Sajóhelyi Gábor
A címben említett velencei nő valójában két asszony. Az egyik öregecske férjét megunó virágszál: Valeria. A másik: gyászos özvegységét feladni kívánó, élveteg, hervadóban lévő szépség: Angela. Mindketten szemet vetnek egy szőke ifjú idegenre. Vitathatatlanul Boccaccio szelleme lengedez a filmben (már csak a pestisre tett utalás miatt is), de a mester eleganciája, bája, könnyedsége, frivolsága, sikamlós erotikája távol maradt. A szőke ifjú, aki oly szép, mint egy Abba-énekes (kb. ennyire is vonzó) gondolázás közben szentenciaként közli: „Velencének előbb vagy utóbb, de el kell süllyednie”. E válsághangulat kétségtelen alapja lehet egy hedonista „Carpe diem!” mentalitásnak; s ha tételillusztrációnak fogjuk fel A velencei nőt, közel járunk az igazsághoz. Ugyanígy értelmezhető a perverzió is: egy jól szerkesztett jelenetben a férfiú utáni heves vágyakozás a cselédlánnyal űzött buja, leszbikus játékba csap át. Akár egy jó Ferreri-filmben is történhetne. Az alaptónus sajnos durva, közönséges, néha trágár. Vásári jelenetet láthatunk a „fütyik” párbeszédéről: a szép, szőke aktusbajnok a csatornába vizel; a prostituáltakat az aranyifjak büdös hallal ingerlik; a cselédlány úrnője szerelmi csatáját lesve üzekedik stb. A mérték, az egyensúly hiányzik. „Ghibellin becsületemre” – mondja egy szereplő. Ebben a században ez már nem politikai hatóerő. Marad tehát a Sóhajok hídja, a Doge palota, a Canale Grande (kissé IBUSZ-színezetű) képe. Azok szépek. S hogy miért fél Angela az ősi „a tergo” póztól? – érthetetlen. Ha az antikoknak megfelelt…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4888 |
