Szemadám György
Ez a – latinul tudó ember számára – sokatmondó Quo vadis, homo sapiens? címet viselő egyórás román rajzfilm, mely a magyarításban a tökéletesen „terepszínű” Hová mész, emberke? címet kapta, nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy a maga játékos módján felvázolja a homo sapiens fejlődéstörténetét. Teszi ezt pedig olyan humoros ötletekre épülő epizódok sorával, melyek igencsak emlékeztethetnek Jean Effel utolérhetetlenül kedves humorú, bumfordi „ember-történetére”. Nem véletlenül neveztem persze Effelt utolérhetetlennek, Ion Popescu Gopo egykor erőteljes grafikai világa ma már bizony jóval szegényesebb az övénél, néhol pedig kifejezetten a csúfba csúszik át.
Az animálás primitíven igénytelen, a leegyszerűsített figurák vastag, drót-merev kontúrjai ellenszegülnek az őket életre kelteni hivatott mozgatásnak. E szegényes eszköztár mellett idegennek, sőt disszonánsnak hatnak a film végén fel-feltűnő fotómontázs-kompozíciók, s különösen azok az apokaliptikus élő-film részletek – robbanások, haldoklók, csonttá soványodott éhezők –, melyeknek szuggesztivitásához képest igazán lehangolók a rajzolt részletek. A film általános szemléletét egyébként bátran merem mechanikus materialistának nevezni, ami még humoros is ott (például az írás és a nyomtatás felfedezésének bemutatásakor), ahol önmaga „ésszerű következetességét” parodizálja, máshol azonban borzasztó szűklátókörűséggel vádolható. (A vallás, illetve a művészet születése címmel ellátható részletek a legsötétebb ötvenes évek iskolai tankönyveinek színvonalát idézik.). Egyébként is van ebben a filmben valami zavaróan elemi-iskolai szintű didaxis, melyet példázhat akár a zsákba fogott villámmal érzékeltetett elektromosság, vagy a búzakalász helyén beérő kenyér értelemzavaróan egyszerű képlete. Ugyanilyen – végül is hazug – leegyszerűsítések azok a jelenetek, melyek a társadalmi szerkezetek bonyolult összefüggéseit próbálják egymás nyakába ültetett pálcikaemberkék felvonultatásával érzékeltetni s amelyek nem csak grafikailag, de gondolatilag is sivárak. Ezzel együtt van valami elementárisan nyers és groteszken mulatságos is ebben a filmben. Az, hogy az emberalatti, megformálatlan természeti erőket mindent felzabáló, ám sírásra-kacagásra ingerelhető, kövér dinoszauruszok jelenítik meg, hogy a gépek által „kényelmesebbé tett” életünket egy riasztóan nőies feleség-automata teszi lidércnyomásossá, az talán már több is, mint nevetséges. Szomorú. De hát Karinthy szerint az igazi humor mélyén mindig szomorúság rejlik. Talán még az sem túlzottan zavaró, hogy ez a mélyebb humor a rendező szándékától függetlenül jelenik meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4890 |
