Koltai Ágnes
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Vajon kell-e, lehet-e annál bizarrabb, mint a szomorú Portugáliában boldogtalan tajvani filmeket nézni, s az öreg kontinens szélén (nem csupán földrajzi, hanem gazdasági és kulturális értelemben is!), félúton Európa és Dél-Amerika között a civilizáció, a hirtelen gazdagság árnyoldalairól elmélkedni? Tajvan, a körmét meresztgető négy kis tigris egyike, a rettegve csodált gazdasági mintaállam, a tőke és a hatékonyság ékes bizonyítéka Szingapúr, Dél-Korea és Thaiföld mellett a világ új bezzeg-gyereke. Gazdasági sikereitől hangos a világsajtó, robbanásszerű fejlődése, dinamikája mindenkiből ámulatot vált ki, de hogy e páratlan felívelésnek milyen ára van, arról hallgatnak a banklapok, a nemzetijövedelem-kimutatások és a tőzsdeárfolyamok. Ke Ji-zseng Utolsó vonat Tan Shuiba című filmje azt mutatja be, hogy az amerikai mintájú és ázsiai módszerű gazdaság- és társadalomépítés hogyan formálja át az embereket, milyen életutakat kínál, illetve milyen magatartásokat tesz lehetetlenné. A film főhőse egy középiskolás diák, Ju An-shon, aki vonattal jár be mindennap a közeli nagyvárosba. Az iskolában nem érzi jól magát, a tanulást unalmas és felesleges időtöltésnek tekinti, a zenén és a rajzoláson kívül semmi sem érdekli. Iskola után néhány társával betér az egyik lemezboltba, hogy bátortalanul gyönyörködjön az ébenfekete hajú eladólányban. Ju úgy menekül ebbe a szerelembe, mint élete utolsó reménységébe, számára a bolti lány jelenti az egyetlen emberi kapcsolatot, pedig csak néhány szót váltott vele, azt is hebegve, félve. Mégis mindenkinél közelebb érzi magához. A fiú rettegve indul el reggelente, és rettegve ér haza délutánonként, védekezésre készen várja szigorú apja megrovásait, el-elcsattanó pofonjait. Ju apja kötelességtudó hivatalnok, sokat és fegyelmezetten dolgozik, s ugyanezt a kemény, monoton munkát követeli meg fiától is. A megélhetésért, a boldogulásért vívott harc, a napi küzdelmek, a helytállás kényszere határozza meg az apja életét és érzelmeit: tudja, hogy a fegyelmezett munkán kívül nincs más választása, s ezt a szükségszerű célirányosságot akarja idő előtt ráerőltetni gyerekére is. A fiú egy napon találkozik egy hóbortos öregemberrel, aki az unokája fényképét mutogatja, a természet szépségét zengi (kicsit dagályosan), s olyan „divatjamúlt” dolgokról beszél, mint szeretet, családi összetartás. Az öreg megvetéssel emlegeti rideg vejét, s Ju az ismeretlen férfiban saját apja tulajdonságait fedezi fel. Ebben a visszafogott, szolid filmben a nagyapák és a fiúk dühe zúdul az apákra, az önsanyargatóan robotoló férfiakra, akiket a munka eltorzít, érzelmeiket leegyszerűsíti, értékrendjüket túlzottan polarizálja.
Túlmutat az egyszerű életrajzi adaton az a tény, hogy az Utolsó vonat Tan Shuiba rendezője harmincas éveinek vége felé jár, miképp a fesztiválon bemutatott másik tajvani film alkotója is. Ke Ji-zseng és Fred Tan, az Észak vöröse című film forgatókönyvírója-rendezője ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a tajvani gazdasági csoda nyertese, a dinamizmus, a kézzelfogható fejlődés legtermékenyebb éveikben indult, különös jelentősége van hát annak a társadalomkritikának, mely filmjeikből árad – cseppet sem harsányan és didaktikusan. Fred Tan Eileen Csang regényét filmesítette meg. A történet 1910 és 1935 között játszódik Sanghajban, s bár egyetlen jelenet sem kapcsolódik közvetlenül a jelenhez, a film nagyon is mai. Egy család krónikája az Észak vöröse, középpontjában a szegénysorból származó eszes és nagyravágyó Jing-ti áll, akit nagynénje ügyesen kiházasít. A szép Jing-ti gazdag férjet kap, hamarosan egy bájos fiúcskát szül urának, ám a gyermekkel nem a harmónia és a nyugalom, hanem a viszály költözik a házba. Az asszony saját tulajdonának tekinti a kisfiút, erőszakosan és szeszélyesen neveli, majd felnőtt fiával is úgy bánik, mint elkényeztetett ölebével. Az asszony erőszakossága, makacssága, rátartisága mindent tönkretesz, fiából enervált, tehetetlen férj és apa lesz, aki méla egykedvűséggel nézi felesége és anyja állandó acsarkodását. Jing-ti, az egykori szegény és szép lány nemcsak ragyogó orcájának és nagynénje ügyességének köszönhette a társadalmi felemelkedést jelentő házasságot. Intelligenciája, okossága, céltudatossága is segítette a boldogulásban, de ez okozta vesztét is. Hideg és számító, állandóan harcra kész asszonnyá érett. Kifinomult színészi játék, harmonikus színvilág, képkompozíció és feszült drámaiság jellemzi a filmet. Az Észak vöröse olyan, mint egy igazi No-színházi előadás: erőteljes, pompázatos látvány takarja a haragvó lelket, a lassan bontakozó, egyre feszültebbé váló drámát.
Ha az elbukás veszélye az élvonalban járó államok polgárait is fenyegeti, akkor nem sok jót remélhetnek a kisodródottak, a reménytelenségbe születettek. Hogy mit jelent az állandó lemaradás, felőrlődés légkörében és tudatában élni, azt a legpontosabban a dokumentumfilmek ábrázolták. A burgerlandi szlovén kisebbség közérzetéről forgatott filmet Marijana Stoiąitą és Michael Rabe. A Tánccsizma egy öreg susztert mutat be, aki élete utolsó csizmáját készíti el a film rendezőnőjének; végigkísérhetjük a bőr kiválasztásától a méretvételen át a kész lábbelihez vezető utat, s közben a mester színesen elmeséli életét, az inaséveket, az önálló műhely megnyitását s azt, milyen érzés egy szlovénnek Ausztriában élni. Egy közösség lassú felmorzsolódásának vagyunk tanúi, a nyelvet ugyan őrzik még az emberek, össze-összejárnak az ünnepeken, megtanítják fiaiknak és lányaiknak legfontosabb énekeiket és táncaikat, de munkalehetőség már csak a falutól távol van, a férfiak csak hétvégére járnak haza, a fiatalok pedig, ha tehetik, elmennek tanulni, s nem térnek vissza. A nemzeti kisebbségek, úgy látszik, mindenütt hasonló gonddal küzdenek: amíg csak lehet, őrzik kultúrájukat és identitásukat, s nehezen törődnek bele abba a ténybe, hogy az asszimilálódáson kívül más perspektívájuk nem nagyon marad.
A társadalom számkivetettjeiről forgatott filmet a nyugatnémet Pierre Hoffman. Az Éljen Rio, éljen! a Rio de Janeiró-i nyomornegyed nyomorát, szerencsétlenségét és mocskát örökíti meg. Pierre Hoffman tíz éve forgatott itt, interjút készített négy talpraesett, öntudatos gyerekkel, akik tudomást sem vettek a körülöttük zajló életről. Kedvesen, talpraesetten beszéltek vágyaikról, terveikről. Tíz év múltán visszatért a stáb, hogy szembesítse a múltat a jelennel, a mai felnőtteket az egykori gyerekekkel.
„Az élet mozi” – mondja a film alcíme, s valóban nincs az a horrorszerző, aki az élet őrületénél hátborzongatóbb históriát találhatna ki. A riói favellával, nyomornegyeddel szemben nem a végtelen űr, hanem a gazdag Rio van, köztük csupán egy völgy terül el, de mintha fényévekre lennének egymástól. A gazdag és a nyomorúságos Rio idegen világrészként él, a bádogvárosból gyakorta lenéznek, néha le is mennek szerencsét próbálni a bátrak és extravagánsak, de fel, a hegynyi szegénységre senki sem pillant. Ide születnek s itt is halnak meg az emberek, anélkül hogy megízlelték volna az emberhez méltó életet, a jó és elegendő ételt, a tiszta ágyat s a biztató jövőt. Akit szerencsétlenségére ide vetett a sorsa, az biztos lehet a pusztulásban: itt csak alkoholista, utcalány és börtöntöltelék lehet az ember. A film – írta ajánló soraiban a rendező – nem a szörnyűségről, hanem az itt élők emberségéről szól. Az Éljen Rio, éljen! nem kéjeleg a szerencsétlenségben, s jóllehet a gazdag és szegény város szembeállítása mind képileg, mind szociológiailag túl egyszerű, a film túlmutat a nyomornegyed határain. Pierre Hoffman azt a kellemetlen tényt tudatosítja a nézőben, hogy az egyén – légyen bármily elszánt és tudatos is – nem válthatja meg önmagát. Nincs olyan pontja e világnak, ahol Münchausen módjára lehet megmenekülni a szorító helyzetekből.
Jó néhány érdekes és közepes film, így Agnès Varda Jane Birkinről szóló dokumentum-játékfilmje, a Jane Agnès V.-től; Blake Edwards Hollywood 1929-je, Clint Eastwood életrajzi filmje, a Bird, Charlie Yardbird Parker jazz-zenészről, az argentin Pablo Cesar A szent családja, a spanyol Hector Faver Színész című alkotása szerepelt a programban. Részletes leírásuk helyett vessünk egy pillantást a portugál filmre, melyet idén Joao Botelho Dickens-adaptációja, a Kemény idők és Paolo Rocha életműve képviselt. A Kemény idők Botelho harmadik játékfilmje, klasszikus regényadaptáció, a színészi játék és a fényképezés az epikum drámai kibontását szolgálja. A film bevallottan Eizenstein Dickens, Griffith és a film című tanulmányának szellemében fogant, egyfajta stílusgyakorlat, a nagyrealizmus és a filmes epika összeolvasztására tett kísérlet.
A dickensi epikától távol áll Paulo Rocha, aki Manuel de Oliveira mellett a legjelentősebb portugál filmrendező. Rocha a lisszaboni egyetemen tanult jogot, majd Párizsban filmrendezést. Jean Renoir és Manuel de Oliveira asszisztense volt, rövidfilmeket forgatott, és 1964-ben készítette első játékfilmjét, a Zöld éveket, amely Lisszabonban játszódik, egy naiv, nincstelen cipészfiú és egy életvidám szobalány szerelméről szól. Renoir és a harmincas évek francia filmjének hatása érződik Rocha debütáns munkáján, de ez a szomorkás, melankolikus történet ma sem tűnik avíttnak, még most is friss, eleven. Erőteljesebb, mint késői filmjei, a Szerelem szigete (1978–82) és a Halál szigete (1983–84). Rocha az évek múlásával egyre artisztikusabb, túlfinomult filmeket forgatott. Legújabb filmje egy japán regényen alapszik, a történetet átültette nyugat-európai környezetbe, s az őszülő halántékú szoknyavadász szokvány mozihistóriáját egy kis terrorizmussal színesítette. Nehéz pontosan megfogalmazni az összefüggést a japán Sikibu Murasaki, a gazdag apukájuk ellen lázadó szép egyetemistalányok és Portugália között – igaz, a rendező sem tesz erre kísérletet. Az utolsó reménnyel Paulo Rocha messze távolodott a Zöld évektől és Európa-széli Portugáliájától. Csak egyetlen biztos dolgot mondhatunk: hősei nagyon szenvednek a maguk kreálta művi világban, de ezek az érzelmek alig érintenek meg bennünket. Legalábbis sokkal kevésbé, mint a riói favella piszka és a tajvani gazdagság boldogtalansága.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4881 |
