Koltai Ágnes
Varsó szegénynegyedében, a Nowolipkiben négy frissen érettségizett lány álmodozik a jövőről: talán valóság lesz szüleik kissé gunyoros, fitymáló megjegyzéséből, kisasszonyok lehetnek, még ha ennek nagy ára van is. A négy barátnő történetét Pola Gojawiczynska írta meg két regényben, az egyik a Lányok Nowolipkiből, a másik a Paradicsomi almafa. Pola Gojawiczynska félig-meddig önéletrajzi regényének népszerűségét bizonyítja, hogy első részéből már 1937-ben film készült (Jozef Lejtes rendezte), a teljes regényfolyamot a háború után tévéfilmben dolgozták fel, s ötven évvel a mű megjelenése után újra felfedezte a mozi.
Barbara Sass, a Kiáltás rendezőnője filmesítette meg a nincstelenségből, tudatlanságból kitörni vágyó lányok történetét. A századforduló és a húszas évek Varsója történelmi díszlet csupán, Barbara Sass a négy lány jellemét, sorsát, életútját ábrázolja. Négy női szerep, négy esendő, de gyengeségét palástoló hölgy tűnik fel a film elején. Ahogy megállnak és egymásra vigyorognak az iskolaköpenyes fruskák, megsejtünk valamit jellemükből: az egyik félénk, a másik szégyenlős, a harmadik erős, a negyedik kicsattanóan életvidám.
Az erőteljes felütést hosszadalmas, epikus jellemrajz követi, a gyámoltalan vagy egészségesen bolondos lánykák romlott, csalódott asszonyokká érnek. Egyikük, a legszendébb, utcalány lesz, másikuk, a legelegánsabb, minden utálkozása ellenére végül is átveszi anyja élelmiszerüzletét, a harmadik unatkozó patikusné lesz, a negyedik független marad, s előszeretettel csábít el nős férfiakat. Cseppnyi öröm jutott csupán a lányoknak, de kisasszony egyikükből sem lett, mert aki Nowolipkiben született, végül is ott hal meg.
Bárhogy próbáljuk keresni is, nehéz megtalálni a kapcsolatot a Kisasszonyok és Barbara Sass eddigi filmjei között. A négy barátnő története beleragadt a századelős Varsó hétköznapjaiba, s mire Bronka halálával véget ér a film, mintha mi is végleg elvesztünk volna a történelemben: nem találjuk a jelenhez vezető utat. Úgy tűnik, nem is olyan könnyű megtalálni, mostanában nem sikerül Andrzej Wajdának, Filip Bajonnak és Barbara Sassnak sem. Mindannyian a múlthoz fordultak, még csak nem is a történelemhez, csak egy régi történethez (Wajda a Szerelmi krónikához, Bajon A mágnáshoz, Sass pedig a két Gojawiczynska-regényhez) és időn kívüli filmet forgattak. De hát talán a kizökkent időt nem is mindig a művészeknek kell helyretolniuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4886 |
