéshez és mindenkinek minden áron meg akar felelni, ha időrendben és bejáratott utakon halad, történelmi ismeretterjesztést folytat és tárgyilagosan ábrázol, amennyiben kiszámítható és kipróbált formanyelvi eszközökkel operái, a Magyarok Cselekedetei jottányit sem különbözne a Millecentenáriumi Híradótól, a belpolitikai kerekasztalok és sajtótájékoztatók képidegen, nézőellenes minőségétől, a tévé-vetélkedők és vezetőik hetvenes évek óta csereszabatos stílusától, ha nem reszkírozott volna a szerkesztőség, az epizódok megmaradnak hiábavaló, öncélú, reklámblokkhézag kitöltő herdálásnak.

Hogy nem így történt, számomra vaskos meglepetés, hirtelen kellemes csalódás.

Pedig sokáig gyanakodtam. Lemegy a Híradó, olyan, amilyen, a frontérzékeny polgár lehalkítja az előrejelzést, a multik klipben kapacitálnak, hogy ne sajnáljam, költsem inkább a pénzt és lehetőleg náluk, a telistelesportban minuszos színesekkel fokozzák a hangulatot, aztán valami megforog a bárányfelhős, világoskék, márványfestett alapon, barnás idomnak tetszik, szaporodik a dimenzió, ívek és szögek úszkálnak az imitált térben, visszafogottan stílsemleges, ütemes zene szól, ritmusra fonódnak betűkké a segédvonalak, MC, bekeretezve, alatta a fejtés, Magyarok Cselekedetei.

MC rómaiul 1100.

MC a hipp-hopp kultúrában a Master of Ceremony rövidítése, rapper és showman, aki teliszájból csinálja a fesztivált, dumagép és rímkirály.

Ezeknek az etűdöknek a sejtelmessége zavarba hozó. Öt percig nézel egy akkurátusan megszerkesztett filmesszét, veretes vagy alantas, irodalmi vagy dokumentumértékű szövegeket narrálnak az elegánsan, idegesen váltakozó álló és mozgóképek fölé, az archív bejátszások, animált rajzfilmrészletek, színészekkel előadott félpercesek felelnek rá vagy előlegezik meg az idézeteket, amelyek nem egyszer ellentmondanak egymásnak, nincs egy fix pont, viszonyítási lehetőség, nézed ezt a szemre-fülre tetszetős vizuális-verbális információhalmazt és még mindig nem érted az értelmét, zavarba hoz, elbizonytalanít, nem vagy szoktatva ilyesmihez, az elébb még minden rendben volt, fegyelmezetten folyt a főműsor, most meg ülsz hülyén, segítség nélkül, címet próbálsz találni magánhasználatra, de nem megy, tessék, már vége is.

Magyar cselekedet-e, ahogy Nagy László nézi a kancaanyával játszó kiscsikót, alatta tabla szól és a Hej, regő, rejtem? Hát a ligeti vurstli fejlődése? És a könyvnapok, könyvhetek kialakulása, az irodalomra költött pengők, amelyek „megható takarékosság eredményei”? A gyógyfürdők? Az ifjúsági szervezetek? A századelő vagy a szecesszió? Az IBUSZ-os idegenvezetők hivatalból bizalmas jelentései a nyugati turisták kérdéseiről? Egy barlang? A személyi kultusz? Liszt Ferenc miséje vagy a gyufa feltalálása? A kisdobos vezetők könyve, a Cicavízió és a reklám? Cselekedetek-e ezek a találomra kiválasztott MC-témák, specifikusan magyar jelenségek, művek, történések-e? Nem. De jó, hogy mégis rövidfilmek készültek róluk, hogy négy-öt embernek köze volt hozzá, és úgy gondolták, legalább annyira hozzánk és ránk tartoznak, mint a Pick szalámi, Bartók Béla vagy Gizella királyné földi maradványainak hazahozatala.

Mert az élet, minden élet apró-cseprő jelentéktelenségek folyamatos ismétlődése, hétköznapi küzdelmekből és vasárnapi örömökből áll. A foszforfejű gyufát csak egyszer és egyvalaki tudja feltalálni, de pékek és kovácsok számosan teszik a dolgukat, a Népstadiont egy város építette, Nádasdy Tamás hadnagy 1541-es szerelmi levelezése pedig ha mégannyira személyes is, szokások, divatok és életmódok általánosan jellemző kordokumentuma.

Ül a magyar ember, minden magyar ember, a tévékészülék előtt, apatikus, flegma és cinikus figura, várja a sorozatát vagy hogy beleszenderedjen a hónap filmjébe, a sörösüveget még egyszer sem kúrta a képernyőbe, de mindig a keze ügyében van, bizalmatlan és kiszolgáltatott, évekre előre látja a műsort, de az MC-vel nem boldogul. Képtelen rájönni, hogy mi ez az egész, zavarja, bosszantja, ha nem lenne olyan rest, mint amilyen, bizisten otthagyná a fenébe, de marad és bámul, aztán később, másnap vagy évek múltán, déja vu a mélyből, keresztrejtvényfejtés közben vagy a Bükkben túrázva eszébe jut Körösi Csoma, hogy milyen mocsadék módon nyírta ki a sokak által visszasírt Kádár a sokak által moszkovita bérencnek tartott Nagy Imrét, vagy csak hangulatok képződnek benne, maga sem tudja majd, honnan, kávéházakra gondol, amelyekben nem volt alkalma járni, a metrófeljáróban randalírozó pannon-náci kamaszokról a nyilasokra fog emlékezni, akiket volt szerencséje nem is ismerni, fölveszi a telefont és bevillan egy név, Puskás Tivadar október 6-án pedig a kép, ahogy Batthyányvá sminkelik Galkót.

A Magyarok Cselekedetei sorozat persze nem egyenletes, számos snittben, a semmitmondó, lemenő nap sütötte várak falát pásztázó kameramozgásban, fazekaskorongon lassan forgó, agyonvilágított ereklyékben tetten érhető a tévés rutin, egyes részeknél tartalmas nyersanyag híján a trükkasztal lehetőségeihez folyamodtak az alkotók, sok a megszokásból álarchívra barnázott fekete-fehér, sok az aranysárga szűrő a reklámszpotokkal pénzt kereső kameramanok lencséjén – ellenpéldákat sorolok, ugyanis nagy átlagban és a ritka megingásokhoz képest újszerűen és profi formaérzékkel bántak anyagukkal a szerzők. Noha az MC messze maga mögé utasította az erőltetett ünnepi menet teljes egészét, önálló vállalkozásként vizsgálva kicsit kevesellhető az önkritikus megközelítésmód. A látottak kigondoltsága és a megvalósítás fegyelmezettsége felhatalmazta volna a készítőket arra, hogy árnyaltan fűzzék bele mondandójukba például azt, hogy Kossuth apánk tényleg lelépett-e az országkasszával, avagy ez csak afféle mesebeszéd, hogy, mondjuk, az ötvenes években a hangulatról rendszeresen beszámoló viceházmesterek hány magyar zsidó családot is nyomtak föl egy évtizeddel korábban a Gestapónál, vagy, teszem azt, miért kivételesen példaértékű Teleky Pál öngyilkossága...